Végvárak a XVI. században

A végvárak a 15-16. században a török hódítás ellen épültek az Adriától a Dunántúlon át egészen Erdélyig. A magyar védelmi rendszer egész Európa védvonala volt, az ott élő és harcoló vitézek nemcsak saját hazájukat, hanem Európát is védték a hódítóktól.

A XVI. század első felében a török elfoglalta Magyarország nagy részét. 

További terjeszkedése ellen bontakoztak ki a végvári küzdelmek. Ebben a helyzetben olyan tollforgatókra volt szükség, akik a hősökről és küzdelmekről írtak, dalaikkal összetartozásra és bátorságra biztattak.

Éneküket rendszerint hangszerrel kísérték (lant, hegedű, sípok).

Innen erednek a korabeli vezetéknevek: Lantos, Hegedűs, Sípos, stb.

Bizonyára Tinódi is így kapta második nevét:


TINÓDI „LANTOS” SEBESTYÉN.

 Tinódi Lantos Sebestyén címere

Tinódit Ferdinánd király 1553-ban címer- és nemességadománnyal tüntette ki 

A magyar költő, zeneszerző, lantos és énekmondó 1505-10 között született a Baranya megyei Tinódon. Életéről saját énekeiből következtethetünk, sokszor az utolsó versszakba vagy pedig a versfőkbe rejtett utalások tájékoztatnak a keletkezés helyéről, idejéről és körülményeiről.

 Szigetváron Török Bálint udvarában nevelkedett. Vándorzenészként sok helyen megfordult, először Istvánffy és Verbőczi udvarainál működött. Nagyszombati látogatása után Kassán telepedett le, felesége és gyermekei itt éltek. Ő maga Czeczey Lénárt kapitányt szolgálta. Nyírbátorban, majd Egerben is tevékenykedett, itt írta 1553-ban legjelentősebb művét, az Egervár viadalát. Ezt követően Debrecenben, Erdélyben, többek között Kolozsvárott járt, végül újra Egerbe és a Dunántúlra utazott. Halálakor, 1556 januárjában Nádasdy Tamás udvarában szolgált Sárváron.

A végvári vitézek élete

A magyar nemzet valamennyi rétegéből kerültek ki a végvári vitézek. A főúri családokból, nemesekből, parasztokból, és otthonaikból elüzettekből, akiket a török hódítás kényszerített erre. Egyben azonban azonosak voltak, Istenért, a hazáért szálltak harcba.
A végvárak állandó védőinek összetételében a magyarok tették ki az oroszlánrészt, a kétharmadot, a többi zsoldosokból állott, főként németekből, de spanyol, vallon zsoldosok is voltak kezdetben.
A sövényvárak, a "palánkok" védelmét, -amelyek a legveszélyesebbek voltak- mindig magyar katonák látták el. A nagyobb várakban legalább 500-1000 katona volt állandóan. Ezek között épültek fel a palánkok, amelyek vízesárokból és fűzfavesszővel összekötött, döngölt agyagból készültek. Ezeknek őrsége 10-20 főből állott.

A magyar végvári vitézek élete kemény és fáradságos volt, állandó harcokban tellett. Zsoldjukat utolsóként kapták meg, ha egyáltalán kifizették nekik. Sokszor kellett parancsnokaiknak könyörögni, hogy legalább télire kapjanak lábbelit, a gyakori élelmiszerhiány miatt pedig legyengültek. Mégis helyt álltak az utolsó leheletükig, mert tudták, hogy áldozataikkal a hazájukat, népüket védelmezik.
Nagy és híres magyar vitézek vezetése alatt, mint a Batthányiak, Nádasdyak, Pálffyak, valóban az önfeláldozás legmagasztosabb erényeit mutatták meg. Mint katonák pedig a török rémei voltak. A könnyű lovas huszárok, a kemény hajdúk személyében. A hajdúk olyan pásztorokból és gulyahajcsárokból verődtek össze, akiktől a német vagy a török elhajtotta állataikat, és ezért nem tudtak elszámolni azokkal. Hozzájuk szegődtek a szegény kisnemesek is, akik birtokaikból szorultak ki, valamint az állástalan katonák.
A magyar ifjak törekvése volt, várbeli katonaként dicsőséget szerezni, a pogány ellen harcolni, és Krisztus katonájaként küzdeni.

Végvári életmód a XVI. századi Magyarországon

  A 16. sz. közepétől épült várak legfőbb  feladata   a határok, az utak és vízi átkelőhelyek védése, az ellenség utánpótlásának megakadályozása, a lakosság és értékeinek megóvása volt, tehát az ostromok visszaverése. A portyázás, melyet a törököktől tanultak meg a magyar vitézek, szintén a végvári élet mindennapjaihoz tartozott.

   A török hódoltság területein (3 részre szakadt Mo.-on) a lakosság nagyon sokat szenvedett. A török jog szerint minden föld tulajdonosa a szultán volt, aki a katonai szolgálatért cserébe kisebb-nagyobb birtokokat a rajta élő jobbágyokkal együtt alattvalóinak adományozott. Ezeket a birtokokat azonban bármikor vissza is vehette az uralkodó. Ezért a török földesurak igyekeztek gyorsan meggazdagodni, kíméletlenül megadóztatva a birtokaikat művelő, ott élő népeket.
  :
Uraik kapzsisága mellett a kisebb településeken, falvakban élő népeknek a megismétlődő háborúktól, kisebb-nagyobb csetepatéktól is rettegniük kellett. A hódoltság határán ugyanis egymás közelében a magyar és török várak sokasága sorakozott. Az itt szolgáló katonák rendszeresen portyáztak a másik területén, be-betörtek oda. Mivel a birodalom nem volt képes felmentő seregeket állítani, a végváriak csak egymásra és önfeláldozásukra számíthattak. A magyar vitézek lassan eltanulták a portyázó harcmodort, így állandósultak a küzdelmek. Ezek a vitézek számára egyben gyakorlást jelentett, s a ki nem fizetett bérüket, zsoldjukat is csak így pótolhatták.
  :
Támadásaikkal az ellenfél várát csak ritkán tudták elfoglalni. A környék népének viszont sok szenvedést okoztak. Emiatt egész vidékek váltak lakatlanná. Némi védelmet a portyázás ellen csak az jelentett, ha a parasztok minél nagyobb településre költöztek, ahol össze tudtak fogni. Az Alföld hatalmas kiterjedésű, falusias külsejű települései, mezővárosai (például Kecskemét, Nagykőrös vagy Debrecen) ekkor jöttek létre.
  Az állandó katonai összecsapások átalakították a mindennapi életet, gazdálkodást is. Korábban a mezőgazdaságban a szántóföldek megművelése és állatok tartása egyaránt elterjedt volt. A török időkben a marhatenyésztés egyre fontosabb lett. A hatalmas termetű szarvasmarhákat igen jó pénzért lehetett eladni Nyugat-Európa piacain. Legeltetésük, terelésük nem volt könnyű dolog. Az ezzel foglalkozók igencsak fárasztó életet éltek. Nemcsak az akkor még elterjedt farkasoktól, medvéktől kellett megoltalmazniuk az állatokat, hanem a környéket fosztogató katonáktól is. A marhák hajtói, akiket hajdúknak neveztek, szilaj, olykor kegyetlen emberek voltak, de kiváló vitézek is. Őket az egymással küzdők, a törökök, de főleg Erdély és a királyi Magyarország uralkodói is gyakorta fogadták fel katonának.

 Az 1550-es évek közepétől a bécsi Haditanács olasz hadmérnököket küldött, akik a korszak haditechnikai követelményeinek megfelelően átépítették a legfontosabb végvárakat (Győr, Szigetvár, Eger). Az olasz mesterek az ágyúk megnövekedett szerepének megfelelően a lovagvárak külső tornyait a falsíkból kiugró bástyákkal (=olasz- vagy fülesbástyát) cserélték fel. Pl. Győr, Eger, Szigetvár. Ezek a sokszög alaprajzú bástyák messze a várfalak elé nyúltak, így a védők tűz alá vehették a falakat megmászni igyekvőket, védhették a szomszéd bástyát, míg maguk védve voltak a belövések ellen. Az ellenség ágyúállásai és a vár közé külső sáncokat emeltek (=külső vár).
. A drága kővárak mellett építettek "magyar módra" palánkvárakat is. Tölgyfagerendákat vesszőfonással kötötték egybe, közé földet döngöltek, majd - a tűz elleni védekezésül -kívülről sárral betapasztották. Huszárvárnak is nevezték ezeket, hiszen nagyszámú lovasság is tartózkodhatott az így körülzárt mezőn.

  : A végvári katonaság önálló társadalmi rétege (=vitézlő rend), amely a nemesség és a parasztság között helyezkedett el: privilégiumokra törekedett, s jobbára a nemességgel tartott. Tagjai között képviseltetve volt minden társadalmi réteg: főurak, kisnemesek, jobbágyok. Sokszor zsoldtalansággal küszködtek. A végvári vitézek ezért úgy igyekeztek segíteni magukon, hogy elvették a parasztoktól azt, amire szükségük volt. Részt vettek a marhakereskedésben, a végvárak mellett földet, szőlőt hasítottak ki, s azt művelték. Gyakran megszerezték a kocsmáltatás jogát is. A bécsi udvar többször meg akarta szüntetni ezt a réteget, de ezek a próbálkozások fegyveres ellenállásba ütköztek.

 
A végvári harcok közepette is virágzott a magyar kultúra: a portyázások, ostromok, bajvívások megjelentek a magyar művészetben is.
Históriás énekek örökítették meg a vitézek hőstetteit.
a. Tinódi Lantos Sebestyén is egyike volt a „históriásoknak”; akik általában kiöregedett végvári vitézek voltak.
. Balassi Bálint (1554-1594) a magyar reneszánsz költője. A szerelem, a természet szépsége, a vallásos hit mellett a honvédő harc dicsősége is jelentős, vissza-visszatérő téma. Művelt költő, végvári katona, a honvédő harc hősi halottja — Esztergom ostromában veszti életét 
. Zrínyi Miklós barokk eposza a Szigeti veszedelem saját dédapjának hőstettéről szól: Szigetvárat 1566-ban a végsőkig védték.
Évszázadokkal később is nagy művek születtek a végvári élet bemutatására. Pl.: Fekete István: A koppányi aga testamentuma, Gárdonyi Géza: Egri csillagok, Jókai Mór: Török világ Magyarországon.

“Se pénz, se posztó.”- szólásunk a végvári
katonák korából maradt fenn.