"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)

2015. február 2., hétfő

Gyertyaszentelő Boldogasszony napja


 Negyven nappal Karácsony után, február másodikán tartják Gyertyaszentelő Boldogasszony napját, ami tulajdonképpen a karácsonyi liturgia befejező akkordja, ugyanakkor szerzetesek világnapja is.

  Ennek a tavaszkezdő napnak fontos szerepe van a zsidó és a keresztény mitológiában is, hiszen jelképesen a megújuló és újrakezdhető világ szimbólumait találjuk bennük. A katolikus templomokban a nagymise előtt ezen a napon gyertyát szentelnek, amely jelképezi az asszonyi termékenységet és a megújuló élet ki nem oltható lángjait. A szentelt gyertya egyike a legrégebbi hazai szentelményeknek.

A magyar középkorban ezen a napon először a tüzet áldották meg, majd ennél a tűznél szentelték meg a gyertyát, amit aztán a későbbi századokban is gondosan őriztek a sublótban és a ládafiában, vagy a szentképek rámái mögé erősítetve. Régen minden katolikus falusi házban volt szentelt gyertya, aminek nagy szerepet tulajdonítottak az emberi élet során, a bölcsőtől a koporsóig. Gyakran vihar idején gyújtották meg, védelmező céllal. De égett, ha beteg volt a családban, befalazták az új ház falába, a haldokló kezébe is ezt adták. A gyerekágyas anya szobájában is ez égett éjjel-nappal, egészen a keresztelőig, "nehogy a pogánykát a gonoszok kicseréljék".

A Gyertyaszentelő Boldogasszony Napja azonos a rómaiak tavaszkezdő ünnepének idejével, de eredete még régebbre, a klasszikus görög időkbe nyúlik vissza. A Föld anyjának, a jóságos Démétér istennőnek a személyéhez kapcsolódik a megünneplése.

Démétér leánya, a bájos és fiatal Perszephoné egy szép napon a vidám forrásnimfák társaságában virágot szedett a napfényben fürdő réteken. Amint éppen egy illatos nárcisz fölé hajolt, hirtelen megnyílt a föld és a sötét alvilág istene, Hádész bukkant elő. Egy mozdulattal megragadta a rémülettől szinte kővé meredt Perszephonét  és magával vitte birodalmába. A fájdalomtól félőrült édesanya jajongva kereste gyermekét. Bejárta utána a rétet és az erdőt, de nem akadt sehol sem a nyomára. Mélységes bánatában gyászba borította a Földet is, mely nem termett magot, a mezőn  nem fakadt fű a legelésző állatok számára. Éhínség és nyomor szakadt az emberekre is.
Könyörgésére Zeusz, az istenek feje szigorú parancsot adott Hádésznak, hogy csupán az esztendő egy részében tarthatja magánál az időközben feleségévé lett Perszephonét. A verőfénybe fürdő tavasz és a termést fakasztó nyár egy időre visszaadja anyjának a gyermekét, aki könnyezve öleli keblére az elveszettnek hitt lényt.

A fenti történet gyönyörű magyarázata az évszakok változásának, a sötétség és a fény, a fagy és a meleg örök küzdelmének.

A klasszikus görög világból sarjadó római mítosz a télutó ünnepének hőséül Faunust, az erdők és mezők vidám istenét tette. Mivel ő vigyázott a nyájak épségére, gyakran úgy emlegették, mint Lupercust, azaz "farkasűzőtt". Ünnepét február elején tartották: akkor a papság a leölt áldozati állatok bőrébe öltözve, szíjakkal a kezében járta végig a városokat, megérintve velük a szerencséjüket ebben látó hiszékeny emberek vállát. Mivel a szíjnak latin neve "februm", ebből az időszakból február hónap lett.

Időjóslás: 
Gyertyaszentelő nevezetes nap az időjóslásban is. Általában úgy vélik, ha február másodikán jó idő van, akkor későn tavaszodik. Ezért "Gyertyaszentelőkör inkább a farkas ordítson be az ablakon, minthogy a nap süssön".  
A népi jövendölés szerint legalább ennyire fontos szerep tulajdonítható a pacsirtának is: Ha gyertyaszentelőkor énekel a pacsirta, utána még sokáig fog hallgatni- mondják.

Forrás:
Magyar néprajz

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése