Ezen a napon halt meg Karol Jozef Wojtyla, II. János Pál pápa.

Karol Wojtyła, II. János Pál édesapja, az Osztrák-Magyar Monarchia ötvenedik gyalogos ezredének kapitánya volt. 1905-ben nőül vette Emilia Kaczorowskat, akivel Wadowicebe, a Kościelna utca 7-be költöztek. Lakásuk ablakából látni lehetett a szemközti templom falán elhelyezett napórát és a feliratot: „Az idő elszáll – az öröklét vár”. Első fiúk, Edmund, 1906. augusztus 28-án született. A tehetséges, sportos és jóképű fiú 1930-ban végezte el a Jagelló Egyetem Orvosi Karát. Edmund születése után született egy kislány, aki csupán néhány hétig élt. Legkisebb fiúk, a későbbi pápa 1920. május 18-án született, és június 20-án keresztelték meg a plébániatemplomban.

A kis Karol szülei mély hitéletét látva növekedett fel. Különösen nagy hatással volt rá édesapja imaélete és önfegyelme. Látta, hogy milyen elmélyülten tudott imádkozni, és mennyire sokat várt el önmagától. Évtizedekkel később, már mint pápa így írt erről: „Ifjú éveim elsősorban édesapám személyéhez kötődnek. Közelről szemléltem életét, láttam, milyen nagy elvárásokat tudott támasztani magával szemben, és láttam, hogy miként térdelt le az imához. Ez volt a legfontosabb azokban az években, amelyek olyan sokat jelentenek egy fiatalember lelki fejlődésében. Annak az apának, aki sokat követel magától, bizonyos érte­lemben fiától már nem kell követelnie. Az ő életét látva, megtanultam, hogy saját magamnak kell elvárásokat támasztanom magammal szemben, és a saját kötelességeimet kell minél jobban teljesítenem”.

Így tehát Karol már kora ifjúságától kezdve megtanulta apjától az imádságban való kitartást, és a saját magával szemben támasztott magas követelmények szigorú teljesítését.
Karol azért hallhatta meg Krisztus hívását a papságra, mert a hit és az ima már kis korától fogva körülvette a csalá­di házban. „Ezt bizonyos értelemben szüleimnek köszönhetem, különösen apámnak, aki korán megözvegyült – írta II. János Pál. Édesanyámat korán elvesztettem, még elsőáldozásom előtt, 9 éves koromban, ezért nem nagyon emlékszem arra, hogy ő miként járult hozzá a vallásos neveltetésemhez, bár egészen biztos vagyok benne, hogy meghatáro­zóan. Halála után (1929-ben halt meg, 45 éves korában), és bátyám halála után (1932-ben), kettesben maradtunk apámmal. Naponta megfigyelhettem életvitelét, amely nagyon szigorú volt. Foglalkozása szerint katona volt, s anyám halála után még elmélyültebb imaéletet élt. Nemegyszer előfordult, hogy amikor éjjel fölébredtem, apámat térden állva találtam. A plébániatemplomban is mindig így láttam ima közben. Sosem beszéltünk egymás között a papi hivatásról, de apám példája mintegy első, házi szeminárium volt a számomra”.

Wojtyła kapitány folyékonyan beszélt németül, és ezért otthon gondosan megtanította fiának ezt a nyelvet. Együtt olvasták a szentírást és együtt imádkozták a rózsafüzért. „Emlékszem – írja II. János Pál – hogy apám adott egy imakönyvet, melyben volt egy Szentlélekhez szóló ima. Azt mondta, ezt az imát mondjam el minden nap. Azóta mindig igyekszem ezt megtenni. Akkor értettem meg először, hogy mit jelentenek Krisztus szavai, amelyeket a szamáriai asszonynak mondott, hogy az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az atyát. (vö. Jn 4, 23). Apám szavai nagy befolyással voltak rám. Ezeknek akartam megfelelni és Isten valódi tisztelőjévé válni, ezért akartam megtalálni azokat, akik lélekben és igazságban tisztelik őt. Megtaláltam a megváltás közösségét, az egyházat. Ebben az egyházban találtam meg helyemet, a hivatásomat. Egyre jobban megértettem Krisztus megváltói küldetését, ezen keresztül pedig a szentségek értelmét, különösen pedig a szentmise misztériumát. Megértettem, hogy milyen nagy ára volt a megváltásunknak. Mindez még inkább az egyház titka feletti elmélkedésre vezetett.” (Átlépni a remény küszöbét)

Ezen a napon született II. János Pál

Karol Józef Wojtyla 1920. május 18-án született a Krakkóhoz közeli Wadowicében. Tizenkét éves korában édesanyját, nem sokkal később bátyját, majd a német megszállás idején, amikor egy kőfejtőben dolgozott, édesapját vesztette el. A háború idején színházat szervezett és darabokat írt, majd Sapieha bíboros, krakkói érsek illegálisan működő papneveldéjében lett a főpap tanítványa, aki később 1946-ban, miután pappá szentelte, elküldte a római Angelicum Egyetemre. A Jagiello Egyetemen etikából kandidált, majd a krakkói papi szemináriumon, és a lublini Katolikus Egyetemen tanított. XII. Pius címzetes püspökké nevezte ki. Részt vett a II. Vatikáni Zsinaton, annak egyik fiatal, nagy tehetségű és energikus teológus-püspöke volt, Josef Ratzingerrel együtt az egyház aggiornamentojának munkásai voltak. VI. Pál pápa 1964-ben Krakkó érsekévé nevezte ki, majd 1967. július 25-én bíborossá kreálta. I. János Pál pápa tragikus rövidségű pontifikátusa után a történelem második legrövidebb konklávéján pápává választották. A szóbeszéd szerint König bécsi bíboros érsek volt az ötletgazda, majd az osztrák, német kardinálisok után a lengyel és francia, majd néhány amerikai-lengyel főpap megszervezte a második fordulóra az elsöprő többséget. Ő a történelem első szláv pápája. A mendemonda szerint a Stanislaw (Szaniszló) nevet akarta felvenni, de erről lebeszélték, mondván, hogy a világ nagy része nem tudná kiejteni nevét – így lett János Pál, mintegy folytatva a nagy elődök, XXIII. János, VI. Pál és I. János Pál művét.
Lehetetlen egy ilyen rövid cikkben erről a nagy életműről írni, még a legjelentősebb események címszavakban történő felsorolása is botor vállalkozás lenne. „Ne féljetek!” – ez volt az első szava, amit a nyilvánosság előtt kiejtett pápaként, amikor a Szent Péter bazilika erkélyére kilépett és felemelt kézzel üdvözölte a várakozó tömeget, tudva azt a tényt, hogy minden baj és bűn, agresszió és nyomor mélyén a félelem az emberi lélek megrontója.
Érdekes azoknak a képeknek a sora, ami megmaradt az emberekben róla: a fehérruhás alak, aki lelép a repülőgép lépcsőiről és megcsókolja a földet, ahová először lép egy újonnan meglátogatott országba való érkezésekor. Idősebb korában elmélyülten és fáradtan arra a sajátosan szép ezüst pásztorbotra támaszkodik, abba kapaszkodik, amikor erőt kell gyűjtenie. Ablakban áll és integet, magához emeli a gyermekeket és megcsókolja őket. Egyszer az újságírók gyűrűjéből egy járni éppen megtanult, másfél éves kisgyerek odamegy a mikrofonállvány előtt álló pápához, aki megszakítva az eseményt, palástját borítja a kicsire, aki ezen remekül szórakozik, majd a pápa folytatja a játékot, végül el is felejti, hogy a fél világ őt nézi, leguggol önfeledten a kicsihez.
Nem megy ki a fejünkből az sem, amikor a merénylő golyójától összeroskad és a pápamobil elhajt vele a Gemelli Klinikára, majd hónapokig csak a kórházi ágyból üzen. Aztán jön egy kép, amikor egyedül, mindenfajta kíséret nélkül bemegy Ali Agca cellájába, és rájuk csukódik a zárka ajtaja. A pápa megbocsát a merénylőjének.
Látjuk őt a jeruzsálemi Templom Falánál, amint kis fehér cédulára írja kérését, s mint minden zsidó, ő is a Falba helyezi, hogy az eljusson a Teremtőhöz. Persze, bár ő lengyel, de a zsidókat idősebb testvéreinek szólítja, amikor Emilio Toaff római főrabbi vendége Róma zsinagógájában, ahová a történelemben először egy pápa ellátogat. Damaszkuszban megállítja az autókonvojt és a sejk háza előtt megáll, s egyedül bemegy hozzá, aki hírhedt keresztényellenes nézeteiről. Később a sejk mosollyal kíséri ki őt a kapuig, majd hosszasan búcsúzkodnak, megölelik egymást, amikor elválnak.
Látjuk őt, amikor Assisibe hívja a világ legjelentősebb vallási vezetőit, s Szent Ferenc kis testvér városában a kockakövekkel kirakott főtéren körben állva a békéért imádkozik velük, jobbján a dalai lámával. Látjuk őt, amint felnyitja a falakon kívüli Szent Pál bronzkapuját a 2000-es szentév elején, jobboldalán Bartolomaiosz konstantinápolyi pátriárkával, balján Carey Canterbury-i érsekkel. S látjuk, amint Auschwitzban térdepel a fal előtt, ahol a kivégzések voltak, a gázkamrák előtt áll, s tudjuk, hogy megtiltja, hogy kolostor épüljön Auschwitz mellett, mert érti, hogy ez megsértené a holtak emlékét. II. János Pál többször a legmélyebb megrendüléssel beszélt a Holokausztról, s ő mondta: „Aki zsidóellenes, az Jézus-ellenes is.”
Előttünk áll, magyarok előtt az a kép, amint szárnyashajóval érkezik Esztergomból Budapestre, s amikor a Szépművészeti Múzeum előtti szabadtéri oltárnál imádkozik, s bátorítja az embereket: „Ne féljetek, ne aggodalmaskodjatok a hírek miatt” – előző nap volt a Janajev-féle puccskísérlet Moszkvában.
E sorok írójának legkedvesebb emléke róla az, amikor a szentév kezdetén megnyitja a Szent Péter bazilika nagy bronzkapuját, s a nyitott kapu előtt térdepel: szokatlan kép ez. Megszoktuk, hogy mindig valami előtt hajt térdet a hívő, vagy a pap. Az üresség előtt nem hajtunk térdet. Mélyen elgondolkodtató volt a minden 25 évben egyszer feltáruló kapunyílás előtt imáiba roskadt öregember alakja, mintha személyében az elmúlt ezer év hajolt volna meg az elkövetkező ezer év roppant terhei előtt.
II. János Pál nemcsak a katolikus egyház feje volt, ahogy Zbigniew Brzezinski mondta (később ezt Kissinger is megismételte, meg aztán sokan mások) – ő volt az a lelki vezető, aki először a történelemben az egész emberiség spirituális vezetőjévé vált, vallásra való tekintet nélkül. Marokkóban százezer muszlim fiatalnak adott a sportpályán tanítást és imádkozott velük, a legkülönbözőbb vallású emberek járultak elé gyermeki tisztelettel.
… Az agg pápa még az utolsó óráival is tanított: az ember méltósága és nagysága élete utolsó pillanatáig tart, esendősége mélyén is nagyobb bárminél.
Persze, voltak tévedései is, ahogy mondják: nagy fának nagy árnyéka van. De még ezzel is tanított: ő volt az, aki bocsánatot kért Galileitől. Talán a következő bocsánatkérésre már fél évezrednél hamarabb is sor kerül majd, s egyszer nem is lesz rá szükség.

Még egy kép él bennem, ami annyira különös, lehet, hogy vannak, akik emlékeznek rá: amikor temették, egyszerű fa koporsóját kihozták a szertartás folyamán és egy hatalmas szőnyeg közepére helyezték, majd rátették a nagy, piros bőrbe kötött nyitott evangéliumot, amit életében hirdetett.

Az erős böjti szél sokáig lapozott benne, mintha olvasná, majd egy hirtelen széllökés a borítót is felkapta, s becsukta a Könyvet.

/Forrás: Szolláth Mihály/