"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar konyha. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: magyar konyha. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. július 17., szerda

Magyar konyha történet

A magyar konyhaművészet gyökerei több ezer évre nyúlnak vissza. Ám manapság egyre ritkábban találkozni olyan fogásokkal, amelyek valóban az évezredes, évszázados hagyományos ízeket mutatják meg. E helyett a pirospaprikás, fekete borsos gulyást, csikós, paprikás imázst próbálják ránk erőltetni olyannyira, hogy már háziasszonyaink konyhájából is hiányoznak az ősi fűszereink, még pontosabban fűszerszámaink, hiszen a fűszerezés minden esetben a harmónia, az egyensúly visszaállítását, a gyógyítást is szolgálja, ha máshol nem is, akkor az emésztőrendszerben. Minden ősi fűszerünk egyben gyógynövény is, ízük harmóniája egyidejűleg szolgál testi, érzelmi, gondolati egyensúlyunk megtalálásához.

Az ősi magyar fűszerekhez, ételekhez való visszanyúlás érdekében mogyoróhéjban tekintsük át a magyar konyha történetét.

Az ősi magyar konyha néhány jellemzője mai napig tetten érhető konyhaművészetünkben, ilyenek pl. a következők:

Az általunk igazán ízletesnek tartott ételekben a pentaton (édes, savanyú, sós, keserű, csípős) ízharmónia jelenik meg, melyből egyik íz sem „lóg ki”, nem válik dominánssá, s éppen ettől élvezetes (pl. gondoljuk az igazi házi húsleves ízeire).

Legfinomabb ételeink egyetlen edényben készülnek, és
ezek mindig leveses, szaftos fogások.

Nagyon sok az olyan tartalmas leves, ami főétkezésnek is beválik, pl. gulyásleves, babgulyás, palóc leves, stb.


Az ősmagyarok, a nyugati népeket több ezer évvel megelőzve, ismerték és alkalmazták a szárított hús és tejpor készítését. Így egy ősmagyar lovas bőrzsákjában több liter levesnek vagy tejnek megfelelő élelmet vihetett magával. Alkalmazták az aszalást és a füstölést is. A téli szálláshely körül gabonaféléket termesztettek: árpát, kölest, búzát. A főzéshez bográcsot használtak, a sütéshez nyársat. A kásafélékből, a gabonákból tejben, vízben főtt kásákat, később kerek köveken sütött lepényeket készítettek. Ezek a lepények átmenetet jelentettek a kenyér és a tésztafélék között. Az egyik legrégebbi tésztánk a galuska és a csipetke.

Ételeik ízesítéséhez előszeretettel használtak tárkonyt, csombort, kakukkfüvet, fokhagymát, rozmaringot, zsályát, valamint gyümölcsöket (áfonya, fekete ribizke), és virágokat (ibolya, körömvirág, rózsaszirom).

A magyar konyhában mai napig fontos étel-alapanyag a vöröshagyma, káposzta.

A tej savanyításával nyert kötő-, sűrítő- vagy éppen alapanyagok közül is a magyar tejföl és túró nem csupán számos ételünk nélkülözhetetlen kelléke, hanem egyetlen más világkonyhában nem használatos (tejszínt használnak általában).

Mindmáig egyedülálló pl. a kovászos uborka elkészítési módja, máshol nem készítenek ilyen savanyúságot.

A reneszánsz korban Mátyás király konyhája nagy hatást gyakorolt a konyhaművészetre, előtérbe került az élet élvezete, a finom fogások, ízletes lakomák, fantasztikus borok. Ebből a korból már írásos receptek is maradtak fent.

A török hódoltság korában a magyar konyha visszaszorult Erdélybe, és erdélyi konyhaként élt tovább. Az ásványi só elterjedése a konyhában is az erdélyi sóbányáknak köszönhető.

A paprikát Kolumbusz hozta magával Közép-Amerikából, az ebből készült megőrölt fűszer az írásos emlékek szerint a XIX. Században vált használatossá.

A konyhánkban próbáljuk meg hasznosítani a keleti hagyományokon kialakult táplálkozástudomány (makrobiotika) alapszabályait is, melyek a következők:

A mérsékelt égöv népeinek hagyományos tápláléka a teljes gabonafélék (erőt, energiát adnak), a zöldségfélék (gyógyítanak), a hüvelyesek, a gyümölcsök (méregtelenítenek, frissítenek) és olajos magvak. A hideg éghajlaton természetes a hús és a zsiradék fogyasztás. A gabonát (barnarizs, köles, kukorica, hajdina, búza, rozs, árpa, zab) sütve, főzve fogyasszuk. A hüvelyesek fehérjeforrások (bab, lencse, felesborsó). A gyümölcsnek nyugodtan megehetjük minden részét, kifejezetten használunk vele a szervezetünknek.
Mindig a közvetlen környezetünkben termő táplálékot részesítsük előnyben, mert arra van szükségünk, annak energiái vannak velünk összhangban.
Minden évszakban azt együk, ami éppen terem, legfeljebb természetes módszerekkel tartósított táplálékkal bővítsük étlapunkat.
Figyeljük magunkat, és rájövünk, hogy milyen ételre van szükségünk. Amikor az egyik irányba felborítjuk az összhangot, máris jelez a szervezetünk valamilyen másik oldali élelemre vágyással, amivel ellensúlyozza az eltérést. (Pl. húsos ételek után szomjasak vagyunk, zsíros ételre jól csúszik a bor, stb.)
A legtöbb energiát a cserép, öntött vas edényben való főzés hagyja az ételben. Jó még a zománcozott, acél és üveg edény is.

A főzéshez jó kedvvel, örömmel álljunk hozzá, mert akkor az ételen is érződik majd, hogy ezt jó szívvel készítették.

A főzés a nő, a családanya jelképe. A nő felelős a családi tűzhely melegéért, s ha nem vigyáz rá, a tűzhely kihűl, a család szétesik. A család tagjai akkor tartózkodnak szívesen otthon, ha melegséget, szeretetet, jó főtt ételt (régi mondás, hogy a férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út), jó illatokat találnak a lakásban. Nem mindegy, hogy a családanya örömet talál-e a főzésben, sütésben, nem véletlen, hogy a magyar nyelv azt mondja, milyen finom ez az étel, érződik, hogy szívvel készült, igen, jó szívvel, szeretettel. Érdekes módon a magyar szokások szerint a szabadtüzű főzésnél szinte mindig az apa főz, így ha időnként is, de részt vesz a tűz táplálásában.

Fontos, hogy a rég elfeledett fűszernövények ízét és hatását újra felfedezve, szeretettel és szívesen használják azokat az ételek elkészítésénél, hiszen fűszerezni egészséges és pompás élvezet.

A jól elkészített ételt szívesen enni: egészség és életöröm.

Forrás: egész-ség,spir.akad.





2013. május 28., kedd

Magyar konyha történet

 A magyar konyhaművészet gyökerei több ezer évre nyúlnak vissza. Ám manapság egyre ritkábban találkozni olyan fogásokkal, amelyek valóban az évezredes, évszázados hagyományos ízeket mutatják meg. Minden ősi fűszerünk egyben gyógynövény is, ízük harmóniája egyidejűleg szolgál testi, érzelmi, gondolati egyensúlyunk megtalálásához.

Az általunk igazán ízletesnek tartott ételekben a pentaton (édes, savanyú, sós, keserű, csípős) ízharmónia jelenik meg, melyből egyik íz sem „lóg ki”, nem válik dominánssá, s éppen ettől élvezetes (pl. gondoljuk az igazi házi húsleves ízeire).

 Az ősmagyarok, a nyugati népeket több ezer évvel megelőzve, ismerték és alkalmazták a szárított hús és tejpor készítését. Így egy ősmagyar lovas bőrzsákjában több liter levesnek vagy tejnek megfelelő élelmet vihetett magával. Alkalmazták az aszalást és a füstölést is. A téli szálláshely körül gabonaféléket termesztettek: árpát, kölest, búzát. A főzéshez bográcsot használtak, a sütéshez nyársat. A kásafélékből, a gabonákból tejben, vízben főtt kásákat, később kerek köveken sütött lepényeket készítettek. Ezek a lepények átmenetet jelentettek a kenyér és a tésztafélék között. Az egyik legrégebbi tésztánk a galuska és a csipetke.
Ételeik ízesítéséhez előszeretettel használtak tárkonyt, csombort, kakukkfüvet, fokhagymát, rozmaringot, zsályát, valamint gyümölcsöket (áfonya, fekete ribizke), és virágokat (ibolya, körömvirág, rózsaszirom).

A magyar konyhában mai napig fontos étel-alapanyag a vöröshagyma, káposzta.

A tej savanyításával nyert kötő-, sűrítő- vagy éppen alapanyagok közül is a magyar tejföl és túró nem csupán számos ételünk nélkülözhetetlen kelléke, hanem egyetlen más világkonyhában nem használatos (tejszínt használnak általában).

Mindmáig egyedülálló pl. a kovászos uborka elkészítési módja, máshol nem készítenek ilyen savanyúságot.

A reneszánsz korban Mátyás király konyhája nagy hatást gyakorolt a konyhaművészetre, előtérbe került az élet élvezete, a finom fogások, ízletes lakomák, fantasztikus borok. Ebből a korból már írásos receptek is maradtak fent.

A török hódoltság korában a magyar konyha visszaszorult Erdélybe, és erdélyi konyhaként élt tovább. Az ásványi só elterjedése a konyhában is az erdélyi sóbányáknak köszönhető.

A paprikát Kolumbusz hozta magával Közép-Amerikából, az ebből készült megőrölt fűszer az írásos emlékek szerint a XIX. Században vált használatossá.

A konyhánkban próbáljuk meg hasznosítani a keleti hagyományokon kialakult táplálkozástudomány (makrobiotika) alapszabályait is, melyek a következők:

A mérsékelt égöv népeinek hagyományos tápláléka a teljes gabonafélék (erőt, energiát adnak), a zöldségfélék (gyógyítanak), a hüvelyesek, a gyümölcsök (méregtelenítenek, frissítenek) és olajos magvak. A hideg éghajlaton természetes a hús és a zsiradék fogyasztás. A gabonát (barnarizs, köles, kukorica, hajdina, búza, rozs, árpa, zab) sütve, főzve fogyasszuk. A hüvelyesek fehérjeforrások (bab, lencse, felesborsó). A gyümölcsnek nyugodtan megehetjük minden részét, kifejezetten használunk vele a szervezetünknek.
Mindig a közvetlen környezetünkben termő táplálékot részesítsük előnyben, mert arra van szükségünk, annak energiái vannak velünk összhangban.
Minden évszakban azt együk, ami éppen terem, legfeljebb természetes módszerekkel tartósított táplálékkal bővítsük étlapunkat.
Figyeljük magunkat, és rájövünk, hogy milyen ételre van szükségünk. Amikor az egyik irányba felborítjuk az összhangot, máris jelez a szervezetünk valamilyen másik oldali élelemre vágyással, amivel ellensúlyozza az eltérést.

A főzéshez jó kedvvel, örömmel álljunk hozzá, mert akkor az ételen is érződik majd, hogy ezt jó szívvel készítették.

Fontos, hogy a rég elfeledett fűszernövények ízét és hatását újra felfedezve, szeretettel és szívesen használják azokat az ételek elkészítésénél, hiszen fűszerezni egészséges és pompás élvezet.

A jól elkészített ételt szívesen enni: egészség és életöröm.

/Forrás: egész-ség,spir.akad./


 
Csombor
Már a 16. századi füvészkönyvek is említik mint fűszer-, és gyógynövényt. Jellegzetes, borsra emlékeztető, fűszeres illatú és ízű növény. Kedvelt aromája miatt általánosan elterjedt.
Íze, illata a borsra emlékeztet, ezért diétás ételek, saláták, fűszerezésére kiváló. Felhasználható burgonya-, káposzta-, gombás ételek, kolbászáruk, vadpácok, mártások, majonéz, ecetes és vizes uborka készítésekor. Mivel csökkenti a felfúvódást, előszeretettel ízesítenek vele babos ételeket.
Használatával vigyázni kell, mert erős aromája keserűvé teheti az ételt. Csak a főzés végén kell az ételhez keverni. A diétás főzésnél nagyon hasznos a feketebors pótlékaként. Gyomorerősítő, görcsoldó, étvágygerjesztő, bélféregirtó, felfúvódást gátló hatása van.

2012. január 15., vasárnap

Régi receptek,ízek

A magyar konyha története arra is tanít bennünket, hogy nem szabad túlbecsülni a modern sütési-főzési módszereket, de a régi ételeket sem szabad alábecsülni, mert az egészséges táplálkozás nyomait mindkettőben felfedezhetjük.


Őseink cserépedényben (a régiek úgy mondták: vászonfazékban) főztek, ami nagy tapasztalatot igényelt. Az idős emberek ma is meggyőződéssel vallják, hogy a cserépedényben és kemencében lehet igazán ízesen elkészíteni az ételeket. És hol vannak a régi cserépedények? A kemencék lebontásával eltűntek a háztartásokból, egy részük a múzeumok ritka emlékei közé tartoznak.

Sokan érzünk nosztalgiát a régi ízek, a régi ételek után, melyekben őseink leginkább a hajdinát, a kölest, a kukoricát, a sulyomot és a burgonyát, valamint a ma is ismert rozmaringot használták. S hogy közülük melyiket készíthetjük el ma is, álljon itt egy kis recepttár.

Hajdina

Fekete-tenger vidékéről hazánkba került gabonából házilag kását készítettek, vagy a malomban lisztté őröltették. Legismertebb a hajdinagárica, gombóc, leves, málé, rétes, dödölle, palacsinta és stera. Közülük talán legjobban a gáricát kedvelték.
Hajdinagárica: a forrásban levő sós vízbe a lassan beleszórt hajdinalisztet keményre főzzük, tepsibe öntjük, apróra vagdaljuk, sütőben megpirítjuk, és tetejére szórt apróra vágott tepertővel tálaljuk.

Köles

Rucahúsos köleskása
Termesztése a XIX. század második felében még nagy jelentőségű volt. Disznóvágáskor a hurkába köleskását használtak, hétköznapokon gyakran került az asztalra különböző formában, és elfogadott böjti étel is volt. Konyhai felhasználása: leves, kása, zsíros köleskása, dödölle, gárica, gombóc, málé, tejbekása kásás hurka, szárma, kásás-túrós lepény.

Ludasköleskása. Őseink a ludasköleskását kedvelték a legjobban, melynek receptjét Füstkúti Landerer Mihály 1801-ben így írja le:
A ludat metéld fel és főzd meg jól vízben, sóban, mikor a lúd jól megfőtt, a levét szűrd le, és főzz köleskását benne, ez megfővén, rakd a kásába a ludat, bors, gyömbér, sáfrány jól legyen benne, add fel, vagy a főtt ludat rakd ki szépen tálba és a kását úgy tölts rá felül.
Ma ugyanígy készítjük.

Kukoricaliszt
A kukorica finom szemcséjű őrleményéből őseink gáricát, puliszkát, málét, ropogóst, felfújtat, gombócot, lángost készítettek.

A mai magyar konyha már kevéssé használja, pedig aki kipróbálja, annak ma is ízlik. Számos tálalási és felhasználási módja közül néhány: húsételek mellé körítésként adhatjuk - különösen az erdélyi konyhán pörkölt, tokány és vadas húsételekhez.
Juhtúrós puliszka: a kemény pürévé főzött kukoricalisztet forró zsírba mártott kanállal szaggatjuk tálba, soronként morzsolt juhtúróval és forró zsírral rétegezzük, és sütőben átmelegítjük.

Sajtos puliszka: ugyanígy készül, csak túró helyett reszelt sajtot szórunk rá.

Sulyom

A sulyom évelő vízi növény, termése a gesztenyéhez hasonló. A Tisza szabályozása előtt annyi volt a sulyom, hogy még ladikkal is alig lehetett közlekedni. Ma is keresik és gyűjtik, Tiszafüred környékén másodvirágzását éli, vendéglői étlapon is szerepel. Nyáron még egy kicsit zöld a sulyom, de késő ősszel már érett lesz, és ekkor élvezhető. Felhasználáskor kettévágják, finom belét kiszedik, általában mártást és sült tésztát készítenek belőle.
Sulyommártás: a sulymot tisztítás után mintegy fél óráig főzzük, majd a főzőlevéből kiemeljük, kettévágjuk, belsejét kikaparjuk, diódarálón ledaráljuk és félretesszük, hozzáöntjük a forró tejet, simára keverjük és felforraljuk. A tűzről levéve még tejföllel, mustárral ízesítjük és összeforraljuk. Tálalás előtt ismét felforraljuk, a tűzről levéve még tejszínnel finomítjuk. Különlegesen finom, pikáns mártás.

Burgonya
A legismertebb ősi burgonyaétel a göcseji dödölle, melyre nemcsak az idősek gondolnak nosztalgiával, de ma is főzik, és fiatalok is szívesen fogyasztják. Sok hagyományőrző vendéglő ételkínálatában ma is sikerrel szerepel.

Dödölle szaggatás
Göcseji dödölle: a burgonyát hámozzuk, kockára vágjuk, mossuk és sós vízben megfőzzük, levében úgy összetörjük, hogy kásaszerű legyen. Ezután hozzákeverjük a lisztet - lehet búza-, hajdina- vagy kölesliszt - és jól összedagasztjuk, sóval, zsírban pirított, apróra vágott hagymával elkeverjük. A sűrű masszából kanállal nagy galuskákat szaggatunk egy hagymás zsíros hőálló edénybe, tetejét hagymás zsírral megszórjuk, újból szaggatott galuskákkal befedjük, és sütőben átpirítva forrón tálaljuk. Laktató, finom egytálétel.