Április 8-án született Laborfalvi Róza a gyönyörű, ünnepelt színésznő

Laborfalvi Róza Benke Judit (1817−1886) néven született Miskolcon, Benke József színész leányaként. 1837-től a Nemzeti Színház tagja volt, ahol főként tragikai szerepeket játszott. Tehetsége valójában itt bontakozott ki; a kortársak szerint alt hangja, nyúlánk alakja és igéző tekintete volt, mélyen átélt monológjai pedig közönségére roppant hatással voltak.

Édespaja laborfalvi Benke József székely származású, heves vérmérsékletű nemes ember, maga is színész volt s egyike azoknak, akik 1808-ban már Pesten működtek, Pestmegye pártfogása mellett. Felesége, weleszi Rácz Zsuzsánna is színésznő volt, ám Benke a házasságkötésük után leparancsolta a színpadról. Számos gyerekáldás közül csupán egy fiú, Bebus és az idősebb nővér, Judit maradt életben. Judit születésekor, apja - szakítva a színészi pályával - már felsőbb leányiskolát vezetett. Ám a nagyműveltségű, több nyelven beszélő művészt nem elégítette ki új hivatása, s a benne felgyülemlett feszültség gőzét indulataival, zajos kitöréseivel vezette le, így eléggé szorongó gyermekkort eredményezett a kis jövevény számára. Benke ráadásul a nagy műveltségéből keveset adott át lányának, hirtelen felfortyanásaival pedig valósággal rettegésben tartotta családját. Judit sudár alakja és kellemes beszédhangja miatt apja már süldő-lány korában alkalmasnak ítélte színpadi megjelenésre, bár inkább általa akarta megvalósítani saját - és idő közben megtört - ambícióit. Karacs Teréz, a kor neves pedagógusnőjének feljegyzései szerint Benke már állítólag 1829-ben, Pestre vitte az akkor még alig 12 esztendős Juditot, hogy valamelyik német színésznőnek odaadja tanulni, de erről a tervéről lebeszélték. Így még négy évig, 16 éves koráig a szülői ház oltalma alatt maradhatott, majd 16 éves korában Kántornéhoz került, a kor nagy drámai színésznőjéhez. A nagy tragika mellett kapta meg első leckéit színművészetből, majd a mesterség különböző fortélyaira is sorra megtanította. Judit kezdeti működését, első lépéseit többnyire tehetségtelennek ítélték kortársai, talán az egy Döbrentei Gábort kivéve, aki abban az időben az Akadémia titkára tisztségét töltötte be, és aki kitartóan bízott benne.

A fáma szerint 1848. március 15-én, Katona József Bánk bánjának az előadásán találkozott a tőle nyolc évvel fiatalabb Jókai Mórral, egy kokárdát tűzve a férfi kabátjának hajtókájára. Még abban az évben feleségül ment hozzá. A házasság nagy botrányt kavart, az író családja és barátai is nehezen törődtek bele a kapcsolatba, különösen mert a feleségnek volt egy házasságon kívül született, ekkor tizenhárom éves lánya, Benke Róza, akinek apja a kor ünnepelt színésze, Lendvay Márton volt. A házasság ennek ellenére egészen Laborfalvi Róza halálig fennmaradt.

Laborfalvi Róza a visszavonulásáig, 1859-ig, a tragikai szerepkör „uralkodónője” volt, méltó követője csupán Jászai Mari lett. A művésznő 1886. november 20-án tüdőgyulladásban hunyt el Budapesten.

Egyik legnagyobb érdeméül emlegetik, hogy példája volt kortársainak, s mindenidők magyar színészeinek a szép magyar szó, a nemes magyar beszéd, a művészi szavalás úttörőjeként. Szárnyaló hangja, tiszta kiejtése tökéletesen közvetítette a versek ritmusát, finom beszédművészete feltárta a szöveg rejtett, belső mondanivalóját színpadon és pódiumon egyaránt. Az üres pátoszt nem ismerte, egyszerűen beszélt - annak ellenére is, hogy gyakorta mondta paptetikus tragédiák szövegeit - de ő érvényre juttatta a nyelv esztétikumát, a szó zenéjét, a nyelvi hatást. Úgy beszélt pátosszal, hogy mégsem szavalt, mert meg volt benne a természetes bensőség, az érzés, a kedély, és a szív egyensúlya. Ő az első magyar színésznők közül, aki tiszta hangsúlyozással, a szavak elharapása, a szótagok felrángatása nélkül mondott verset, és mégis érvényesült a mondanivaló, a szándék, nem törte prózába ritmusát. Vörösmarty vezette őt pódiumra először, és az ő szárnyaló ütemein tanult költeményt mondani, s ennek a művészetnek élete végéig csodált mestere maradt. Vörösmarty az ő elbeszélése nyomán írta, neki ajánlotta és vele szavaltatta először "Az árvízi hajó"-t. Arany balladáit ő vitte elsőnek színpadra és pódiumra. Fenségesen és érző kedéllyel mondta a Rozgonyiné"-t, s az önkényuralom idején politikai kényszerűségnek engedve szavalta a pesti német színház színpadáról talpig gyászban az "Ágnes asszony"-t. Versmondásának szépségét Gyulai, Salamon, Greguss Ágost is emlegették. Hangját egy nemzet hallgatta gyönyörűséggel, s Bartók Lajos ennek a közérzésnek adott hangot, a kor kissé emelkedett stílusában, Jókainé halálára írt versében:

Most sírjatok! Az a valódi vég,
Kik százszor tapsoltátok a művészit!
Való gyász sebzi a haza szívét,
S a forrása bútól elvesztvén színét,
Halvány könnyekben felbuzogva vérzik!"

Kiváló művész, és kiváló ember volt, akihez bátran fordulhat példáért a magyar színművészet, ha megfogyatkozik emberségben, a szépség tiszteletében, mértéktartásban és magyarságba.

Forrás:  / Takács István 2008.  szineszkonyvtar.hu/


Jókai felesége, Laborfalvi Róza, a gyönyörű, ünnepelt színésznő sokat időzött a tűzhely mellett; aszalt szilvás orjalevese, sertésbordája nagy népszerűségnek örvendett vendégei körében. A pazar lakomák végén kedvelt csemege volt a Jókai-háznál a jégbe hűtött dinnye rummal és tejszínhabbal.