Végvárak a XVI. században

A végvárak a 15-16. században a török hódítás ellen épültek az Adriától a Dunántúlon át egészen Erdélyig. A magyar védelmi rendszer egész Európa védvonala volt, az ott élő és harcoló vitézek nemcsak saját hazájukat, hanem Európát is védték a hódítóktól.

A XVI. század első felében a török elfoglalta Magyarország nagy részét. 

További terjeszkedése ellen bontakoztak ki a végvári küzdelmek. Ebben a helyzetben olyan tollforgatókra volt szükség, akik a hősökről és küzdelmekről írtak, dalaikkal összetartozásra és bátorságra biztattak.

Éneküket rendszerint hangszerrel kísérték (lant, hegedű, sípok).

Innen erednek a korabeli vezetéknevek: Lantos, Hegedűs, Sípos, stb.

Bizonyára Tinódi is így kapta második nevét:


TINÓDI „LANTOS” SEBESTYÉN.

 Tinódi Lantos Sebestyén címere

Tinódit Ferdinánd király 1553-ban címer- és nemességadománnyal tüntette ki 

A magyar költő, zeneszerző, lantos és énekmondó 1505-10 között született a Baranya megyei Tinódon. Életéről saját énekeiből következtethetünk, sokszor az utolsó versszakba vagy pedig a versfőkbe rejtett utalások tájékoztatnak a keletkezés helyéről, idejéről és körülményeiről.

 Szigetváron Török Bálint udvarában nevelkedett. Vándorzenészként sok helyen megfordult, először Istvánffy és Verbőczi udvarainál működött. Nagyszombati látogatása után Kassán telepedett le, felesége és gyermekei itt éltek. Ő maga Czeczey Lénárt kapitányt szolgálta. Nyírbátorban, majd Egerben is tevékenykedett, itt írta 1553-ban legjelentősebb művét, az Egervár viadalát. Ezt követően Debrecenben, Erdélyben, többek között Kolozsvárott járt, végül újra Egerbe és a Dunántúlra utazott. Halálakor, 1556 januárjában Nádasdy Tamás udvarában szolgált Sárváron.

A végvári vitézek élete

A magyar nemzet valamennyi rétegéből kerültek ki a végvári vitézek. A főúri családokból, nemesekből, parasztokból, és otthonaikból elüzettekből, akiket a török hódítás kényszerített erre. Egyben azonban azonosak voltak, Istenért, a hazáért szálltak harcba.
A végvárak állandó védőinek összetételében a magyarok tették ki az oroszlánrészt, a kétharmadot, a többi zsoldosokból állott, főként németekből, de spanyol, vallon zsoldosok is voltak kezdetben.
A sövényvárak, a "palánkok" védelmét, -amelyek a legveszélyesebbek voltak- mindig magyar katonák látták el. A nagyobb várakban legalább 500-1000 katona volt állandóan. Ezek között épültek fel a palánkok, amelyek vízesárokból és fűzfavesszővel összekötött, döngölt agyagból készültek. Ezeknek őrsége 10-20 főből állott.

A magyar végvári vitézek élete kemény és fáradságos volt, állandó harcokban tellett. Zsoldjukat utolsóként kapták meg, ha egyáltalán kifizették nekik. Sokszor kellett parancsnokaiknak könyörögni, hogy legalább télire kapjanak lábbelit, a gyakori élelmiszerhiány miatt pedig legyengültek. Mégis helyt álltak az utolsó leheletükig, mert tudták, hogy áldozataikkal a hazájukat, népüket védelmezik.
Nagy és híres magyar vitézek vezetése alatt, mint a Batthányiak, Nádasdyak, Pálffyak, valóban az önfeláldozás legmagasztosabb erényeit mutatták meg. Mint katonák pedig a török rémei voltak. A könnyű lovas huszárok, a kemény hajdúk személyében. A hajdúk olyan pásztorokból és gulyahajcsárokból verődtek össze, akiktől a német vagy a török elhajtotta állataikat, és ezért nem tudtak elszámolni azokkal. Hozzájuk szegődtek a szegény kisnemesek is, akik birtokaikból szorultak ki, valamint az állástalan katonák.
A magyar ifjak törekvése volt, várbeli katonaként dicsőséget szerezni, a pogány ellen harcolni, és Krisztus katonájaként küzdeni.