“Mert ősz lett közben.
Az
erdei ösvényeket átszőtték hallgatag pókok, a galagonya bogyója
pirosan fürdött a napban, a legelők tarlott oldalán már csak délben
ugráltak a szöcskék, a katáng virága elfakult, s az erdő aranyos
bíborba öltözött, mert szép akart lenni, mint az öregedő asszonyok, ha
elbúcsúznak valakitől, akit szerettek.” (Hajnal Badányban)
“Ekkor
már közel szállt az erdők fölé a nap, és a szelíd ősz édes-fanyar
illata megült az avaron, mint az öreg emlékkönyvek fonnyadó virágainak
illata. A fészkek üresen ásítottak, az erdő csendes volt, mint a
borongó gondolat, csak a harkály kopogott valahol messze, mintha a nyár
útiládájába verték volna az utolsó szögeket.” (Bogáncs)
“Odakint
megmozdult a szél, és a varjak elhallgattak. A köd dél felé torlódott,
és nem forgott már alulról felfelé, hanem elnyúlt, mintha nyomná
valami. S a köd elindult, mind nagyobb gyorsasággal. Később már
rongyosan, szakadozottan vágtatott. A fák meghajoltak, a fáradt, sárga
levelek megmozdultak a földön. A kémény füstje elnyúlt, hosszú zászló
lett. Messze valahol suhogni kezdett a szél.” (Kele)
