"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)

2014. október 10., péntek

1813. október 10-én született Giuseppe Verdi

Verdi élete gyakorlatilag egyet jelent a tizenkilencedik századéval: romantika, forradalmak és forradalmiság - és kronológiailag is ő maga volt saját évszázada: 1813-tól 1901-ig élt.

 
1813-ban született egy Párma közelében lévő kis faluban, Le Romcoléban. Szülei szegény sorsú parasztemberek, apja kis vendégfogadóból tartja fenn magát és családját. Pártfogója Antonio Barezzi, akinek a segítsége révén kerül Milánóba, hogy itt folytassa zenei tanulmányait. A Konzervatóriumba nem veszik fel (a zenetörténet kedves játéka, hogy ezt a műintézetet azóta Conservatorio Giuseppe Verdinek nevezik), talál viszont egy lelkes magántanárt, maestro Lavignát. Megházasodik, jóakarójának leányát, Margherita Barezzit veszi feleségül, s két gyermekük születik.

Élete első felében nagy hatással vannak rá Rossini, Bellini, Donizetti művei, zenei ízlését ezek formálják. Első operája az “Oberto” szép sikert arat a Milánói Scala színpadán, de a következő, a “Pünkösdi királyság” megbukik. (Ebben nagymértékben közrejátszik az a tragédia, amely Verdi számára szörnyű megrázkódtatást jelentett: felesége és 2 gyermeke hirtelen meghal.

1842-ben azonban már országos sikert könyvelhet el magának a “Nabucco” c. operájával. A szövegkönyv és a zene nem is a “hallgatósághoz”, hanem az olasz nemzethez szólt. A babiloni füzek alatt gyászoló zsidók a rabláncra fűzött olasz hazafiak bánatát jelképezték, és mindazokét, akik az egységes, szabad Itáliáról álmodoztak. A milánói Scala körül a kirakatok megteltek Verdi-kalappal, Verdi-nyakkendővel és ezernyi emléktárggyal, ami a Nabucco zeneköltőjére emlékeztetett. Ilyen zenei-politikai telitalálat volt a Lombardok is, majd az Ernani következett.

Rendkívül termékeny zeneszerző, közel 30 operát írt. Művészetének nagyságát erősíti önzetlen segítőkészsége. Hatalmas birtokait, melyeket műveinek jövedelméből vett, arra használja, hogy nincsteleneknek munkát adjon. Birtokát mintagazdasággá fejleszti, és oktatja a parasztokat: hogyan kell termővé tenni a nehezen műveltető köves földet. Saját pénzén fegyvereket vásárol, mellyel az egységes olasz államért folytatott harcot támogatja. Kórházakat alapít, s végrendeletében rokkant zenészekre hagyja vagyonát.

Fontos közéleti tevékenységet is folytat, előbb képviselő a Parlamentben, majd 1874-ben szenátorrá nevezik ki. Egész művészetével aktív részt vállalt nemzete polgári átalakulásáért folytatott küzdelemben.

1901 január 27-én halt meg, 88 éves korában. Temetése órájában megbénult az egész ország. Becsuktak az üzletek, pár pillanatra megálltak a gépek az üzemekben, nyílt sínen vesztegeltek a vonatok. Itália szívverése egy pillanatra megállt, hogy méltón sirassa a zeneszerzőt, a hazafit, a tiszta lelkű embert, az örökkön megújuló alkotó művészt, aki Itália legtisztább, legnemesebb vonásait egyesítette magában. A nemzet halottja volt.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése