"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)

2011. július 25., hétfő

Az első magyar régésznő

 

Torma Zsófia (az első magyar régésznő) 1894-ben ismertette kutatási eredményeit "Sumér nyomok Erdélyben" című művében, mely Jénában jelent meg német nyelven.

1840-ben született Csicsókeresztúron, nemesi, nagybirtokos Torma József és Dániel Jozefa házasságából. Apja szenvedélyes régészkedő volt és bátyja, Károly - akivel sok mindenben nem értettek egyet a régészetet illetően - nevéhez fűződik Aquincum feltárása és szabad múzeumi berendezése, a Csörsz-árok és a sok római erődítmény, a "limesek" feltárása. Magas tisztséget töltött be, egyetemi tanár és a képviselőház alelnöke is lett. Elfogultságát Fekete Zsigmond többször idézi azzal, hogy a Csörsz-árkát és minden vízrendszer-nyomot a rómaiaknak tulajdonított és szenvedélyesen tagadta az avarság és a hunok műveltségét.

A magyarul megjelent kötetben Jáki Gábor mutatja be TZS életét és munkásságát. A bevezetőben Fehér Anna - az amerikai magyar nyelvű kiadás kiadója a következőket írja: "Szándékunk a kis munka kiadásával mindössze annyi, hogy hódolni akarunk a sokat gúnyolt, lenézett, elmellőzött magyar régésznőnek, szászvárosi jeltelen sírjára hálánk babérkoszorúját elhelyezzük, és nevét a modern sumerológia nevesei, rangosai közé iktassuk."

Jáki: "Első nyilvános szereplése a budapesti IX. Nemzetközi Őstörténelmi és Embertani Kongresszus alkalmával történt. Hunyad megye őt bízta meg képviseletével. ...Ismeretségek, nemzetközi kapcsolatok, holtig tartó barátságok és ellenségeskedések születtek ekkor az első magyar régésznő körül. Ellenségeinek zöme az akkori Magyar Tudományos Akadémia és az egyetemi professzorok sorából került ki, míg legnagyobb barátai, Sayce, Langenschmit, Virkow és főként Schliemann ekkor ismerték el a zseniális magyar leány eszmetársításait és őskultúrák kényes problémáinak egyszerűsítésén és kapcsolatán. Ekkor merült fel Tordas-Trója-Mezopotámia kultúráinak szerves összefüggésének a gondolata, amelyhez egyre több külföldi tudós csatlakozott, hódolva a magyar régésznő intuitív és mégis tárgytörténelmi meglátásainak."

  Torma Zsófia a leletein szereplő jegyek és írások sokaságát, és Tordost Trója műveltségéhez kapcsolta és rádöbben, hogy Tróján túl is vezetnek szálak, és eljutott a sumérokig.

"A tordosi kultúra felbecsülhetetlen értékű gyűjteménye, az 1876-ban lezajlott nemzetközi Régészeti Kongresszus legnagyobb látványossága volt.


Ha azt halljuk, hogy a világ legelső nő régésze,  régésznője,  a tudós iránti tiszteleten túl, kíváncsiak vagyunk, hogy milyen volt ő? Torma Zsófia, okos, szép, nemesi származású, gazdag hölgy volt, akinek 25 férfi kérte meg a kezét, ő azonban nem egyetlen személynek, hanem a magyar tudománynak adta. Nem mintha magát embertársai fölé emelte volna, hiszen végtelenül  szerény volt, mint ahogy azt az „Ethnographische Analogien” zárszava bizonyítja:         . ….minden dicsvágyat és feltűnéskeltést kerülve gyűjteményem  jelentőségének fontos voltát egyedül abban látom, hogy leleteimet a Maros hullámai elől biztonságba helyeztem, miután más megfelelő gyűjtőre nem akadtak. Tettem ezt annak ellenére is, hogy  az elfogultság és sokoldalú kellemetlenkedés sokak részéről ellenem megnyilvánult és még ma is folytatódik.”
            Említett tulajdonságai ellenére nem nőtársainak féltékenysége keserítette meg életét. Írásaiban említi  a Szebeni Honismertető Egylet hölgytagjainak magasztaló dicséretét. Heinrich Schliemann második feleségével, a szintén régészkedő Sophie-val, Johannes Ranke  német  antropológus feleségével, Annával igen jó volt a kapcsolata. Gazdaságát, háztartását bizonyára gondosan vezette és irányította, hiszen fennmaradtak Anna Rankénak, a német antropológusfeleségnek levelei, amelyekben  lelkendezve köszöni meg a Szászvárosból Münchenbe ládaszámra küldött, gondosan csomagolt, gyönyörű gyümölcsöket.
            A 9. Nemzetközi Ősrégészeti Tanácskozáson, 1876-ban egyetlen nő volt az előadók között. A vicclapok kezdetben gúnyolták a „bogarászó kisasszonyt”, „mígnem apránként hozzászokott a közönség ahhoz, hogy benne a regények nevetséges <kék harisnyás>  figurája helyett a valódi tanultságnak nálunk ugyan kivételes, de hála Istennek azért már itt is örvendetesen sokasodó mintaképét tisztelje és respektálja”. (Téglás Gábor tanítvány, régész)  
            Kifejezetten asszonytársai számára írt cikket 1896-ban, A Szolnok-dobokamegyei nők ezredévi emléklapjába   „Hazánk népe ősmythosának maradványai” címmel.
            Híres volt jótékonyságáról, ismét Téglás Gábort idézem: „… a közjóra irányuló szívnemesség és könyörületesség, a régi magyar nemzeti udvarházak hölgyeinek napjainkban fájdalom már  gyérülni kezdő erénye Torma Zsófiában a szó legnemesebb értelmében megszemélyesítőjét  bírta. Az árvák, az üldözöttek, a segélyre szorultak készséges pártfogójaként mindenkinek szolgálatára állott, s Szászvároson, hol annyi család áldhatja ritka szívjóságát, már ebbeli                       
ténykedései is biztosíthatnák neve fennmaradását.„
Az ásató,  terepen dolgozó régésznek egy kubikus erejével és egy sebészorvos finom kezével kell rendelkeznie. Torma Zsófia kezdetben állta  versenyt a férfiakkal. Az itthoni mellőzések, írásainak sorozatos visszautasítása, leleteinek lekicsinylése éppen azok részéről, akiket kezdetben legjobban tisztelt, (Hampel József, Pulszky Ferenc, Hunfalvy Pál) a lelkén keresztül törték meg erejét. 1881-ben odáig jut, hogy arra kéri Haynald Lajos bíboros érseket (1816-1891), hogy szerezze meg számára Rudolf trónörökös felesége, Stefánia belga királylány mellett a magyar társalkodónő tisztét.  Bár bizonyosan ott is hazája érdemeire hívta volna fel a figyelmet, jó hogy e kiugrási kísérlete nem sikerült, hiszen ezen időszak után következtek legfontosabb felfedezései, többek között az, hogy nem a dákok, hanem egy 3000 évvel korábbi turáni népesség Trójához és Mezopotámiához (ahogy akkor nevezték,  Babylonhoz) kapcsolható hagyatékát mentette meg a pusztulástól. 
            Több helyen olvastam, hogy Torma Zsófia az eredményeit „zseniális női intuíciójának” köszönheti, mintha ezzel el lehetne leplezni azt a tényt, hogy egyszerűen  okosabb és szorgalmasabb volt szaktársainál, akiket pontosan harminc évvel előzött meg.  Hiszen az ő 1875-ben kezdett tordosi ásatásait csak 1905-ben követte a hasonlóan újkőkori, de írásbeli anyagában szegényesebb Vincsa telep felfedezése Nándorfehérvár mellett. 
                 A régésznő szorgalmának gyümölcsét, 10 387          darabból álló gyűjteményét az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtára vásárolta meg. Mivel nagy vagyonát kutatásaira és jótékonyságra áldozta, így idősebb korában gyűjteményének  már nem tudott új helyet biztosítani, ezért 1891-ben ötezer forintért és 800 forint életjáradékért megvált tőle. Darabszámra több lenne régészeti hagyatéka, de sokan kértek tőle anyagot és ő szívesen küldött, bármilyen  fáradságosan jutott is hozzá.
            Egy részlet Francis Haverfield oxfordi régész, történész leveléből: „ Alig merem kérdezni, de mint Ön is tudja, a régészek nagyon szemérmetlenek, hogy kölcsön adhatna-e nekem néhányat ezekből a kincsekből? Szeretném, ha gyűjteményem mellé még volna három bálványom, három csigolyám és az a különös négy oldalas tárgy...”
            Zsófia  küldött anyagot, gondosan csomagolva mindenkinek boldogan. Az oxfordi régész úr pedig soha nem hívta meg Oxfordba előadást tartani, mások kihagyták a szakirodalomból, az általa mélyen tisztelt és népszerűsített Heinrich Schliemann pedig sűrű teendőire hivatkozva elutasította, hogy előszót írjon könyvéhez (1882).  Hogy azért történt-e ez, mert nő volt és az irányadó férfi tudósoknak kényelmetlen lett volna a hivatkozás, vagy azért, mert adakozó, segítőkész jellem volt, erről több mint 130 év távolából nehéz bizonyosat mondani…


network.hu

A ROVÁSÍRÁS TÖRTÉNETE

A magyar rovásírás a nemzet egyik méltatlanul elfeledett kultúrkincse. Már honfoglaló őseink is használták, de eredete még korábbra nyúlik vissza. Nevét onnan kapta, hogy általában fába (botra), vagy ritkán kőbe vésték, illetve rótták. A rovásból adódik a betűk szögletes jellege, ezeket a jeleket könnyebb volt bevésni, mintha ívesebb betűket használtak volna. Szintén emiatt használták az ún. csoportjeleket és a rövidítéseket. (Lásd. az "Írás szabályai" részben.) Az írás irányultsága (jobbról-balra) pedig abból fakad, hogy könnyebb volt a botot bal kézzel tartani, és jobb kézzel balra haladva írni.
A kereszténység felvételével a pogány szertartásokat, és szokásokat törvényben tiltották meg, és ez a sors várt az addig használt rovásírásra is. Az írott emlékeket központilag összegyűjtötték, és megsemmisítették. Ezzel egyidőben a központi hatalom kérte a pápai egyházat, hogy készítse el a magyar nyelvet leírni képes latin ábécét is, ez viszont évtizedekig elhúzódott, az elterjedése pedig mintegy kétszáz évig. Ezalatt az idő alatt a királyi udvarban latinul írtak, a vidéki közemberek viszont továbbra is a rovásírást alkalmazták.
Alapvetően két változata ismert: az ún. székely-magyar rovásírás és a pálos-rovásírás. A két rovás típus alapvetően különbözik egymástól; míg a pálos íveltebb betűket használ, addig a székely-magyar valódi rúna írás, szögletes betűkkel. Úgy tűnik a pálos-rovásírást nemzetünk türk eredetű népei hozták magukkal, ugyanis az írás igen hasonlít a türk rovásírásra. A nevét onnan kapta, hogy legtovább a Pálos szerzetesek használták, mely rend az egyetlen magyar eredetű keresztény rend.
A pálos-rovásírás különlegesen sok emléke maradt meg Dél-Amerikában. A magyar pálos-szerzetesek ugyanis elfogadhatók voltak a középkorban mind a spanyol, mind a portugál királynak, ezért magyar pálosokat hívtak Dél-Amerika belső részeinek felfedezéséhez és az indiánok megtérítéséhez. Ezek a pálos szerzetesek gyakran barlangokban laktak ott is (hasonlóan a Pilis hegységbeli lakhelyeikhez), és a barlangok falán nagyon sok magyar nyelvű felirat maradt meg. Levelezéseikben, térképek feliratozásánál szintén használták a pálos-rovásírást. Később helyüket jezsuiták vették át, de a közöttük lévő magyar jezsuiták még egy darabig használták titkosírásként a pálos-rovásírást. Az írás iránya a ma használatos latin írásmóddal azonos, tehát balról-jobbra haladt.
Az írás másik fajtája a székely-magyar rovásírás. Az írás ezen módja talán elterjedtebb volt az ősi időkben, ezt bizonyítja, hogy jó néhány betűt jelölő tag sok más ősi írásban is megtalálható. Úgy tűnik a XIII. század folyamán enyhültek az írás ezen fajtáját tiltó törvények, és ekkor a rovásírás, ezen belül is a székely-magyar írásmód újra terjedni kezdett. Azonban erre az időre már kevesen voltak birtokában az írásmód szabályainak, és a kialakult latin írásmódot sem válthatta már fel. A XVI. századra különösen Erdélyben, azon belül is Székelyföld területén újra jelentősen elterjedt olyannyira, hogy egészen a XVIII. századig itt még tanították is az iskolákban. Ekkor szittya-szkíta írásmód volt a neve, csak mostanában hívják székely rovásírásnak.
A Habsburg birodalom mérte a végső csapást az írásmód használatára. Ekkor a magyar mellett a német is hivatalos nyelv volt, és egy harmadik írásmód már túl sok volt az egyszerű közemberek számára, akik ráadásul hivatalos ügyeikben nem is használhatták az ősi írást. Újra, ezúttal végérvényesen elveszett az írás általános jellege.
Manapság a rovásírás újra terjedőben van, elsősorban a székely-magyar módja

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése