A kis Karol szülei mély hitéletét látva növekedett fel. Különösen nagy hatással volt rá édesapja imaélete és önfegyelme. Látta, hogy milyen elmélyülten tudott imádkozni, és mennyire sokat várt el önmagától. Évtizedekkel később, már mint pápa így írt erről: „Ifjú éveim elsősorban édesapám személyéhez kötődnek. Közelről szemléltem életét, láttam, milyen nagy elvárásokat tudott támasztani magával szemben, és láttam, hogy miként térdelt le az imához. Ez volt a legfontosabb azokban az években, amelyek olyan sokat jelentenek egy fiatalember lelki fejlődésében. Annak az apának, aki sokat követel magától, bizonyos értelemben fiától már nem kell követelnie. Az ő életét látva, megtanultam, hogy saját magamnak kell elvárásokat támasztanom magammal szemben, és a saját kötelességeimet kell minél jobban teljesítenem”.
Így tehát Karol már kora ifjúságától kezdve megtanulta apjától az imádságban való kitartást, és a saját magával szemben támasztott magas követelmények szigorú teljesítését.
Karol azért hallhatta meg Krisztus hívását a papságra, mert a hit és az ima már kis korától fogva körülvette a családi házban. „Ezt bizonyos értelemben szüleimnek köszönhetem, különösen apámnak, aki korán megözvegyült – írta II. János Pál. Édesanyámat korán elvesztettem, még elsőáldozásom előtt, 9 éves koromban, ezért nem nagyon emlékszem arra, hogy ő miként járult hozzá a vallásos neveltetésemhez, bár egészen biztos vagyok benne, hogy meghatározóan. Halála után (1929-ben halt meg, 45 éves korában), és bátyám halála után (1932-ben), kettesben maradtunk apámmal. Naponta megfigyelhettem életvitelét, amely nagyon szigorú volt. Foglalkozása szerint katona volt, s anyám halála után még elmélyültebb imaéletet élt. Nemegyszer előfordult, hogy amikor éjjel fölébredtem, apámat térden állva találtam. A plébániatemplomban is mindig így láttam ima közben. Sosem beszéltünk egymás között a papi hivatásról, de apám példája mintegy első, házi szeminárium volt a számomra”.
Wojtyła kapitány folyékonyan beszélt németül, és ezért otthon gondosan megtanította fiának ezt a nyelvet. Együtt olvasták a szentírást és együtt imádkozták a rózsafüzért. „Emlékszem – írja II. János Pál – hogy apám adott egy imakönyvet, melyben volt egy Szentlélekhez szóló ima. Azt mondta, ezt az imát mondjam el minden nap. Azóta mindig igyekszem ezt megtenni. Akkor értettem meg először, hogy mit jelentenek Krisztus szavai, amelyeket a szamáriai asszonynak mondott, hogy az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az atyát. (vö. Jn 4, 23). Apám szavai nagy befolyással voltak rám. Ezeknek akartam megfelelni és Isten valódi tisztelőjévé válni, ezért akartam megtalálni azokat, akik lélekben és igazságban tisztelik őt. Megtaláltam a megváltás közösségét, az egyházat. Ebben az egyházban találtam meg helyemet, a hivatásomat. Egyre jobban megértettem Krisztus megváltói küldetését, ezen keresztül pedig a szentségek értelmét, különösen pedig a szentmise misztériumát. Megértettem, hogy milyen nagy ára volt a megváltásunknak. Mindez még inkább az egyház titka feletti elmélkedésre vezetett.” (Átlépni a remény küszöbét)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése