Friedrich Fröbel német pedagógus és óvodaalapító születésének emlékére tartják ezen a napon az "óvoda napot".
1831. és 1836. között Svájcban tevékenykedett, különböző iskolákat alapított és részt vett a népiskolai tanárképzésben. Felismerte a jelentőségét az iskola előtti nevelésnek, amely a gyermekek tevékenységi hajlamát ösztönzi. 1837-ben létesítette kisgyermekek részére az első "Gondozó-, Játék- és Foglalkoztató Intézetet" a türingiai Blankenburgban, amelyeket 1840-től óvodáknak nevezett el.
Magyarországon 1828. május 27-én nyitotta meg kapuját az első óvoda Brunszvik Teréz jóvoltából a budai Krisztinavárosban, a Mikó utcában. Ezt követte hamarosan még kettő: a Vízivárosban, illetve a Várban.
Brunszvik Teréz intézete (és az azt követők is) nem a mai értelemben vett óvodák voltak, hanem – kisgyermekiskolák. Széles körű elemi oktatás folyt itt. Pestalozzi didaktikai elveinek szellemében, az általa kidolgozott beszéd- és értelemgyakorlatok (Anschauungsunterricht) óvodai alkalmazása volt ez.[1]
Első óvodáinkban – az őrzésen, gondozáson kívül – sokféle hasznos ismeretre is megtanították a gyerekeket. Akárcsak az iskolában, itt is folyt már a betűismeret, az olvasás tanítása, ami vallástani ismeretek elsajátításával párosult. A foglalkozások az első időben német nyelven folytak.
Bezerédj Amália nevéhez kötődik az első falusi kisdedóvó létrehozása. 1836-ban a Tolna megyei Hidja-pusztán alapította uradalmi cselédek gyermekei számára. Kislánya, Flóri együtt járt ebbe az óvodába a szegény szülők gyermekeivel. Egy óvó és egy „segédnő” foglalkozott itt a 40-60 főnyi gyermekcsoporttal.
Fontos állomása a magyar óvodaügy történetének a „Kisdedóvó Intézeteket Magyarországban Terjesztő Egyesület” megalakulása 1836-ban. Ez az országos hatókörű társadalmi szervezet vállalta az óvodák szervezését és fenntartását. Tagjai hat esztendőn át évi hat ezüstforintot fizettek be erre a célra. Működésük eredményeként az óvodák száma 1848-ig 89-re emelkedett hazánkban. /Wikiipédia/
Brunszvik Teréz alakját és tevékenységét már életében Széchenyi Istvánéhoz hasonlították: a „reneszánsz egyéniségű” nagyasszony (ahogy Jókai Anna nevezi), Széchenyi rokonlelkeként, ébresztője és – az ember belső értékekeit tekintve – orvosa kívánt lenni szűkebb és tágabb környezetének. Hosszú életét (1775-1861) egy olyan időszakban élte le, amelyet áthatottak az emberbarát eszmék, a felvilágosodás hite a nevelés erejében (a 18. századot a „nevelés évszázadának” keresztelték el a kultúrtörténészek) és a romantika lelkesedése a kiemelkedő egyéniségekért és küldetésükért. Mind Széchenyire, mind Brunszvik Terézre a kortársak számára szinte szenvedélyes tenni akarás és fáradhatatlanság volt jellemző. Egész életüket eltölthették volna a legtöbb arisztokratához hasonló szórakozásokkal, legfeljebb felületes jótékonykodással, a hivatalos címekkel megelégedve.
De „minél magasabb rangban állunk, annál jelentősebbek cselekedeteink” – írja a magyar óvodák útnak indítója –, és ennek jegyében született nemességét valódi, szívből jövő nemességgé igyekszik emelni. A reformkor e két kiemelkedő egyénisége abban is rokonítható, hogy nem elégednek meg a fejlődés-fejlesztés szükségességének hangoztatásával, hanem egész erejükkel a gyakorlati megvalósításra törnek.
„Az Igazság papnője”
1775-ben, egy július végi napon, napfelkeltekor látta meg a világot Brunszvik Antal gróf és Seeberg Anna
bárónő
első gyermeke Pozsonyban, aki császári és királynői keresztanyja után a
Mária Terézia nevet kapta. Anyai öröksége a szerénység és a javak
szigorú beosztása, egy olyan asszony példája, aki nem restellte lovon
bejárni és saját kezűleg igazgatni a família martonvásári birtokát.
Apjától (akinek családja egy Magyarországon új hazát lelt német
keresztes lovag leszármazottának tudta magát) pedig a nagyvonalú
adakozás, a nevelés ügye iránti elkötelezettség és a széleskörű
műveltség igénye hagyományozódott rá. Teréz atyja nyomdokain járva
otthon volt mind az ókori filozófiában, mind a keresztény vallásos
irodalomban, továbbá az amerikai szabadságeszme képviselőinek műveiben
vagy akár a költészetben is. Az évek előrehaladtával egyre gyarapodott
az általa elolvasott pedagógiai művek, valamint a korban divatos
nevelési regények száma. Ifjúkori olvasmányai között a főhelyen találjuk
Platón írásait, amelyek hatására tizenéves korukban testvéreivel egy
„platoni respublikát” alapítanak, hogy majdan az ideálok harcosai
lehessenek. A könnyen tanuló, kitűnő memóriával megáldott leányban korán
megfogalmazódik, hogy valamilyen hivatás vár rá. Ahogy emlékirataiból
(Félszázad életemből címmel jelent meg) megtudjuk, korán elhunyt apja
emlékére egy kis piramist emeltet, és e szent helyen „az Igazság
papnőjévé” avatja magát azzal az elhatározással, hogy nem megy férjhez,
hanem a hazának és az emberiségnek áldozza magát.
A tudásra vágyó, csupa élet ifjú leány rendkívüli energiákat mozgatva kezdi kibontakoztatni sokoldalú tehetségét: jól rajzol és fest, kitűnő zenésznek, énekesnek és táncosnak számít. Amikor családjával Bécsben időzik, személyesen Beethoven ad számára zongoraórákat, sőt igen bensőséges barátság szövődik a zeneszerző és a Brunszvik testvérek között. Beethoven több művét ajánlotta valamelyik családtagnak, és valószínűleg nem egy alkalommal megfordult a martonvásári kastélyban. (Utóbb az a hír járta, hogy a muzsikus leveleiben emlegetett „halhatatlan kedves” Teréz lett volna, azonban a Beethoven-kutatók többsége nem osztja ezt a véleményt.) A húszas éveiben járó Teréz élvezi a társasági életet, vidám házi zenélések részese, és kérője is akad, de talán akkor érzi magát legjobban, amikor testvére gyermekei mellett tanítóskodhat.
Húga szeretne minél jobb nevelést adni gyermekeinek, ezért a két nővér 1808-ban útra kel, hogy megfelelő tanítókat és módszereket találjon. Németföldről Svájcba irányítják őket, hogy keressék fel Pestalozzit Yverdonban. A híres svájci pedagógus a nevelésügy lelkes prókátorának és megújítónak számított és számít mindmáig, aki elhagyott gyermekek számára menhelyet alapított, szegényiskolát indított útjára. Teréz számára ő lesz a nevelés apostola. „Legnagyobb benne az emberi természet erkölcsi szemlélete, és az a törekvés, hogy a népet és a néppel az emberiséget erkölcsileg felemelje” – írja naplójába.
Lelkesedést keltett benne, hogy Pestalozzi nem kis felnőtteknek tekintette a gyermekeket, hanem az adott életkori sajátosságokhoz alkalmazva kívánt oktatni, nagy súlyt helyezve az erkölcsi nevelésre, mert szerinte a nevelés legfőbb célja az ember felemelése az igazi humanitás fokára. Ebben fontos eszköz a munka is, és a gyermekek fejlesztésében egyaránt helyet kell kapnia a fej, a kéz és a szív művelésének. A nevelő tevékenysége leginkább a kertészéhez hasonlítható – mondja –, hiszen nem teremtheti meg a gyermek képességeit, de azok meglévő csíráit kifejlesztheti. A módszer a gyermeki képességek fejlesztése mellett nagy szerepet szán a környező világ sokoldalú és tevékeny megtapasztalásának, élményszerű megismerésének is. Pestalozzi hangsúlyozza az anya-gyermek kapcsolat fontosságát, és azt is, hogy a gyermekkor a legfogékonyabb korszak életünkben.
Az Yverdonban töltött hetekben megtapasztalt emberi példa és humánus nevelési eszmény életre szóló útravalót adott Brunszvik Teréz számára. „A személyiségnek el kell tűnnie, az önzésnek el kell pusztulnia, mondotta nekem a tiszteletreméltó Pestalozzi (...), ha valaki a közért akar tenni valamit.”
Életének 34. esztendejét a lelki ébredés évének tartotta nemcsak a Pestalozzival és gondolataival való találkozás miatt, hanem mert ez év nagyhétjének szerdáján, éppen Itáliában időzve, egy különös „újjászületési élményt”élt át, ahogy naplójában nevezi. A sorsfordulóként feljegyzett napot így örökíti meg egy év múlva: „A mai szent nappal múlt egy éve annak, hogy az Örökkévaló kegyelme olyan szituációba helyezett, amelyben mély pillantást vethettem bensőmbe és a lelki élet belsejébe. Innen datálódik gondolkodásmódom és énem teljes reformja.” „Az Úr engem őrnek rendelt az övéihez, hogy számukra én legyek a hűség, az őhozzá tartozás és éberség mintaképe.” Egy évtized múlva pedig így tekint vissza: „Tíz éve, hogy bennem a változás megalapozódott. Ember lettem. Vége az alvajáró létezésnek, az ostoba gyermekkornak, a keserves, egyszerű ösztönéletnek.” Döntést hoz, hogy „szellemi anyaként” ön- és közjavító tetteket fog végrehajtani, és a haláláig hasznos életet él, mert egy nő „sohasem érezheti magát az anyaságból kirekesztettnek, csak ki kell nyitnia ajtaját és szívét, s mindkettő gyorsan zsúfolásig meg fog telni rászorulókkal”.
„A nevelés: minden”
Írásaiban megfogalmazza, hogy a nevelés az a varázseszköz, amelyet bármely ember fellelhet: tudomány és művészet, felelősségteljes feladat, egyszerre táplálás, vezetés és embernemesítés, „azon alap lerakása, amelyre az embernek majd építenie kell”
/forrás: Takács Mária/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése