a szerelem olyan, mint a

Csángóföldön a fazekakról több közmondás is járja a falvakat. Mondani szokták, hogy egyetlenegy karó is elég egy szekér fazékhoz, hogy összetörje, vagy azt, hogy ne nevessen egy törött fazék egy lyukas vödrön. A legtöbbet azt említik, hogy a szerelem olyan, mint egy fazék, ha nem vigyázunk rá, összetörik. A közmondások nagyon régiek lehetnek, talán olyan régiek, mint a fazekak.
           Hogy a közmondások is Gorzafalváról származnak, azt nem tudhatom, azt viszont igen, hogy Csángóföldön a legszebb fazék, amelyet arrafelé láthatunk, Gorzafalva kemencéjében készül.
           Gorzafalván élt régen egy szép leány. Sokan megkérték a leány kezét, de mindegyik udvarlójának nemet mondott. A legények csak a napot meg a holdat nem hozták le az égről, ezenkívül mindent megtettek, hogy a szép leánynak bebizonyítsák a szerelmüket, de egyiknek sem sikerült meghódítani a lány szívét.
           Az egyik legény egy nagy hízót vitt ajándékba, a másik egy szép borjút, a harmadik egy aranyazott lovas hintót készített neki. Olyan is volt, hogy palotát ajándékozott egy királyfi a lánykéréskor, de neki is nemet mondott a lány.
           Az egyik nap egy legényke jött a faluba egy szekér fazékkal, hogy eladja. Amikor a fazekakkal elérkezett a szép leány utcájába, a lány is kiment, hogy vásároljon egy fazekat. Sorba állt, mint mindenki a faluból. Amikor sorra került, a fazekaslegény megpillantotta a szép leányt. Ahogy megpillantotta, leejtette a kezéből a fazekat. A fazék egészen apró darabokra tört össze, mintha a malom kövei között zúzták volna szét. A legény jól kipirulva kotorászni kezdett a szekér rakománya közt, hogy megkeresse a legszebb fazekat, és azt adja a leánynak, de bármelyik fazekat mutatta, egyik se tetszett neki, mindegyikre azt mondta a szép leány, hogy neki már van otthon egy szép fazeka, venni csak annál szebbet szeretne.
           A fazekaslegény ennek hallatára erősen elszomorodott, és addig nem nyugodott, amíg olyan fazekat nem készít, amely a szép leánynak is tetszik, így mindennap egyre szebb fazekat igyekezett készíteni, mint az előző napon.
           Nem telt el sok idő, és a fazekaslegény újra a szép leány falujába érkezett, de az újabb fazekak közül se tetszett a leánynak egy sem. A falu lassan tele volt fazekakkal, mindenki annyit vett, amennyire szüksége volt, senkinek se kellett több, de a legénynek nem számított, akkor is a leány falujába vitte a fazekakat eladni, ezt kiáltva:
Három lej egy fazék,
száz lej az összes fazék,
ha szebb fazekat mutatnak,
mindegyiket adom annak.
            A szép leány erre mindig ezt válaszolta:
Van nekem szebb fazekam,
de csak annak mutattam,
akinek nagy a szíve is,
szép a szeme is.
           A legény a legszebb fazekakat mindig neki hozta, de a lány egyiket sem akarta elfogadni, mondván, hogy neki annál szebb is van. A fiút csaknem megölte a kíváncsiság, milyen lehet az a fazék, hogy mindegyik fazekánál szebb, de hiába, a leány akkor sem akarta megmutatni. Az egyik nap egy cigány asszony így szólt a legényhez:
Van tíz gyerek,
de egy fazekam nincs,
kenyérre pénzt kérek,
de fazékra sincs.
            A legény, látva a cigány asszony nyomorúságát, így válaszolt:
Tíz fazekat adok,
ha kitalálod, hogy milyen
fazeka a leánynak,
aki elrabolta a szívem.
            A cigány asszony erre:
Kenyeret is adjon,
csak megmondjam,
hogy a fazeka dobog, mint a szíve,
és csillog, ahogy a szeme.
           A fazekas nem értette a nyakatekert beszédet, de mivel a cigány asszony próbált válaszolni a kérdésére, becsületesen adott neki pénzt kenyérre, és tíz fazekat is.
           Aztán egy öregasszony ment oda a fazekaslegényhez, és így panaszkodott:
Hetven évem van,
de egy fazekam nincs.
Hideg van a házban,
ennem sincs.
            A legény, látva az öregasszony tehetetlenségét és szegénységét, ezt felelte:
Hét fazekat adok,
csak hogy imádkozzék:
helyettük olyat csináljok,
amely tetszik szeretőmnek.
            Az öregasszony előbb zsákba rakta a hét legszebb fazekat, és csak indulása előtt kezdte el mondani:
Imádkoztam én, ne sírjál,
hogy szép fazekat csináljál,
de a szép leány fazekánál
szebb a világon sose lesz.
            A legény még inkább elszomorodott, amikor megtudta, hogy sohasem készíthet szebb fazekat a lányénál, így sohasem fogja őt szeretni a szép leány.
            Annyira szomorú volt, hogy azt sem tudta, merre hajtja a lovát. Felült a szekérre, és hagyta, hogy a lova arra menjen, amerre lát. Mivel legtöbbet a szép leány hazánál járt a lova, most is arrafelé indult. Ahogy megérkezett a szekér a kapu elé, a legény azt gondolta: „A lovam is azt akarja, hogy a szép leánytól elbúcsúzzak, mielőtt a faluból elmegyek.” Így újra elkezdte kiáltani a szokásos mondókáját:
Három lej egy fazék,
száz lej az összes fazék,
ha szebb fazekat mutatnak,
mindegyiket adom annak.

            A házból ekkor kijött a szép leány mesébe illő ruhában és egy fazékkal az ölében. A legénynek megmutatta a legszebb fazekát. Az a fazék volt, amelyet a legény leejtett a kezéből, amikor először megpillantotta őt; a morzsákra összetört fazekat ragasztotta meg a szép leány gondosan. A legényt behívta a házba. A tíz fazék, amit a legény a cigány asszonynak adott, tele volt finom ételekkel. A hét fazék, amit az öregasszonynak adott, az meg tele volt mindenféle borral, mert a szép leány bújt a cigány aszszony és az öregasszony ruhájába. A legény, amit elajándékozott, az Istentől többszörösen kapta vissza. A házban nemcsak szülők voltak, hanem testvérek, barátok, szomszédok, akiket meghívott a szép leány, mert annyi várakozás után megtalálta az igazit.
            Gorzafalván a legényt annyira megszerette a falu, hogy el sem engedte, így kezdett ott fazekakat csinálni, aztán a gyereke, az unokája, az ükunokája vagy én se tudom, hogy milyen unokája készíti ma is a legszebb fazekakat. Még ma is a szép leány fazekát tartják a legszebbnek a faluban.
            A szép leány, ahogy a morzsákra összetört fazekat összeragasztotta, úgy a fazekaslegény összetört szívét is összeforrasztotta, és sokáig boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
            A falu azóta jobban hisz abban a közmondásban, hogy a szerelem olyan, mint egy fazék, ha nem vigyázunk rá, összetörik, de ma már hozzátesszük, hogy az összetört szerelmet is össze lehet forrasztani, mint ahogy össze lehet ragasztani a fazekat is, ha van türelem és akarat. 

Népmesék.... /Wass Albert: magyar mondák és népmesék/

SZERENCSÉS PISTA
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ahol a kurta farkú malac
túr, volt egyszer egy szegényember meg egy szegényasszony. Szegényebbek
voltak ám még a templom egerénél is, s alighanem bele is
pusztultak volna a nagy szegénységbe, ha a Jóisten meg nem áldja őket
annyi sok gyerekkel.
De volt gyerekük annyi, mint a rosta lika, s még eggyel több is. Így aztán,
ahogy nőttek-növekedtek a gyermekek, segítettek a ház körül ezzel-
azzal, munkába is álltak, mesterséget is tanoltak, s valahogy csak
megéltek mindannyian. Ha nem csurrant, csöppent.
Mindössze Pista, a legkisebbik nem volt jó semmire. Vetésnél, kapálásnál,
aratásnál nem lehetett hasznát venni, tűzifát aprítani se volt jó,
mesterséget se akart tanolni. Még csak libaőrzésre sem használhatta az
anyja, mert ott is csak a felhőket bámulta, s hagyta a libákat a szomszéd
földjén kószálni.
Kérdezgette is az édesanyja, nagy szomorúsággal.
– Pista fiam, Pista fiam, mihez lenne kedved? Lám apád meg én
megöregszünk rendre, s ha meghalunk, ki viseli gondodat? Munka nélkül
biza, nem él meg senki ezen a világon, s elébb-utóbb meg kell gondold
te is, hogy mi akarnál lenni!
– Én bizony király akarok lenni, édesanyám – felelte ilyenkor Pista –,
ez az egyetlen mesterség, ami kedvemre lenne!
Nevettek a testvérei ezen a beszéden, csúfolták is sokat. Apja is szidta.
Csak az édesanyja nem nevetett, nem is csúfolódott, nem is veszekedett.
Végül is nagyot sóhajtott, s azt mondta:
– Hát, ha ez az egyetlen kívánságod, édes fiam, és elég erős benned a
vágyódás hozzá, bizony meglehet, hogy egy szép napon király is leszel.
Legokosabb hát, ha nyakadba veszed, fiam az ország útját, s megkeresed
a szerencsédet. Legyen veled a Jóisten!
Aztán könnyes szemekkel bár, de vándorbotot adott a kezébe, tarisznyát
a vállára, a tarisznyát megtöltötte hamuban sült pogácsával, s útnak
indította legkisebbik fiát, nagy szomorúan.
Ment, mendegélt Pista, amerre a szeme vitte. Amikor kifáradt, leült az
út szélire, elővett a tarisznyából egy pogácsát, s utolsó morzsáig megette.
Édesanyja szeretete, amit belesütött volt azokba a pogácsákba, új erőt
adott neki a vándorláshoz, s új bizalmat, hogy valahol mégis csak megtalálja
egy szép napon a maga királyságát.
Rendre aztán elmaradtak a falvak, elmaradtak a mezők is, s még az út
is kifogyott rendre a lába alól. Átkozott nagy pusztasághoz ért, s ameddig
csak ellátott a szeme, nem is volt egyéb sehol, csak pusztaság. Mármár
azon volt, hogy megfordul, s hazatér, de eszébe jutott apja dorgáló
szava, csúfolódó testvérei, s mindenekfelett eszébe jutott édesanyja türelmes
bizodalma. Hogyan is mehetne haza királyi korona nélkül? Sóhajtott
hát egy nagyot, s nekivágott a rettentő nagy pusztaságnak.
Három nap s három éccaka mind ment, s még mindég nem látszott
sehol a pusztaság vége. Negyedik napon egyszerre csak valami furcsa
vergődést hallott egy tövisbokorból, s ahogy odament, hát bizony egy
fiatal sasmadár vergődött ott a tövisek közé akadva.
Megsajnálta Pista a vergődő madarat, s addig hajtogatta a töviseket
ide-oda, míg sikerült kiszabadítania a szerencsétlent. Mindössze három
pogácsa volt már csak a tarisznyájában, de amikor meglátta, hogy az
étlenségtől milyen gyöngévé vált a fiatal sasmadár, leült vele a tövisbokor
árnyékába, elővette az egyik megmaradt pogácsát, felét a madárnak
adta, s felét ő ette meg.
Csodák csodája: lám csak, szempillantás alatt visszatért a sasmadárba
az erő attól a fél pogácsától! Csak megrázta magát, s így szólt Pistához:
– Jótét helyébe jót várj! Én a sasok királyának vagyok a fia. Húzz csak
ki a szárnyamból egy tollat, őrizd meg jól, s ha bajba kerülsz egyszer te
is, csak dobd föl ezt a tollat a levegőbe, s nyomban segítségedre jövünk!
Elmosolyodott Pista ezen a beszéden. Miként is segíthetne rajta egy
madár? De azért, hogy kedvét ne szegje, kihúzott egy tollat a szárnyából,
s betette a tarisznyájába, emléknek. A fiatal sas pedig kitárta szárnyait,
s szempillantás alatt eltűnt az ég kéklő magosában. Pista pedig
ballagott tovább.
Három napra rá el is érte a rettentő nagy pusztaság végét. Akkora
nagy sötét erdőhöz érkezett, hogy nem látszott se vége, se hossza. Az erdő
szélén megpillantott egy töpörödött anyókát, nagy köteg rőzsével a
hátán. Bár fáradt volt ő maga is, nem nézhette szó nélkül az anyóka kínlódását
a teher alatt.
– Adjon Isten, öreganyám – köszönt rá jó szívvel –, hadd segítsek azzal
a rőzsével, nehéz az magának!
– Nehéz biza, édes fiam – panaszkodott az anyóka –, olyan gyönge vagyok,
hogy a szél is elfújna. De biza, nem fizethetem meg a segítségedet,
mert még csak egy darabka kenyerem sincsen, olyan nyomorult vagyok…
– Egyet se búsuljon azon! – vigasztalta Pista, azzal vállára emelte a rőzsét
s vitte az anyóka megett, az erdőszéli kicsi kunyhóig. Ott még az
utolsó előtti hamuban sült pogácsáját is megosztotta vele.
– Áldjon meg a Jóisten, édes fiam – hálálkodott az anyóka –, de azt
mondd már meg, hogy mi járatban vagy itt, ahol még a madár se jár?
Elmondta hát Pista a maga történetét, nagy szomorúan. Hallgatta az
anyóka, aztán csak megszólalt.
– Talán segítségedre lehetek abban, amit keresel – mondta –, figyelj
csak jól ide. Odaát, a Végnélküli Erdőn túl van Aranykirály országa. De
nagy bajban van ám az a király. Egy gonosz varázsló rászabadította országára
a világ összes szarkáját, úgy bizony. A rengeteg sok szarka minden
áldott napon tövig kopasztja a királykisasszony szépséges kertjét, s
szegény királykisasszony egyebet se tesz azóta, csak könnyeit hullatja
éjjel-nappal. Ígért már apja, az Aranykirály zsákra való aranyat, szekérnyi
ezüstöt bárkinek, aki megszabadítja országát a szarkáktól. Próbálkoztak
is sokan vele, de még eddig senkinek sem sikerült. Legutóbb,
úgy hallám, szépséges lányát s fele királyságát is ígérgeti már.
– Merre vezet az út Aranykirály országába? – kérdezte Pista.
– Hát biza, oda nem vezet ám semmiféle út, ez a legnagyobb baj – sóhajtott
az öregasszony –, aki el akar oda jutni, az valamiképpen át kell
menjen a Végnélküli Erdőn. Márpedig olyan sűrű ám ez az erdő, hogy
még délidőben sem süt bele a nap, s a vaksötétben úgy eltéved ott az
emberfia, hogy soha ki nem kecmereg belőle. Ha kedves az életed, fiam,
bé ne merészkedj!
Megköszönte Pista az anyóka tanácsát illedelmesen, de nem hallgatott
az intő szóra. Megmarkolta jól az édesanyjától kapott vándorbotot,
s nekiindult a sűrű, nagy erdőnek. Kettőt se lépett benne, s olyan sötétség
vette körül máris, hogy orra hegyét se láthatta benne. Úgy kellett tapogassa
az útját fától fáig, mint a vak ember. Hamarosan azt se tudta
már, hogy előre halad-é vagy hátrafelé, s megbánta nagyon, hogy nem
hallgatott az anyóka szavára. Fordult volna vissza, s hazáig meg sem
állt volna, úgy elvesztette a bátorságát, de biza, késő volt már. Úgy eltévedt
szegény feje a nagy, sötét erdőben, hogy azt sem tudta már, nappal
volt-e vagy éjszaka.
Hát, ahogy ott tévelygett, halálos fáradtan, egyszerre csak megpillantott
egy kicsike fényt a nagy sötétség mélyén. Mintha csak egy ablak világított
volna az örökös éjszaka mélyén. Nosza, törtetni kezdett a fekete
sűrűségen át a kicsike fény felé. Apró kunyhóhoz ért. Annak az ablakából
szűrődött ki a fény.
Nem is kopogtatott Pista, csak beesett az ajtón. De abban a pillanatban
gyökeret is vert a lába a küszöbön. Mert nem szelíd lámpafény csalta
ám oda, hanem boszorkánytűz fénye. Boszorkánytűz fölött fortyogó
fekete katlan, s a fortyogó fekete katlan fölé hajolva maga a Vasorrú Bába
nézett szembe vele. Borzas haján denevérek csüngtek. Két fekete
macska kucorgott a vállán. Hosszú, görbe orra álláig fityegett, s háromlábú
boszorkányszéke alatt csigák mászkáltak, kígyók sziszegtek és
varasbékák undorkodtak.
Úgy megrémült szegény Pista ettől a látványtól, hogy még a nyelve is
hozzáfagyott a szájpadlásához. Azért valahogy mégiscsak kinyögte az
illedelmes köszöntést, amire édesanyja tanította volt.
– Adjon Isten jó estét, öreganyám!
Az emberi szóra sziszegni kezdett nyomban valamennyi kígyó. Hátukat
görbítették a fekete macskák, s a csúnya, vén Vasorrú Bába úgy nézett
reá, mintha azon nyomban föl akarta volna falni. Csorba szájában
megvillant egyetlen, nagy, emberevő foga.
– Szerencséd, hogy öreganyádnak neveztél – mordult föl végül is –,
máskülönben nyomban fölfaltalak volna. Mi dolgod erre?
– Hát bizony, azzal a szándékkal vágtam neki az erdőnek, hogy
Aranykirály országába menjek, s megszabadítsam őket a szarkáktól –
vallotta be Pista remegő inakkal. – Bárcsak ne tettem volna. Úgy eltévedtem,
hogy azt sem tudom, hol vagyok.
– A szarkák ellen indulsz? – kérdezte barátságosabban a vén banya. –
Akkor jó helyen jársz. Úgy haragszom arra a hitvány varázslóra meg a
szarkáira, hogy azt sem tudom, mit tegyek! Kipusztítják minden csigámat,
minden békámat s még a kígyóimat se hagyják békén! Szerencséd
van, hogy idevetett a sorsod. Veled küldöm legkisebb kígyómat, s az kivezet
az erdőből egyenesen Aranyország határáig!
Pista megköszönte illedelmesen a Vasorrú Bába szívességét s a kicsi
kígyó már indult is előtte, hogy kivezesse a Végnélküli Erdőből. Látni
nem láthatta ugyan a rettentő sötétségben, csak a sziszegését követte vakon
a fák között. Így mentek, mendegéltek, míg csak ki nem fáradtak
mind a ketten.
– Pihenjünk egyet – tanácsolta a kicsi kígyó.
Pista nyomban leterítette ujjasát az erdő nyirkos földjére, rátelepedett,
majd előkotorta tarisznyájából a legutolsó hamuban sült pogácsát. Felét
a kicsi kígyónak adta, felét maga ette meg.
Tüzet akart gyújtani, mert bizony hűvös volt az éjszaka, s már kotorta
is elő a kovát meg a taplót, amikor a kicsi kígyó haragosan sziszegni
kezdett:
– Nem tudod, hogy mi, kígyók félünk a tűztől? Ha tüzet gyújtasz, úgy
itt hagylak, hogy sohasem látsz többet!
Így hát nem gyújtott Pista tüzet, csak magára húzta az ujjast, s nyomban
álomba is merült. Az éjszaka közepén azonban arra riadt, hogy valaki
sziszeg a fülébe. A kicsi kígyó volt. Fázott az istenadta, csak úgy
reszketett.
– Melegíts meg, mert megfagyok! – panaszkodott. – Melegíts meg,
mert megfagyok!
Mit volt mit tennie, beengedte Pista a kicsi kígyót maga mellé, az ujjas
alá. Reggelig aludtak is békében. Reggel aztán kivezette Pistát a kicsi kígyó
az erdő széléig, s megmutatta neki az irányt Aranykirály országa felé.
– Jótét helyébe jót várj! – mondta azonban búcsúzásnál a kicsi kígyó. –
Látod ezt a kis csengettyűt a farkam végén? Akaszd le onnan, s vidd magaddal!
Talán hasznát látod. Megosztottad velem az utolsó falatodat,
megmelengettél, amikor fáztam s én se maradok adósod, amikor szükségben
leszel. Csak rázd meg ezt a kis csengettyűt, s ott leszek nyomban!
Pista megköszönte az ajándékot, tarisznyájába tette a kis csengettyűt
is a sastoll mellé, s ment a maga útjára. Dél se volt még, s feltűnt a távolban
Aranykirály palotája.
Tiszta színaranyból volt ám annak a palotának minden fala, ezüstből a
bástyái, és gyémántból az ablakai. Olyan gyönyörűszép volt, hogy Pistának
még a szája is tátva maradt tőle! Hát még a palota kertje! Smaragd levelek
között rubint rózsák illatoztak. Zenélő szőlő nőtt a szőlőtöveken,
mosolygó barack, nevető alma a fákon! Reggel virágoztak, délire már
megérett rajtok a gyümölcs, de jaj, alig érett meg a szőlő, barack, alma:
máris jöttek a szarkák roppant nagy seregben, s percek alatt elpusztítottak
mindent. A király valamennyi katonája együtt nem tudta megvédeni
a kertet a szarkáktól. Egy szarkát megöltek, száz támadt helyébe!
Nézte Pista a rettentő pusztítást, amit a szarkák végeztek, s megsajdult
tőle a szíve. Hát még, amikor fölpillantott a palota ablakára, s meglátta
sírni a szépséges királykisasszonyt! Ömlöttek szegénykének a
könnyei, mint a záporeső.
Szaladt föl Pista a palota lépcsőjén, ahogy lábai bírták. Egyenesen a
király trónusa elé.
– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, azért jöttem
ide messzi földről, hogy megszabadítsam fölségedet ezektől az utálatos
madaraktól!
– Édes fiam – sóhajtott a király –, ha meg tudod ezt tenni, tiéd a leányom,
s fele királyságom! De ha nem – tette hozzá komoran –, kivájják
ám a szarkák mindkét szemedet, édes fiam, mint mindenkinek eddig,
aki csak megpróbálkozott ezzel. Gondold meg hát jól, amíg nem késő!
De a szépséges királykisasszony keserves sírása úgy megmarkolta a
Pista szívét, hogy nem hallgatott az okos szóra. Csak megrázta a fejét,
makacsul.
– Egy életem, egy halálom – felelte –, zárasson be Felséged holnap a
gyümölcsöskertbe, s megmérkőzöm én, ha kell, az eleven ördöggel is!
Előbb azonban pihennem kell egyet, mert nagy utat bejártam, amíg
ideértem.
Király parancsára megetették, megitatták Pistát az udvari cselédek,
aranyos szobában ágyat is vetettek neki, s még a folyosókon is csak lábujjhegyen
jártak, hogy aludni tudjon.
Másnap reggel aztán levezették a kertbe, s rázárták az aranyajtót. Ült
Pista a kertben, gyönyörködött a virágzó fákban, nézte a zenélő szőlő,
mosolygó barack és nevető alma gyors növekedését, s olykor még az ablakra
is fölnézett, ahol a királykisasszony könyökölt.
Délire szépen megpirosodott az alma, megsárgult a barack, s már a
szép kövér szőlőgerezdek is zenélni kezdtek, amikor egyszerre csak,
akár egy fekete felleg, megjelentek a szarkák, s nekiestek a sok szép
gyümölcsnek.
Pista se volt rest, két kézre kapta a vándorbotot, s csapkodni kezdte
vele szaporán a szarkákat. De ahol egyet megcsapott, száz jött a helyébe,
s olyan rikácsolást végzett a sok gaz madár, hogy rossz volt hallani.
– Kár! Kár! – rikácsolták a szarkák, szárnyaikkal csapkodva Pista feje
körül. – Kár, kár, hogy így végződik fiatal életed! Szemedet kivájjuk, szívedet
kitépjük, kár, kár!
Végül is Pista kifáradva roskadt le a földre.
– Ha meg kell halnom, meg kell halnom – mondta. – De mielőtt meghalok,
hadd ízleljem még egyszer édesanyám pogácsáját, legalább egy
utolsó morzsányit belőle…
Belenyúlt a tarisznyába, de hiába turkált benne, még csak egy morzsára
valót sem lelt benne, sehol. Ahelyett azonban egyszerre csak
kezébe akadt a sastoll, amit a saskirály fiától kapott volt a pusztaság
közepén.
– Megpróbálhatom – gondolta –, nagyobb bajban már nem lehetek
úgysem!
Azzal feldobta a sastollat a levegőbe, a feléje csapkodó szarkák közé.
A következő pillanatban úgy elsötétült az ég, mintha csak éjszaka lett
volna. Súlyos szárnyak suhogtak. Ezernél is több sas csapott alá az ég
magasából a rikácsoló szarkaseregre, s pillanatok alatt végeztek valamennyivel.
Egyetlen élő szarka sem maradt sehol. S ahogy jöttek, úgy el
is tűntek a sasok megint.
Szaladt is le a palotából a szépséges szép királykisasszony, egyik szeme
sírt, másik nevetett, úgy borult a Pista nyakába.
– Megmentetted a kertemet, ismeretlen vitéz – rebegte –, tied vagyok
életem végéig! Ügyelj azonban – súgta a fülébe –, édesapám, az Aranykirály
máris megbánta, amit ígért. Kínál majd neked mindenféle ajándékot,
de bármit is kínáljon, ne fogadd el. Csak az én kezemet kérd tőle,
mást semmit!
Igaza volt ám a királykisasszonynak, mert Aranyország királya először
egy szekérre való aranyat s egy szekérre való gyémántot ígért Pistának,
majd megtoldotta ezt is még tíz szekér arannyal s még tíz szekér
gyémánttal, de Pista csak rázta a fejét makacsul.
– Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó – hangoztatta egyre. – Felséged
a lánya kezét ígérte, s nekem nem kell semmi egyéb, csak amit
Felséged ígért!
– Legyen hát akaratod szerint – mordult fel végül is haragosan a király
–, de csak akkor, amikor felhozod a Feneketlen Tó mélyéről királyságom
legdrágább kincsét, vasból kovácsolt karikagyűrűmet, amit elloptak,
s a tóba ejtettek azok a tolvaj szarkák. Anélkül nincs menyegző!
Leballagott hát Pista a Feneketlen Tó partjára, leült nagy szomorúan
egy sziklakőre, s töprengeni kezdett, hogy mitévő is legyen. Hogyan
hozhatná föl a király gyűrűjét olyan tóból, melynek még feneke sincsen?
– Bizony, üres kézzel s üres tarisznyával kell hazamenjek, világszégyenére
– sóhajtotta elkeseredetten –, még csak egy maradék pogácsám
sincs az útra!
Megrázta haragjában az üres tarisznyát, s ahogy rázta, csak megszólalt
abban egy kicsike ezüstcsengő, amiről már régen meg is feledkezett.
S abban a szent pillanatban megjelent mellette a sziklakövön a legkisebbik
kígyócska.
– Mit kívánsz, édes gazdám? – kérdezte a kicsi kígyó.
Elmondta Pista a maga búját-baját nagy szomorúan.
– Soh’ se búsulj – sziszegte a kicsi kígyó –, jótét helyébe jót várj!
S azzal már el is tűnt a Feneketlen Tó mélységében. Háromig se számolhatott
volna Pista, s már hozta is fel szájában a király vasgyűrűjét.
Nosza, szaladt föl vele Pista a palotába! Erre már a király se tehetett
egyebet, papot hozatott, s olyan lakodalmat rendezett, hogy még a siketnémák
is táncra kerekedtek.
Szerencsés Pista pedig a szépséges-szép királykisasszonnyal együtt
megkapta a fele királyságot is, s azon nyomban aranyos hintót küldött
édesszüleiért, s minden testvérének egy-egy zsák aranyat, ajándékba.
A szegény ember és a felesége pedig oda is költöztek Pista fiok palotájába,
nagy örömünnepet ültek, s boldogan élnek ott ma is, ha meg nem haltak.

a titokzatos Börzsöny.....

A festői szépségű Börzsöny keleti hegyeiben, Diósjenő fölött, egy meredek csúcson állott hajdanán Kámor rablólovag sziklavára...
    Abban az időben több király vetekedett a magyar trónért, és több kiskirály gyötörte-szipolyozta a szerencsétlen haza még szerencsétlenebb népét. Könnyű dolog volt hát a "zavarosban halászni", magyarán: rabolni, fosztogatni.
    Kámor kegyetlen, gonosz kényúr volt, aki az egész Börzsönyt, de a Duna kanyarulatának vidékét is rettegésben tartotta. Életének egyetlen célja volt: minél többféle kincs összeharácsolása. Rablóhadában nagyon vegyes népség verődött össze, akiket egyetlen dolog, a zsákmányszerzés tartott össsze.
    Élt abban az időben a Börzsöny északkeleti vidékén, közel Diósjenőhöz egy öreg juhász. Ez a pásztorember akarva-akaratlan a rablólovagot szolgálta, annak a nyájait legeltette. Ennek a juhásznak volt egy kései gyermeke, egy csudaszép szőke hajú leányka, akinek Ilka volt a neve.
    Felserdülvén, a gyönyörű leányzó szépségének híre messzi földekre eljutott... Jöttek is a kérők, egymásnak adták a kilincset, de az apa Kámor tudta nélkül nem merte senkihez feleségül adni.
    - Nem is tudtam, hogy ily gyönyörű leányod van - szólott meglepődve a rablólovag, amikor a juhász engedélyt kért tőle a leánya férjhezadásához. - Ám ha az én birtokomon nyílik e szép virág - folytatta Kámor -, akkor nem engedem másnak leszakítani - és azonnal parancsot adott, hogy a szép leányt már másnap kísérjék fel a várba.
    A juhászleány szépsége annyira rabul ejtette a rablólovagot, hogy azon minutumban menyasszonyául választotta.
    - Három nap múlva megtartjuk a világra szóló lakodalmat! - adta ki a parancsot.
    Mert, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem - ha kissé éltes korban járt is őkelme - még legényember volt a rablólovag.
    Hamarosan nagy lakodalmat csaptak Kámor sziklavárában ahol jót mulattak a rablók, a mindenféle útonállók és a sunyi képű orgazdák, akik a rablólovag összeharácsolt holmijait értékesítették.
    A szegény juhász és szépséges leánya, akik kénytelenek voltak beletörődni Kámor parancsába, összetörten gubbasztottak a rablók között, akik bizony alaposan felöntöttek a garatra.
    A koldusok pedig - akik szép számban voltak ebben az időben - a vár árkai, sáncai körűl őgyelegtek alamizsnára, elhajított lakodalmi hulladékra várva.
    Kámor azonban oly gonosz és kegyetlen volt, hogy nemcsak nem adott ezeknek a rongyosoknak, hanem martalócaival még el is űzette őket. A szerencsétlen koldusok jajgatva menekültek a haramiák korbácsütései elől.
    A részeg Kámor - aki a vár egyik sarokbástyáján állva figyelte a koldussereg elűzetését, - a rongyosok ilyedt menekülését harsány kacajjal kísérte.
    - Üsssétek a sok léhűtőt! - biztatta a martalócokat.
    - Légy átkozott! Százszor légy átkozott! - kiáltotta vissza nagy merészen egy öreg koldusasszony, aki nagyobbnak, erősebbnek tűnt a többinél.
    - Halgattassátok el a vén banyát! - adta ki dühös parancsát a rablólovag.
    Ekkor azonban váratlan fordulat történt. A koldusasszony kicsavarta az egyik haramia kezéből a korbácsot, és többet közülük halálra korbácsolt.
    - Öljétek meg a banyát! - dühöngött Kámor, látva, hogy martalócai alig-alig bírnak e nagyerejű koldusasszonnyal.
    - Leendő lányod legyen boszorkány , aki haláláig elátkozott kincseidet őrzi! - így kiáltott a koldusassszony, majd a zűrzavarban egy váratlan pillanatban eltűnt a martalócok szeme elől.
    Az egyik rabló állítása szerint hirtelen fekete hollóvá változott és elszállt a Börzsöny rengetegébe. Szavait azonban senki sem hitte el, mivel ugyancsak kapatos volt az ördögadta. 
    A fényes lakodalom után kerek egy esztendőre a volt juhászleány, a rablólovag felesége ragyogó szépségű leánygyermeknek adott életet. És a rablólovag aki idáig annyi bánatot, könnyet, nyomorúságot okozott az embereknek, végtelen örömében elhatározta: jó útra tér, és ezután semmi gonoszsággal nem terheli a lelkét.
    Csakhogy már késő volt!
    Abban az időben a vetélkedő királyok közül az Anjou származású Károly Róbert került hatalomra, ő teremtett rendet az országban, s a rablólovag hadait is szétverte, várát elfoglalta.
    ĺgy vált földönfutóvá az egykori kegyetlen, ám leánya születése után jámbor emberré vált rablólovag. Olyan gyorsan kellett menekülnie, hogy minden értéke, kincse a várban maradt.
    Egy ideig feleségével és szép leánygyermekével a hegyekben bújdosott, majd más országban keresett menedéket. Ott pedig közönséges zsoldos katonaként fejezte be kalandos életét.
    Halála után felesége, a szépséges juhászleány, Ilka, és ugyancsak szép leánya, Milka hosszú-hosszú vándorút után hazatértek a Börszöny vidékére. Ám az emberek előtt nem merték felfedni kilétüket, mivel féltek ezek bosszújától. Gyógynövényeket, erdei gyümölcsöket, gombákat gyűjtöttek, és ebből tengették szerencsétlen életüket.
    Egy csendes őszi napon a juhászleány, a rablólovag felesége, erdei kunyhójában örökre lehunyta a szemét... Búsult, búsult az árván maradt Milka, aki most már koldulásból tengette az életét. Ám egy alkalommal különös párbeszéd ütötte meg a fülét. Két juhász beszélgetett az erdőszélen.
    - Kámor lovag olyan gyorsan menekült el, hogy rengeteg kincsét a vár egyik mély pincéjében felejtette - így az egyik.
    - Tehát a sok kincs érintetlenül ma is ott van! - tette hozzá a másik.
    Nagyot dobbant erre a Milka szíve.
    A kincs pedig engem illet - gondolta boldog reménységgel. Azután hamarosan ásót-kapát, csákányt kerített, és az első holdvilágos éjszakán ásni kezdett a vár romjai között.
    Ásott-ásott sok-sok napon át, de bizony semmi kincset nem talált.
    Nem baj, majd holnap - reménykedett, és a legközelebbi holdas éjszakán ismét ásott tovább.
    A kincsásó titokzatos leány és az óriási kincs híre hamarosan bejárta a vidéket, és kalandvágyó emberek éjnek évadján keresni-ásni kezdték Kámor kincsét... Ám ekkor a rablólovag lánya, Milka, megbőszült oroszlánként, üvöltve rontott rájuk, s ordította-kiáltozta: takarodjanak onnan, semmi közük az ő kincséhez!
    Hamarosan el is tűntek is onnan a kincsásó emberek, és a titokzatos éji leány híre bejárta az egész környéket.
    - Vagy bolond, vagy valami boszorkány - suttogták széltében-hosszában az emberek -, aki Kámor lovag elásott, elátkozzott kincsét őrzi.
    Az évek pedig teltek, s azóta a bolondos Milka, Kámor "boszorkány" lánya is valahol az erdei avarban, kék ibolyák és hóvirágok szomszédságában alussza örök álmát. Ám Kámor kincsének legendája ma is él a diósjenői palócok emlékezetében... A két világháború között, mivel a hit reformátusokra és katolikusokra osztotta az embereket, az előbbiek, a "józanabb" hit követői badarságnak tartották az egészet, míg az utóbbiak jobban hittek benne.
    Nosza, felkerekedtek hát a vastag nyakú diósjenői kálomisták, hogy végére járjanak a dolognak... Ástak-ástak rendületlenül az áldottak, de bizony kincsre sehol sem akadtak.
    - Mese az egész - mondogatták, de egy dolog sehogyan sem fért a fejükbe; mégpedig az, hogy az üreg, a gödör, amit egész nap ástak, másnapra betemetődött, és kezdhették újra az egészet. Végül is megunták a dolgot, és dolgavégezetlenül hazavonultak.
    - Ugye, hogy mégiscsak létezik Kámor kincse - hajtogatták suttogva a római hitet valló öreg anyókák. - Lám a rablólovag lánya, a boldogtalan Milka nem engedi, hogy a kálvinisták elorozzák a kincset... A koldusasszony átka pedig megfogant, mert a boszorkánnyá vált leány híven őrzi Kámor elátkozott kincsét.
    Mindezen kalandos történet magvát pedig 1986 nyarán, Diósjenőn járva hallottam a helybéli gyerekektől, s tanáraiktól.


Balogh Béni: Kámor kincse
Az írás megjelent a szerzőnek a Téka Könyvkiadónál,l990-ben megjelent, Omló bástyákon hulló csillagok című, valamint a Vártornyok és harangok című, a Novitas B Kiadó gondozásában l993-ban megjelent kötetében.

A Föld a virágokkal mosolyog ránk....

a tea.....

A teacserje Délkelet-Ázsia csapadékban gazdag vidékeinek haszonnövénye. Őshazája Assam (Kelet-India) volt, legnagyobb fogyasztói azonban mindig is a kínaiak voltak.

A  tea kultúrtörténete

A tea Kína déli tartományaiban, a Kínai-tengertől Tibetig húzódó sávban őshonos. A teacserje külső megjelenésében a rózsabokorhoz hasonlít. Virágja a csipkerózsára emlékeztet.
A levelei miatt kezdték a cserjét termeszteni. Belőlük készült az illatos főzet, a tea. A tea zamatát, finom illatát annak a végtelen gondosságnak és türelemnek köszönhette, amellyel a rendkívül kényes cserjéket felnevelték, az összegyűjtött leveleket szárogatták, sodorták, csomagolták. A teát magról ültették. Az ősszel összegyűjtött érett magvakat finom homokkal és földdel keverve porcelánedényekbe öntötték. Az edényeket óvták a nedvességtől, nehogy idő előtt csírázni kezdjenek.
Tavasszal a magvak melegágyba kerültek, vagy rizsmelyvával keverve rögtön a gondosan előkészített talajba vetették. A kikelt kis palántákat állandóan gyomlálták, öntözték, óvták a széltől is. Később rendszeresen nyesték őket, hogy lombosabbak legyenek. Téli viharok idejére szalmával födték be, forró nyári napokon pedig a rizsfőzés után megmaradt vízzel öntözték.
A negyedik évben kezdték meg a levelek szedését. Évente három-négy alkalommal szüreteltek. Az első kora tavasszal, márciusban kezdődött, a levelek minőségétől függően. Rendkívül fontos volt, hogy a leveleket kellő időben szedjék, egyetlen elmulasztott nap elég volt ahhoz, hogy minőségük romoljon. Amint észrevették, hogy a levélkék vége könnyedén felkunkorodik, késedelem nélkül mozgósították a szüretelőket. A még alig kifejlett, apró, gyenge leveleket gyűjtötték össze vesszőkosarakba. A második szedés május végén vagy június elején, a harmadik pedig augusztus elején történt. Néha még ősszel is szüreteltek, de ez már csak öreg, rossz ízű leveleket adott. A leveleket méretük szerint nagyjából szétválogatták, és állandóan forgatva szárították nádból készült gyékényen, vagy vesszőkosarakban. Ezt a műveletet is nagy szakértelemmel kellett végezniük, mert meghatározta a tealevelek későbbi minőségét.

A teát Európában megelőzte a híre

konzervatív Anglia meglepetésszerű gyorsasággal tért át a kávéfogyasztásról a teára. Amikor a tea megjelent, Londonban már több mint kétezer kávéház működött, és a 18. századra szinte mindegyik átalakult teaházzá.
Ma is világhírű teakeverékük az Earl Grey tea eredetéhez legenda fűződik. Receptjét a hagyomány szerint Grey gróf az akkori miniszterelnök kapta 1830-as években egy kínai mandarintól.

A teázás szokása gyorsan beépült az angol mindennapi életbe. Az erős teát kedvelték, ízesítették cukorral, rummal, vajjal, tejjel, borssal és egyéb fűszerekkel.
A tea folyamatosan és egyre nagyobb mennyiségben érkezett Londonba. Anglia már a 19. században a világ legnagyobb teaívó országa volt. London a tea világkereskedelmi központjává vált. Az európai államok egyre inkább itt szerezték be azokat az árucikkeket, amelyekre Kínából szükségük volt. Az angolok ismertették meg a teát Amerikával 1704-ben. A kereskedelem fellendítésére amerikai tartományaikban a behozatali vámokat megszüntették. Egyedül a teát nem részesítették ilyen kedvezményben, hogy azt kizárólag tőlük vásárolják. A magas teavámok elleni tiltakozásul 1773. december 16-án, amikor Bostonba megérkezett a teaszállítmány, szürkületkor indiánnak öltözött helyi lakosok megtámadták a hajót. Az egész rakományt, mintegy 342 láda teát, a tengerbe dobták. Ez a "bostoni teadélutánnak" nevezett esemény indította el a függetlenségi háborút, mely az Amerikai Egyesült Államok megalakulásával végződött.
Elsőként orvosok ismertették a teát esszékben, orvosi szaklapokban, vagy önálló könyvekben. Megállapították, hogy az élet meghosszabbítására, az egészség megóvására nincs jobb, mint e fű.
A Mongol kán 1638-ban is küldött teát a cárnak. A követek alig akarták hazavinni a szerintük jelentéktelen ajándékot, de tévedtek, mert a teának Moszkvában nagy sikere volt. A tea hamarosan megjelent a moszkvai üzletekben is.
A teázás szokása Oroszországban gyorsan elterjedt, a 18. század folyamán beépült az orosz életmódba. Oroszország a világ második legnagyobb teafogyasztó országává vált, e téren csak Anglia előzte meg. Európai területén a tealeveleket forrázták.

Marokkói teázás

„A teáskanna magában foglalja az egész világegyetemet. Pontosabban, a tálca képviseli a földet, a teáskanna az eget, a poharak az esőt; az eget és a földet pedig az eső egyesití.”
Abdallah Zrika

A berberek Észak-Afrikában évszázadok óta isszák a kínai zöld teát mentával, s bizonyára ezért is olyan virulóan egészségesek. Reggel és este, hétköznap és ünnepnap, bármikor, bármilyen alkalommal ezt kínálják mosolyogva barátnak és idegennek. A teázás szertartása a legendás marokkói vendéglátás része. A háztartásokban általában két, rézből vagy Britannica-fémből készült, cizellált asztalka van, egy nagyobb és egy kisebb. A nagyobbra helyezik a teáskannákat és az üveg teás poharakat, a kisebbre három henger alakú fémdoboz kerül, amely a zöld tea, a menta vagy az illatos füvek és a darabos cukor tárolására szolgál. A ház ura elhelyezkedik a füstölgő szamovár és a teázó asztalkák előtt, forró vízzel kiöblíti a teáskannákat, mindegyikbe tesz két-három kiskanálnyi zöld teát, ráönt még egy fél pohár forró vizet, ízlés szerint cukordarabokat ad hozzá, majd a még mindig forrásban lévő vízből teletölti a kannákat. Néhány perc múlva az így elkészített italt megkeveri egy kanállal, megkóstolja, aztán egyszerre két kannából csorgatva a teát, félig tölti a poharakat. Az első főzet a legízletesebb, ha igazán kiváló teából készítették, akkor menta nélkül isszák. Mialatt a vendégek ízlelgetik, értékelik az első pohár teát, a házigazda hozzálát a második forrázat előállításához. Ezúttal egy jó marék, szárával együtt szedett, friss mentát morzsolgat a kannába, majd egy-egy kiskanálnyi új teát is tesz a régi keverékhez, hozzáadja a szokásos cukoradagot és a forró vizet is. Gondosan vigyáz arra, hogy a menta ne jöjjön fel a víz színére, befedi a kannákat vagy a szamovár kéményére helyezi őket és hagyja tartalmukat ázni. Néhány perc múlva kanállal lendületesen felkavarja és megkóstolja a főzetet. Természetesen ilyenkor még sohase találja elég jónak, ezt megkívánja a vendége iránti kötelező figyelem és udvariasság is. Újabb cukrot, újabb mentát tesz a teába, hagyja őket összeérni, s nyugodtan várja az eredményt. Többszöri kóstolgatás után mindkét kezében egy-egy kannát tartva teletölti vendégei poharát, melyek köznapi használatra közönséges üvegből, ünnepekre átlátszó vagy színes kristályból készültek. A teájukhoz mentával és ánizssal ízesített apró süteményt kínál, lehetőleg jó édeset. A harmadik főzethez már erősebb aromás fűszereket (fehér üröm, vasfű. majoranna, bazsalikom, narancsvirág) is hozzákervernek. Bizonyos házaknál ezt teszik télen is, már az első adagok készítésekor, mivel ilyenkor a friss menta ritka és nem elég illatos. A marokkóiak a meknes-i mentát értékelik a legtöbbre, azt tartják, hogy az egyenesen a hetedik paradicsomból került le a földre.

Japán teaszertartás

Teameditáció

A tea meditáció a meditáció egy formája, mely a tea ivása által valósul meg. A tea meditációt bárki gyakorolhatja. 

 A tea meditáció segíteni tud nekünk, hogy tisztábban lássuk önmagunkat és kapcsolatban legyünk mély szellemiségünkkel. A csendben felismerhetjük belsonket, hogy meglássuk vakfoltjainkat és árnyékainkat. Ez a tudatosság megnyitja tudatunkat, lehetové teszi, hogy elfogadóbbakká és jobban átölelové váljunk. Ha megosztjuk ezt a spirituális tapasztalatot más teavendégekkel, akik más kultúrából, szociális közegbol származnak, vagy a miénktol eltéro vallási háttérrel rendelkeznek így kapcsolatba léphetünk velük a leghumánusabb módon, túllépve az ego- és az ember alkotta határokon. Így a tea meditáció egy kultúrákon átívelo kommunikációt, és az ellentétek feloldását jelenti.

/Forrás:  Net- Arany hegy../.

... a porcelán.....

A porcelán a legfinomabb agyagból, a kaolinból készül. Kínában ezt már valószínűleg Krisztus előtt is ismerték. A kínai porcelánt 1508 körül portugál hajósok hozták Európába, s a XVI-XVII. században igen keresett és nagy értékű áru volt Európa-szerte. A porcelángyártás európai felfedezője Böttger volt, aki I. Vilmos porosz király elől menekült Szászországba, ahol mint alkimistát őrizetbe vették.

Magyar porcelángyárakról

A meisseni porcelángyárat 1710. január 23-án létesítette Erős Ágost. Bár a színes díszítés először 1710-ben sikerült, a színek minősége még nem volt megfelelő, a zöld lepattogzott.
A kezdeti időszakban kevés kisplasztikát gyártottak Meissenben. Gottlob Kirchner szobrász óratartókat, gyertyatartókat, mosdómedencéket modellált, de nagy méretű állatfigurákat, sőt egy közel egyméteres Pál apostol figurát is készített a Japán-palota részére.
Az 1730-as években a meisseni gyár termelése annyira megnövekedett, hogy az európai piacon nem akadt riválisa. Kändler - aki 1730 és 1770 között dolgozott a gyárnak - legnagyobb újítása a korízlésnek megfelelő, apró figurácskák modellálása volt - a kis figurák a rokokó időszakában váltak kedveltté, főleg 1740 után -, amelyekből több mint ezer került ki a keze alól. A század harmincas éveiben születtek meg azok a 16-20 cm-es szobrok amelyeknek Meissen nagy hírét köszönheti, és amelyek a porcelánplasztika útját évszázadokra kijelölték. A XIX. század elején a porcelántárgyak stílusa a klasszicizmus jegyében alakult tovább.
A magyar porcelán gyártása relatíve későn, csak a XIX. században indult meg. Az elsők között alapított porcelángyárat 1827-ben Bretzenheim Ferdinánd regéci birtokán, Telkibányán. Az első termékek a schlaggenwaldi-elbogeni hatást tükrözték. Negyvenkétféle edényt gyártottak a helybeli kaolinból. A formák között megtalálhatók voltak a magyarságra utaló formák, például a kulacs is. Eleinte a máz színe zöldesfehér, később fehér volt. A festés eleinte hideg úton készült. 1845 körül a művészi kvalitás igen magasnak mondható.

Az egyik legjelentősebb magyar porcelángyár, a Herendi Porcelánmanufaktúra alapítása a nemzeti önállósodás, a magyar polgárosodás időszakára esik; 1826-ban alapította Stingl Vince keramikus. A herendi gyár kedvelt készítményei általában barokk és empire formaadásúak voltak. Az üzem új tulajdonosa 1839-tol Fischer Mór, aki új elképzelésekkel, óriási ambícióval kezdett hozzá a művészi porcelán előállításához. A XIX. században a gyár leggyakrabban előforduló prototípusai közé tartozott az ún. szász virágcsokor, kerti és mezei virágok különféle változataival, természethű színezéssel. Ezt szorította ki később a tulipános csokor. Az Elso Magyar Iparmű Kiállítás, az 1845-ös bécsi kiállítás, az 1851-es Londoni I. Világkiállítás, az 1853-as New York-i, az 1855-ös Párizsi Világkiállítás Herend számára a legmagasabb elismerést jelentették. A gyár kiemelkedő alkotása volt továbbá az 1862-es londoni világkiállításon kitüntetett, nagyméretű "Vitam et Sanguinem"- jelenetes tál.

Az utolsó táltos...

Wass Albert: Az utolsó táltos

Magosan a Balaton kék vize fölött a Badacsony sziklái még ma is tele vannak titokzatos, sötét barlang-üregekkel. Valamikor régen, hosszú évszázadokkal ezelőtt, ezekben a barlangokban rejtőzködtek Öregisten utolsó hűséges szolgái, és ide menekült üldözői elől az utolsó magyar táltos is. Hosszú éveken át ott húzódott meg a járhatatlan sziklavadonban, ahol sem az idegenből jött papok, sem a német lovag-urak nem tudtak rátalálni, hogy máglyán megégethessék.Mikor aztán már nagyon öreg lett a régi magyar Isten utolsó táltosa, egy szép napon elhatározta, hogy elbujdosik örökre az idegenek által megszállt nyugati gyepűről. Ragyogó szép téli reggel volt, amikor a táltos kilépett a barlangból. Füveken, bokrokon zúzmarát csillogtatott a felkelő nap hideg sugara, s odalent, a Badacsony lábánál, mint egy nagy néma tükör terült el a befagyott Balaton, messzire elnyúlva a hólepte dombok között. A magos, szikár vénember, a táltosok hosszú, fehér talárjába burkolózva lassan aláereszkedett a sziklás hegyoldalon. Tarisznya volt a vállán, abban szárított hús, tűzgyújtó szerszám és nehány pogácsa. Hóna alatt pedig egy cserzett bőrbe göngyölt, hosszúkás csomag, amit olyan nagy gonddal és szeretettel szorított magához, mintha a világ legféltettebb kincsét menekítette volna benne tolvajok elől. Bár hosszú, fehér talárja szinte beleolvadt a hólepte tájba, szálas alakját mégis felismerte hamar a tihanyi apátság őrszeme, amint lassú, méltóságteljes léptekkel haladt át a befagyott tavon.– Ott megy a táltos! – rikkantotta el magát a torony őre. – Fogjuk el élve! Vérdíjat fizet érte Veszprémi Gerhard úr! Csörömpölt a tihanyi zsoldosok fegyverzete a Balaton jegén, de a vén táltos nem indult futásnak. Még csak a fejét sem fordította hátra. Lassú, nyugodt léptekkel haladt a maga útján, keresztül a befagyott tavon a szemközti part biztonságot ígérő, sűrű erdőségei felé. Tudta, hogy sorsa Isten kezében van, s nem ember szándékában. A távolság egyre szűkült közte s a nyomában szaladó zsoldosok között. Már kőhajításnyira se voltak, s úgy látszott, hogy hamarosan beérik üldözői, amikor egyszerre csak retteneteset dördült lábuk alatt a Balaton, s a tó teljes hosszában, parttól partig meghasadt a jég. A repedés széles árkában meghullámzott a magyar
tenger haragos vize, és megállásra kényszerítette az üldözőket. – Hála néked és áldás, vizeknek Ura! – morogta halkan az öreg táltos, és lassú, nyugodt léptekkel folytatta útját a tavon át, az erdők felé. Attól a naptól kezdve minden télen meghasad néha hasonló módon a Balaton
jege. A nép rianás-nak nevezi ezt a félelmetes tünetet, és vannak még ma is, akik tudni vélik, hogy a Balaton ilyen módon kívánja emlékeztetni a magyarokat arra, hogy az utolsó táltos elhagyta a Badacsony szikláit, s amíg nem tér vissza, addig nem lesz békessége a tó sötét vizének. Annak a napnak éjszakáján halászember kunyhójában pihent meg az öreg táltos, s másnap ment tovább, keletnek. Akikhez éjszakázni betért, mély tisztelettel fogadták, s ellátták mindennel, amire szüksége volt. De gondteltek voltak a vendéglátók, mert tudták, hogy halálbüntetés vár arra, aki a régi Isten papjainak menedéket ad. Megjött a tavasz is, mire a vén táltos elérte az alföld füves, mocsaras pusztáit. Juhászok, gulyások, csikósok fogadták be sátoraikba, s vezették tovább, mindég kelet felé, szállásról szállásra. Itt már nem voltak idegen papok, idegen zsoldosok, csupán pusztai magyarok, s az öreg táltos otthon érezte magát közöttük. Mintha csak a régi szép magyar idők tértek volna vissza életébe. Kérlelték is, hogy maradjon. Ígérték, hogy elrejtik úgy, hogy a király emberei soha meg nem lelik. De ő csak rázta a fejét. – Dolgom van keleten – mondta –, fontos dolgom. S ment tovább, keletnek. Hosszú, szakadozott fehér talárjában, tarisznyájával a vállán, s azzal a titokzatos, bőrbe csavart, hosszúkás holmival a hóna alatt. Forró nap perzselte, záporeső verte, vihar tépte vedlett talárját. De ment tovább. Mire elérte a rónaság végét, az erdélyi hegyek lábainál kifogyott minden ereje.Az első tölgyfa alatt összeesett. Mikor újra magához tért, kis fakunyhóban találtamagát. A nyitott ajtón át kiláthatott az erdőre. A fák lombja sárgult már. Ősz volt. Egy asszony hajolt föléje.– Hol vagyok? – kérdezte az öreg táltos. – És ki vagy te, leányom?– Látó-asszony vagyok – felelte az asszony –, gyógyítom a népeket, ahogy anyámtól tanultam volt.– Akkor mennem kell innen – sóhajtott fel a vén táltos és megpróbált felkönyökölni –, még bajt hozok reád, s megégetnek mint boszorkányt. Az asszony szelíden rámosolygott.
– Jó ideje útban lehetsz, táltos – mondta –, már nem égetnek boszorkányt többé magyarok földjén. Kálmán király törvénybe mondta, hogy nincsenek boszorkányok. Az öreg táltos hosszasan, elgondolkodva nézett az asszonyra. Aztán csak annyit mondott:– Bölcs ember lehet ez a Kálmán. Áldja meg őt a magyarok Istene! – Úgy legyen! – tette hozzá halkan a látó-asszony. Az öreg táltos ott telelt át az erdei kunyhóban. Mikor a tavaszi csermelyek lehordták a hegyekből a havat, s járhatóvá váltak a gerincek, a látó-asszony átvezette a hegyeken a Maros folyó völgyébe. Innen aztán pásztorkodó erdei népek vezették tovább, Erdély gyönyörű, néma hegyei közé, székelyek földjére. Senki sem kérdezte, hogy hova igyekszik és miért. Tudták, hogy kicsoda, s tudták azt is, hogy tova nyugaton idegen papok és zsoldosok halálra keresik az Öregisten hűséges szolgáit.Lassanként szűkülni kezdett a Maros széles völgye. Kétoldalon egyre meredekebbek lettek a hegyoldalok, míg végül is a folyó már nem is volt folyó többé, csupán egy kristálytiszta, sebesvízű patak. Eltelt a tavasz, el a nyár is, s az erdők zöldje lassan aranyra változott. Mindössze a fenyő, a székely fenyő őrizte meg színét, magosra tornyosulva fent a gerinceken. Ott, a székely hegyek szívében az öreg táltos egyszerre csak megérezte, hogy útjának végére ért. Hazaérkezett. Életének utolsó nehány évét fent töltötte a havasban, székely pásztornépek között. Békében élt ott, senki sem zavarta. Ügyes-bajos népek messziről eljártak hozzá tanácsért. A székelyek olyan ügyesen beleillesztették a maguk ősi hitét az új
világba, hogy az öreg táltos észre se vette, hogy keresztények között él. Mikor a székely fadöntő kivágott egy szálfát, bocsánatot kért a testvérfáktól,mert ez volt az ősi szokás. Amikor áldomást ittak, az első loccsantás az anyaföldre ment, és tábortüzeiket földdel oltották ki, sohasem vízzel. Vasárnaponként leballagtak szétszórt erdei szállásaikról a kicsi fatemplomba, ahol a papjuk Jézusról beszélt. De fent a hegyek között szabadon éltek, mint a madarak és észben tartották, hogy az Úr-Isten szépnek és jónak teremtette a világot, s a poklot csak az ember találta ki.
Amikor a vén táltos érezte, hogy elérkezett számára az idő, kiválasztotta a székelyek legjobbját, egy bölcs és bátor erdőlakót, és megkérte, hogy vezesse őt föl a legmagosabb sziklacsúcsra. A székely nem kérdezett semmit, csak szó nélkül elindult a vénember előtt, fölfele egy keskeny, meredek csapáson, fel a tetőre, ahol a gerincek mind egybefutottak az égbe. Azt se kérdezte meg, hogy mit cipelt olyan féltő gonddal a hóna alatt.
A meredek utolsó szakaszán már úgy kellett vigye ölben a vénembert, olyan gyönge volt. Mikor felértek végre a tetőre, gyöngéden letette az öreg táltost a mohára.Magukban voltak. Felettük a végtelen kék égbolt, alattuk az erdők végeláthatatlan zöldje. Az öreg táltos lassan elkezdte kigöngyölíteni a cserzett bőrbe csavart,titokzatos holmit, amit annyi sok esztendőn át féltve őrzött. Egy kard acélja csillogott meg a napfényben. Markolata tiszta aranyból volt, és pengéjén az ősi ékírás jelei. A székely elolvasta a felírást, és térdre roskadt.– Isten kardja…! – szakadt föl belőle a szó. – Géza úr ideje óta őrizzük ezt a szent kardot – mondta akadozó hangon az öreg táltos. – Elődeim közül többen életükkel fizettek, amért nem árulták el rejtekének helyét, s én egy életen át bujdostam érette. Most el kell rejtsük itt fent, ahol biztos helyen lehet, és te, fiam, le kell tedd a nagyesküt, ősi szokás szerint, hogy nem árulod el a titkát soha senkinek. Meg kell ígérd azt is, hogy gondját viseled. Évente egyszer fel kell jönnöd ide, egyedül, megtakarítanod, befaggyúznod és tiszta ruhába csavarnod. Gondoskodnod kell majd arról is, hogy amikor a te időd is eljön, legyen valaki méltó arra, hogy átadhasd neki a szent kard titkát és gondozásának felelősségét. A székely meghajtotta a fejét.– Esküszöm az élő Istenre, Isten egyszülött fiára, az Úr Jézus Krisztusra – mondta áhítatosan suttogva. Majd fölemelte a fejét és hangja megcsendült keményen.
– És esküszöm a napra meg a holdra, a csillagokra, szelekre, vizekre és a szentanyaföldre, hogy életemmel őrzöm, védelmezem és gondozom Isten Kardját! Földanya ne fogadja be testem, Vízapa lökje ki magából, és átkozott legyen örökre a lelkem, ha megszegném eskümet! Így történt, pontosan így, azon a régi napon, fent a székely havasban. Azóta századok jöttek és mentek, s a székely népnek ott Erdély hegyei közt kevés
békessége volt a századok során. De bármilyen nehéz is volt az élet, mindég volt közöttük valahol a hegyek között egy ember, ugyanabból a vérből való székely,egyszerű hegyi ember, aki apjától vette át a nagy titok tudását, és évente egyszer felment egymagában a havasokba, hogy gondját viselje Isten kardjának. Mikor kivénült, legidősebb fiát vitte föl magával a titkos helyre, letérdeltette, és elmondatta vele ugyanazt az esküt, annak minden szavát, pontosan úgy, ahogy azt az első székely mondta volt el annak idején az utolsó táltos előtt. Isten kardja ott van ma is valahol, és ma is van valaki, egyetlenegy székely a sok ezer között, akinek kilétét nem tudhatja senki, de aki évente egyszer eltűnik a
hegyekben, hogy eleget tegyen egy régi fogadalomnak. Aki szóról szóra tudja még ma is, nem csupán az eskü minden szavát, de az utolsó táltos búcsúszavait is, amiket annak az első székelynek a fülébe súgott, amikor már olyan közel volt a halálhoz, hogy beszélni is alig tudott:
– „Isten kardja csak akkor csillog majd újra, és vezeti győzelemre megint a hunok s magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani időkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, Öregisten parancsa szerint!”Mindenki tudja ezt ott fent a hegyekben, s mindenki imádkozik érte nap nap után, évről évre, évszázadról évszázadra, hogy ez a nap, amikor egy akarattá válik újra minden magyar, mielőbb eljöjjön.

MORNING SPLENDORS

Téli reggel....................Süss fel Nap.....

 Bródy János: A napsugár
A napsugár, ha vidáman ébred beköszön az ablakon
Felhőtlen tiszta arccal mosolyog az ágyamon
Jó reggelt kívánok – mondja, s nevetve szemembe néz
Gyerünk gyorsan, ugorj az ágyból, vigyázz, hogy el ne késs
A tükör szélén táncra perdül, kibontja sok színét
S a szobám falát körbejárja szivárványt szórva szét
A porszemek életre kelnek s a levegő felpezseg
s valahogy minden arra vár, hogy én talpon legyek
Ó, napsugár, ó, napsugár én szeretlek nagyon
Jöjj el hozzám minden hajnalon
Ó, napsugár, ó, napsugár én szeretlek nagyon
Olyan jó lenne, ha így kezdődne minden új napom
Ha reggel, mikor felébredek, kinn zuhog az eső
Semmi kedvem sincs felkelni azt hiszem ez érthető
Ha borús felhők lógnak az égen az ágyból kimászni kár
De egész más, ha már korán reggel mosolyog a napsugár

Gondolatok...

Kierkegaard:
Bevált jó tanácsok

Legtöbben oly buzgón hajszolják az
életet, hogy elrohannak mellette. Úgy
járnak, mint az a törpe, aki egy meg-
szöktetett hercegnőt őrzött kastélyában.
Egy napon ebéd után Iefeküdt aludni.
Mikor egy óra múlva felébredt, a her-
cegnő eltűnt. Gyorsan felhúzta hétmér-
földes csizmáját, és egyetlen lépéssel
messze túljutott rajta.

Vers..... A sors-váró madár...

A nap leszállt, rá megzendült az erdő
Alkonyi kórusa
Egyszer, utolszor még, az éj előtt.
Halk szárnysuhogás kelt a fák között,
Kerengve, lassan
Fészekre rebbentek a madarak.
Egy fenyőágon ült egy kis madár
Némán, kő-mereven,
Szürkén gubbasztó kicsi szfinksz gyanánt.
És meg se moccant
Közelgő lépteimnek dobajára.
Előtte álltam, lehajoltam hozzá:
Vajjon mi lelheti?!
Így, ültőhelyében meghalt talán?
Kitellett tőle,
Oly döbbenetes, olyan furcsa volt.
De élt. Kicsi szeme
Ha bágyadtan, ha tompán is, de fénylett,
S nézett, nézett merőn valahová, -
A sorsát várta tán,
S én jöttem, mintha sorsa lettem volna.
Ó, sose volt még sors ily tehetetlen,
Ilyen ügyefogyott.
Tanakodtam, hogy mit is kezdjek véle:
Ha fészekből hullt, hogyan tegyem vissza?
Ha szárnya törött, szárnyra hogy kapassam?
Elpusztul, hogyha magammal viszem,
Elpusztul akkor is, ha itt hagyom.
Keserves volt nekem e sors-szerep.
Félénken kinyujtottam a kezem.
Úgy véltem, ha már egyéb nem telik
Tőlem, - legalább megsímogatom.
Akkor rezzent - s elugrott.
Két lépést ugrott csak a fűbe el,
Ott gunnyasztott tovább,
S a sorsát nézte, nézett engemet.
Szent Ferenc zengő, hallelujás nyelvén
Szerettem volna hozzá szólani -
S nem jött ajkamra szó.
Legyintettem lemondón, szomorún.
Otthagytam kis madár-testvéremet,
Sorstalan sorsa voltam én neki,
De sorstalan sors az én sorsom is:
Sem elzúzni, sem fölemelni nem tud
A tehetetlen, az ügyefogyott,
A gyáva kéz!

/Reményik Sándor/

Leszáll az éj...

Amíg alszod álmodat, addig is mozognak az élet szálai,
ahogy hagytad a fonalat,
a sorsod azt csendben továbbszövi.


/Henry Ward Beeche/

William Butler Yeats ......

Arany csattal tűzd fel hajad,
kötözd le futó fürtjeid.
Szivemnek mondtam: rakd esett
rímeimet - s ő napra nap
rakta, s múlt csatákból szelíd,
bús gyengédséget épített.

Ha gyöngy-kezed feltűzi a
hajad: minden szív láng, zsarát -
s homályos homokon a hab
s harmatozó ég csillaga
azért viaszfehér, hogy át-
ragyogja tűnő lábadat.


(Görgey Gábor fordítása)


HA MEGÖREGSZEL

Ha megöregszel s szürke néneként
ott bólogatsz a tűznél, könyvemet
lapozd, idézve ifju-szép szemed
mélységes árnya közt a puha fényt,

s hogy szépséged s hulló mosolyodat
hányan szerették, hány hű s álbarát,
de változékony arcod bánatát
s zarándok lelked egy szerette csak.

S míg meghajolsz az izzó rács fele,
szomorkás kedvvel súgd: a szerelem
elillant, elszállt túl a hegyeken,
s csillagfüzér közt bújt meg szép feje.

Áldások...

Régi magyar áldás

Áldott legyen a szív, mely hordozott, És áldott legyen a kéz, mely felnevelt Legyen áldott eddigi utad, És áldott legyen egész életed. Legyen áldott Benned a Fény, Hogy másoknak is fénye lehess. Legyen áldott a Nap sugara, És melegítse fel szívedet, Hogy lehess meleget adó forrás A szeretetedre szomjasoknak, És legyen áldott támasz karod A segítségre szorulóknak. Legyen áldott gyógyír szavad, Minden hozzád fordulónak Legyen áldást hozó kezed Azoknak, kik érte nyúlnak. Áldott legyen a mosolyod, Légy vigasz a szenvedőknek. Légy te áldott találkozás Minden téged keresőnek. Legyen áldott immár Minden hibád, bűnöd, vétked. Hiszen aki megbocsátja, Végtelenül szeret téged. Őrizzen hát ez az áldás fájdalomban, szenvedésben. Örömödben, bánatodban, bűnök közti kísértésben. Őrizze meg tisztaságod, Őrizze meg kedvességed. Őrizzen meg Önmagadnak, és a Téged szeretőknek.

Simuljon előzékenyen a lábad alá az út,
és támogassa meg szél a hátadat,
arcodat fürössze fényében s melegében a nap,
és bő eső itassa szomjas földjeid,
amíg újból nem látjuk egymást te meg én,
Isten tartson meg óvó tenyerén!
Ha pihensz vánkosodon,
hajoljon Isten hozzád,
és tartson gyöngéden óvó tenyerén.
Fölfelé vezessenek utaid,
és barátságos idő kísérje lépteid,
szél támogassa erősen a hátad.
S ezen felül még az kívánom, hogy
legyél már rég otthon az égben,
amikor az ördög észreveszi hiányod.

Ott várok rád....

 Ott, hol a vágyak az égig érnek,
És a csillagok közt élsz
Megérint a Fény

Ott, hol a bánatod elhagy Téged,
Hol az időd is megáll
Nem megy tovább

Ott várok Rád
Ha erre jársz

Ott, hol eléred a messzeséget,
Hol a pirkadat ránk talál

Ott, hol könnyű a nehézséged
Hol a szeretet vigyáz Rád

Ott várok Rád
Ha majd erre jársz


........................ a  magyar rovásírás a nemzet egyik méltatlanul elfeledett kultúrkincse. Már honfoglaló őseink is használták, de eredete még korábbra nyúlik vissza. Nevét onnan kapta, hogy általában fába (botra), vagy ritkán kőbe vésték, illetve rótták. A rovásból adódik a betűk szögletes jellege, ezeket a jeleket könnyebb volt bevésni, mintha ívesebb betűket használtak volna. Szintén emiatt használták az ún. csoportjeleket és a rövidítéseket. (Lásd. az "Írás szabályai" részben.) Az írás irányultsága (jobbról-balra) pedig abból fakad, hogy könnyebb volt a botot bal kézzel tartani, és jobb kézzel balra haladva írni.

A kereszténység felvételével a pogány szertartásokat, és szokásokat törvényben tiltották meg, és ez a sors várt az addig használt rovásírásra is. Az írott emlékeket központilag összegyűjtötték, és megsemmisítették. Ezzel egyidőben a központi hatalom kérte a pápai egyházat, hogy készítse el a magyar nyelvet leírni képes latin ábécét is, ez viszont évtizedekig elhúzódott, az elterjedése pedig mintegy kétszáz évig. Ezalatt az idő alatt a királyi udvarban latinul írtak, a vidéki közemberek viszont továbbra is a rovásírást alkalmazták.

Alapvetően két változata ismert: az ún. székely-magyar rovásírás és a pálos-rovásírás. A két rovás típus alapvetően különbözik egymástól; míg a pálos íveltebb betűket használ, addig a székely-magyar valódi rúna írás, szögletes betűkkel. Úgy tűnik a pálos-rovásírást nemzetünk türk eredetű népei hozták magukkal, ugyanis az írás igen hasonlít a türk rovásírásra. A nevét onnan kapta, hogy legtovább a Pálos szerzetesek használták, mely rend az egyetlen magyar eredetű keresztény rend.
A pálos-rovásírás különlegesen sok emléke maradt meg Dél-Amerikában. A magyar pálos-szerzetesek ugyanis elfogadhatók voltak a középkorban mind a spanyol, mind a portugál királynak, ezért magyar pálosokat hívtak Dél-Amerika belső részeinek felfedezéséhez és az indiánok megtérítéséhez. Ezek a pálos szerzetesek gyakran barlangokban laktak ott is (hasonlóan a Pilis hegységbeli lakhelyeikhez), és a barlangok falán nagyon sok magyar nyelvű felirat maradt meg. Levelezéseikben, térképek feliratozásánál szintén használták a pálos-rovásírást. Később helyüket jezsuiták vették át, de a közöttük lévő magyar jezsuiták még egy darabig használták titkosírásként a pálos-rovásírást. Az írás iránya a ma használatos latin írásmóddal azonos, tehát balról-jobbra haladt.

Az írás másik fajtája a székely-magyar rovásírás. Az írás ezen módja talán elterjedtebb volt az ősi időkben, ezt bizonyítja, hogy jó néhány betűt jelölő tag sok más ősi írásban is megtalálható. Úgy tűnik a XIII. század folyamán enyhültek az írás ezen fajtáját tiltó törvények, és ekkor a rovásírás, ezen belül is a székely-magyar írásmód újra terjedni kezdett. Azonban erre az időre már kevesen voltak birtokában az írásmód szabályainak, és a kialakult latin írásmódot sem válthatta már fel. A XVI. századra különösen Erdélyben, azon belül is Székelyföld területén újra jelentősen elterjedt olyannyira, hogy egészen a XVIII. századig itt még tanították is az iskolákban. Ekkor szittya-szkíta írásmód volt a neve, csak mostanában hívják székely rovásírásnak.
A Habsburg birodalom mérte a végső csapást az írásmód használatára. Ekkor a magyar mellett a német is hivatalos nyelv volt, és egy harmadik írásmód már túl sok volt az egyszerű közemberek számára, akik ráadásul hivatalos ügyeikben nem is használhatták az ősi írást. Újra, ezúttal végérvényesen elveszett az írás általános jellege.

Manapság a rovásírás újra terjedőben van, elsősorban a székely-magyar módja

Vasárnap délután....

Számomra a kávé mindig  azzal a napfénnyel társul ami megérleli, azzal a meleggel, ami megpörköli ...

 A kávé története

Az egyik legnépszerűbb monda szerint a Kr.e. VI. században valahol Jemenben fedezték fel a kávét. A Vörös-tenger partvidékén legeltették kecskéiket a nomád pásztorok, de a kopár homokdombokon hamar elfogyott a gyér növényzet, ezért az állatok felmásztak a meredek sziklákra, hogy a hasadékokban talált bokrokkal csillapítsák éhségüket. Estére azonban visszatértek a pásztorokhoz, akik éjszakára karámba zárták őket. Feltűnt a férfiaknak, hogy a kecskék rendkívül élénkek, s ahelyett, hogy lepihennének, mint máskor, most ugrálnak, mekegnek, hajszolják egymást, s ezért a pásztorok sem tudtak nyugovóra térni. Másnap reggel felkeresték a közeli kolostort, és elmondták a szerzeteseknek a kecskék különös viselkedését, s hogy ennek okát a táplálékban gyanítják. Néhány szerzetes egész napon át követte az állatokat, s egyszer csak csodálkozva fedeztek fel egy ismeretlen cserjét, amelynek piros és zöld gyümölcsét élvezettel fogyasztották a jószágok. Letörtek belőle néhány gyümölcsös ágat, amelyeket később a kolostor udvarán tűz fölött szárítottak, majd ezt követően a babszemeket, forró kövekre tették, hogy a szikkadás után porrá törhessék őket. Utána a fekete port forró vízbe szórták. Hirtelen egy eddig ismeretlen és elbűvölően finom illat töltötte be a levegőt. Kíváncsian kortyolgatták a zavaros, barna italt, és hamarosan azt tapasztalták, hogy hallatlan frissesség árad szét tagjaikban, szemükből eltűnik az álmosság, s olyan világosan tudnak gondolkodni, ahogy eddig csak nagyon ritkán.

A"qahwe", "kahwe" bizonyíthatóan arab szavak, amelyekkel európai utazók találkoznak Arábiában, sőt a törökök is a "kahwe" szót vették át és terjesztették el az oszmán birodalomban. Ebből ered a mi kávé szavunk is, ellentétben más európai nyelvekkel, amelyek a latin coffea szót vették át, és használják saját kiejtésük és helyesírásuk szerint. Az említett arab szavak eredeti jelentése bor volt, és valószínűleg azért vitték át jelentését a kávéra is, mert hasonló élénkítő, hangulatjavító hatása volt.


A legnagyobb valószínűséggel Abesszínia - a mai Etiópia - őserdői voltak a kávécserjék eredeti hazája. Kaffa város körül még mai találkozni lehet vadon növő cserjékkel, amelyek elérheti a 12 méteres magasságot. Abesszíniában már a IX. században említették a kávét. Pontosan nem lehet tudni, hogyan került át Arábiába, de onnan szigorúan megtiltották a kivitelét, csakhogy már akkor sem lehetett minden zarándok mellé rendőrt állítani - és a tiltott gyümölcs az első emberpár óta a legédesebb -, ezért nincs az a kockázat, amit ne vállaltak volna érte.
A portugálok és a hollandok 1600 körül vitték Ceylonba és a többi gyarmataikra. Ugyanebben az időben egy mohamedán zarándok Indiába vitte, ahonnan 1699-ban került Jáva szigetére. 1706-ban az amszterdami hajtatóházakban ültettek kávécserjéket. XIV. Lajos francia királynak ajándékoztak egy növényt, amelynek külön üvegházat építettek, és amelynek hajtásait állítólag a világ számos helyére elvitték.

Meglepő, hogy a kávé viszonylag milyen rövid múltra tekinthet vissza. Az ókori ember ösztönösen kereste a gyógynövényeket és azokat a növényeket, amelyek általános jólétet, örömét fokozták. A teáról tudjuk, hogy körülbelül ezer évvel megelőzte a kávét, ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy a kávécserje gyümölcsének előbb valami módon kapcsolatba kellett kerülnie a tűzzel.
A kávéital elterjedése összefügg az iszlám terjedésével Észak-Afrikában, Dél-Európában és Dél-Ázsiában, valamint 1300 körül az oszmán birodalom terjeszkedésével. Mivel a próféta megtiltotta híveinek a bor élvezetét, ezért a kávé kiemelkedő szerephez jutott az iszlám kultúrában. Konstantinápolyban 1554-ben nyílt meg II. Szulejmán alatt az első kávéház. A keresztény Európában Velence ismerte meg elsőnek a kávét 1615-ben. Rögtön akadtak ellenzői az egyházi körökből. A fanatikusok felszólították VIII. Kelemen pápát, hogy az "ördög italát" helyezze egyházi átok alá, hiszen az iszlám is tiltja a bor élvezetét híveinek. A pápa erre nem volt hajlandó, mert maga is kitűnő italnak tartotta a kávét

Hideg téli napon........ színek

Légy jó kertész...

A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm. Minden gyökérnek az a célja, hogy virágot hozzon. Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére. Csak olyan növényt enged meghonosulni benne, melynek virágai szépek és illatosak. Vagy melyek kellemes ízű gyümölcsöket teremnek. Dudvát, gyomot nem tűr meg maga körül. Olyan növények gyökerét sem ülteti el, melyek fejlődéséhez a kert fekvése és éghajlata nem alkalmas. Melyeknek kivirágzásához esélye nem lehet. Így tesz az okos és jó kertész.

Légy tehát okos és jó kertésze a lelkednek.

/Wass Albert/

Ha nézed a világot..

,,Ha nézed a világot, a világ visszanéz. Azt mondod: Összevisszaság. Ő feleli: Teljes egész.''

,,Azt mondom: Csupa valótlan, a semmiség ragyog. Ő feleli: Nézd meg jobban, a valóság én vagyok.''

József Attila - Kormorán: Betlehemi királyok

Új esztendőre...

Új Évet kezd nekünk a naptár
őrizd meg mit az élettől kaptál,
S legyen a mosolyé az eljövendő
reményteljes szép esztendő

Január..... kezdődik az év...

A magyar népmese

  Egyik legősibb és legértékesebb örökségünk  a magyar népmese. A magyar lélek szólal meg benne.  Legyünk büszkék erre az örökségre!
Wass Albert

A TIHANYI VISSZHANG
A hegyek csodaszép, aranyhajú tündére, Tihany, minden este leterelte
aranygyapjas kecskéit a tóra, itatni. Amíg a kecskéi ittak, a szépséges
tündér leült egy parti sziklára, és énekelt. A hegytetőkről gyönyörködve
hallgatták énekét az óriások, és barlangok odúiban abbahagyták
szorgos munkáikat a törpék.
Balaton, a vizek ura, a tó mélyében élt, hínárból szőtt sátrában, melynek
oszlopait a drágagyöngyök ezrei díszítették. Balaton egyetlen fia,
aki ott élt apjával a vizek mélységében, valahányszor meghallotta Tihany
énekét odafönt, fölemelkedett a felszínre, hogy közelebbről hallhassa
a csodálatos hangot.
– Ne figyelj Tihany csalogató hangjára, édes fiam – figyelmeztette Balaton
a fiát. – A hegyek tündére és a vizek ura nem illenek össze. Ha magadba
szívod a hegyek mérges levegőjét, beteg leszel!
Gőgös teremtés volt Tihany, s amikor rájött, hogy éneklő hangját szerte
a hegyekben mindenki a világ legszebb hangjának véli, elhatározta, hogy
nem pazarolja azt többé esténként a tó partján, hanem csak akkor énekel
az óriásoknak és törpéknek, ha azok gyémánttal fizetnek minden dalért.
Lent a tó mélységes mélyén Balaton egyetlen fia megbetegedett. Kérlelte
apját:
– Hadd halljam még egyszer Tihany szépséges hangját, bizonyára
meggyógyulok Tőle!
Vén Balaton összegyűjtött egy ladikra való igazgyöngyöt és amikor
este Tihany lejött kecskéit itatni a tó partjára, fölvitte hozzá a kincseket.
– Neked hoztam mindezt, leányom – mondta Balaton a tündérnek –,
és csak azt kérem érte cserébe, hogy énekelj szegény beteg fiamnak.Tihanynak tetszettek a gyöngyök, és énekelt értök. De attól kezdve
minden este fel kellett jöjjön Balaton a tó mélyéről egy zsákra való
kinccsel, mert ajándék nélkül a fösvény Tihany még csak a száját sem
nyitotta ki. Végül is Balaton minden kincse kifogyott. Hiába könyörgött
a szép tündérnek, hiába kérlelte, Tihany nem énekelt többé. Még az se
hatotta meg, hogy vén Balaton fia meghal odalent a mélyben, ha nem hallja többé a szép tündér énekét.
S Balaton fia meghalt. Sírtak az óriások, zokogtak a törpék, és a tó fiatal
urát eltemették mélyen a Badacsony hegyébe. Azóta van a Badacsonynak
koporsó formája.
A vizek ura nem felejtette el a szép tündér szívtelenségét. Bosszúja
rettenetes volt.
Mindaddig Balaton tavának sima tükre a kék eget tükrözte csupán, a
napot, a holdat meg a csillagokat. De ettől a naptól kezdve valahányszor
a vizek ura meglátta odafent a Badacsony koporsóját, eszébe jutott
gyásza és fájdalma, s haragjában felkavarta a tó vizét.
Egy este haragos hullámai zúgva, tajtékozva csaptak föl a sziklaösvényre,
hol a szép Tihany hajtotta itatni aranygyapjas kecskéit. Egy roppant
hullám elkapta a kecskéket, lesodorta őket a tóba, s vén Balaton
megfojtotta valamennyit haragos bosszújában. A megrémült Tihany egy  közeli barlangba menekült a hullámok csapásai elől, de vesztére tette
ezt! Nagyot rázkódott Balaton odalent, s rázkódásától megmozdult a
hegy is, és sziklagörgeteggel temette be a barlang száját, befalazva örök
időkre a szívtelen Tihanyt.
Vén Balaton átkot vetett a szépséges tündérre:
– Büntetésből, amért oly fösvény voltál hangoddal, mostantól kezdve
bárki is szóljon hozzád, hétszer ismételd meg minden szavát!
A tihanyi visszhang ott van ma is, sziklabörtönében, és gyönyörű
hangja engedelmesen ismétel minden szót. A Balaton, Európa legnagyobb
tava néha haragra gerjed még ma is. Kék színe ilyenkor haragos
zöldre fordul, és roppant hullámok nyargalnak fölötte egyik partjától a
másikig. Vihar után találni lehet a parton megkövesedett kecskekörmöket.
Tihany aranyszőrű kecskéinek körmei azok.

A 12 hónap

Csikorgott a fagy, szélcsend volt, a tiszta ég csupa csillag.
- Bumm! - ágyúlövés köszöntötte az új esztendőt; Szilveszter éjszakája
volt, és tizenkettőt kongattak a toronyban.
- Tra-ra! Tra-ra! - zengett a kürt. Jókora postakocsi állt meg a
városkapu előtt. Tizenkét utasa volt, többen nem is fértek volna el
benne.
- Éljen! Éljen! - hangzott ki a vidám köszöntő a házakból, ahol teli
poharak csendültek össze az új esztendő tiszteletére.
- Boldog új esztendőt! Jó szerencsét, egészséget, takaros kis feleséget!
Baj, bosszúság elkerüljön az új esztendőben! - kívántak egymásnak
szerencsét az emberek.
Rázták egymás kezét, összekoccantották poharukat, hogy csak úgy
csengett. Javában folyt az ünnepi vigasság, amikor a postakocsi
tizenkét utasával megállt a város kapuja előtt.
Ugyan kiket hozhatott? Az utasoknak rendben volt az útlevelük,
málhával érkeztek, még ajándékot is hoztak nekem, neked,
mindenkinek a városban. Kik lehetnek, s mit hoztak nekünk?
- Jó reggelt! - köszöntötték a kapu őrét.
- Jó reggelt! - felelte az, mert az óra már elkongatta az éjfelet. Aztán
megkérdezte az első utast, amikor kilépett a kocsiból: - Mi a neve? Mi a
foglalkozása?
- Nézd meg az útlevelemben! Tudsz olvasni! - felelte az első utas. - Én:
én vagyok! - szép szál legény volt, prémes bekecset, prémmel bélelt
csizmát viselt. - Az vagyok, akiben annyian reménykednek. Látogass
meg holnap, újévi ajándékot kapsz tőlem. Rézpénzt meg ezüstpénzt
hajigálok az emberek közé, bálokat rendezek, harmincegy bált, ennyi
éjszaka áll rendelkezésemre. A hajóim jég közé fagytak, de a
szobámban jó meleg van: Kalmár vagyok. Január a nevem.
Nyomban utána a második utas szökkent le nagy vidáman a postakocsi
hágcsóján, álarcosbálok, komédiák, táncos mulatságok fő-fő mestere.
Nem volt nála egyéb, csak egy nagy hordó.
- Ebből a hordóból ugranak majd ki farsangkor a jókedv ördögei! -
kiáltotta. - Mert mulatni akarok meg mulattatni, amíg tart az élet, mert
az egész családból az én időmet szabták a legrövidebbre. Csak
huszonnyolc napom van. Talán megtoldják még egy nappal, de az se
sokkal több. Éljen a vígság!
- Tilos a csendháborítás! - intette rendre az őr.
- Nekem ugyan nem tilos! - kiáltotta hetykén az utas. - Karnevál
hercege vagyok. Február a nevem.
Előbukkant a harmadik utas is. Ösztövér legény volt. Ínséges formájú,
mint a böjt maga. Időjóslással foglalkozott, s az bizony nem valami
zsíros hivatal. Nem volt rajta egyéb dísz, csak egy kis ibolyacsokor a
gomblyukában; de nagyon apró ibolyákból.
- Március, hopp! - kiáltott rá a negyedik, aki nyomban utána lépett ki a
kocsiból, és meglökte az előtte állót. - ugorj be az őr szobájába, jó
puncsot főztek ott, érzem a szagát! - De ez a negyedik csak lódított,
áprilist akart járatni a társával, így mutatkozott be az őrnek. Bolondos
legénynek látszott, olyannak, akinek több az ünnepnapja a munkás
napjánál. - Föl-alá táncol a kedvem! - rikkantotta. - S ahogy a kedvem
tartja, eső esik, vagy nap süt. Sír az egyik szemem, nevet a másik, ezt
csinálják utánam! Csupa nyári ruha van a ládámban, de nem vagyok
bolond, hogy fölvegyem! Itt vagyok! Tavaszi lakkcipőben, de téli
kesztyűben megyek sétálni vasárnap.
Nyomában egy hajadon libbent le a kocsiról.
- Május vagyok! - mutatkozott be. Bükkfalevél színű selyemruhát
viselt, kökörcsin koszorút a hajában; szagosmüge illata áradt a
ruhájából olyan erősen, hogy az őr eltüsszentette magát. - Egészségére!
- mosolygott rá a hajadon. Ó de gyönyörű szép volt! Énekelni is, de
nem a színházban, hanem kinn a zöld erdőben, a maga
gyönyörűségére.
- Most jön a menyecske! - kiáltották, s lesegítették az ifjú Június
asszonyt a kocsihágcsón. Szép, sudár teremtés volt, rátarti és fürge
mozgású. Látszott rajta, azért jött a világra, hogy munkára tanítsa az
álomszuszékokat. De lakomát is adott, méghozzá az esztendő
leghosszabbik napján, hogy vendégeinek ideje legyen a sokféle jót
elfogyasztani. Járhatott volna a maga hintaján is, de postakocsin
döcögött a társaival, ezzel is mutatva, hogy cseppet sem gőgös.
Különben sohasem utazott egyedül: mindenüvé elkísérte öccse, a
Július.
Piros arcú legény volt ez a Július, szalmakalap hetykélkedett a fején.
Kevés málhája volt, nem is jó a nagy melegben sokat cipelni, csak
fürdősapkáját meg úszónadrágját lóbálta a kezében.
Aztán az anyja következett, Augusztus asszonyság. Ez aztán ügyes
asszony volt! Gyümölcsöt árult, halastavai voltak, érett kalászú
gabonaföldjei. Széles szoknyájában szaporán jött-ment, csak úgy égett
a kezében a munka, maga hordta a kancsót a mezőre az aratóknak. -
Arcod verítékével szerzed a te kenyeredet! - ez volt a jelszava.
De az aratóünnepen aztán nem sajnálta a jókedvet a munkásembertől.
Utána egy férfi lépett ki a kocsiból, festőféle volt, a színek mestere:
Szeptember. Ha akarta, vörösre, aranyosra, barnára festegette az erdő
minden zöld levelét. Munka közben feketerigók hangján fütyörészett;
ráérős idejében komlósört erjesztett, mert ehhez is értett. Egy
festékesdoboz meg egy nagy ecset volt minden útipoggyásza.
Földesúr formájú bátyja követte a sorban; most is a szántás-vetés járt
az eszében, egyre azon törte a fejét; elvetett-e mindent idejében. De a
vadászat örömeiről se feledkezett meg: vadászpuska csöve meredt
Október uraság válla mögött, vadászkutya szökdelt a sarkában, dió
csörgött-zörgött a tarisznyájában. Temérdek málhája volt, még egy
újfajta ekét is hozott magával. Egyre csak a földről beszélt, de alig
lehetett érteni a szavát bátyja hangos prüszkölésétől meg
krákogásától.
Olyan náthás volt ez a szegény November, hogy lepedőt használt
zsebkendőnek, de még így, betegen is el kellett kísérnie a béreseket az
új helyre, ahová beszegődtek. Azzal vigasztalta magát, hogy majd
kigyógyul a meghűlésből, ha fát fűrészel - mert egy fatelep
fűrészmestere volt. Estelente fakorcsolyákat faragcsált a
parasztgyerekeknek, mert tudta, hogy hamarosan szükségük lesz rá.
Utolsónak az öreg December anyóka kászálódott le a kocsiról.
Parazsasfazekat hozott a kezében, mégis didergett. De a szeme fénylett,
mint két tiszta csillag. Másik kezében virágcserép: egy zsenge kis fenyő
zöldellt benne. - Ezt mindenüvé magammal viszem - mondta. -
Ápolom, gondozom, hogy karácsonyig nagyra nőjön, és színes
gyertyácskák, aranyalmák, bábuk teremjenek az ágain. Akkor alája
ülök magam is, előveszem a meséskönyvemet, és mesélek belőle a
gyerekeknek. Azok csöndben ülnek, hallgatnak, de a karácsonyfa ágain
megelevenednek a bábuk, a kis viaszangyal a fa csúcsán megrázza
aranyporos szárnyát, s leröppen a gyerekekhez, megcsókolja őket.
- No, mehet a kocsi tovább! - kiáltott a városkapu őre. - Megvan mind a
tizenkét utas. Jöhet a következő postakocsi!
- Előbb ezt a tizenkettőt bocsátjuk be a kapun - mondta a
városkapitány. - Lépjenek be sorra, egymás után! Az útlevelük itt
marad, egy-egy hónapig érvényes mindegyik. Tessék belépni