Ezen a napon történt - Charles Baudelaire

 

1821. április 9-én Párizsban ezen a napon  született  Charles Baudelaire francia költő.

Apja vagyonos, magasabb rangú hivatalnok volt, művelt ember, műkedvelő festő, a 18. századi felvilágosodás híve. Második felesége egy (nála harmincöt évvel fiatalabb) árvalány lett - ebből a házasságból született a költő. Apjához kitűnő viszony fűzte: az öreg maga tanította meg írni-olvasni, fejlesztette művészi ízlését. 1828-ban, apja halála után anyja feleségül ment egy diplomatához, a későbbi Aupick tábornokhoz (aki konzervatív szemléletű katonatiszt volt, konstantinápolyi követ, majd szenátor). Baudelaire árulásnak érezte anyja házasságát, magányos és zárkózott, ellenkező és pózoló lett; már diákkorában cinikus és ideggyenge volt („már kora gyermekségemben két ellentmondó érzést éreztem a szívemben: az élet borzalmasságát és az élet extázisát”).
Tizennyolc évesen jelentette ki, hogy sem katona, sem diplomata nem lesz - hanem író. Nem érdekelte a tábornok megvetése: gyűlölte mostohaapját. Ő küldte a fiatal Baudelaire-t - miután az gyorsan elpazarolta öröksége jó részét - egy hosszabb tengeri utazásra (Mauritiusra és a Bóurbon-szigetre) 1841-ben; ennek az utazásnak az emléke versek sorának motívumaiban jelenik majd meg. Párizsba való visszaszökése után (1842) ismerkedett meg Jeanne Duvallal, egy démonikus félvilági mulatt színésznővel, a „fekete Vénusszal”. Bohém életmódjával apai örökségének maradékát is elverte; hitelezői miatt állandóan változtatta szállodáit (hosszasabban élt pl. az Ady-által is megörökített párizsi Pimodán-palota művész-bérlőivel). 1845-ben családja kénytelen volt gyámság alá helyeztetni. Rengeteget olvasott, tanult; verset keveset publikált, de képzőművészeti és irodalmi bírálatai sűrűn jelentek meg; 1845-ben adta ki első, képzőművészeti tárgyú kis könyvét: Az 1845-ös Tárlatot. Az 1848-as forradalom idején radikális eszméket hirdetett, a Le Salut public című lapot szerkesztette, több cikket publikált. 1851-ben végleg megcsömörlött a politikától, s élesen vitatkozott a romantika és a pozitivizmus haladás-hitével.
Az 50-es évek elején ismerkedett meg Madame Sabatier-val, egy szép és művelt kurtizánnal, „a fehér angyallal”, aki valóságos irodalmi-művészeti szalont tartott fenn Párizsban olyan vendégekkel, mint Flaubert vagy Gautier. Baudelaire csakhamar elküldte neki - névtelenül - hozzá írt verseit.
1857 júniusában jelent meg főműve, A Romlás virágai (Les Fleurs du Mal) című verseskötet, 1300 példányban; a Le Figaro július 5-én éles támadást intézett az „istengyalázó és erkölcstelen” versek és szerzőjük ellen. Az ügyészség perbe fogta a kötet kiadóját, majd hat („leszboszi témájú”) vers kihagyását rendelte el (Az ékszerek; Lezbosz; A vámpír metamorfózisa; Kárhozott asszonyok; Léthe; Hozzá, aki túl vidám). Bár az irodalmi élet elismerte Baudelaire rendkívüli tehetségét és jelentőségét, A Romlás virágainak - a század talán legjelentékenyebb verseskötetének - megjelenése nem változtatott Baudelaire helyzetén: a költő mind sanyarúbb anyagi körülmények közé került. Adósságai egyre nyomasztóbbak voltak, hitelezői elől folyton menekült, s csak a család egy régi barátjának köszönhette, hogy életjáradékhoz jutva nem kellett éheznie és volt fedél a feje fölött. Egyre nehezebben és kínos műgonddal dolgozott, magából az írásból sosem tudott megélni, pedig versein kívül - ezekből 1857-től haláláig alig több mint ötvenet szerzett! - igen tartalmas irodalmi és művészeti tanulmányokat is írt. Vérbaja elhatalmasodott, rohamok gyötörték, ópiummal, hasissal igyekezett csillapítani fájdalmait. 1860-ban jelent meg Mesterséges paradicsomok, ópium és hasis című, nagyhatású esszéje, majd ennek második része (Az istenember). 1861-ben adták ki A romlás virágai második, bővített kiadását - még mindig botrányosnak tartotta a Figaro: „ezek a virágok pompásan hajtottak ki, de a trágyadombon” -; ugyanebben az esztendőben publikálta a Richard Wagner muzsikáját elemző tanulmányát. Utolsó nagy szerelme egy Marie Daubrun nevű, másodrangú kis színésznő volt, akiről még utolsó feljegyzéseiben is gyengéd áhítattal szólt.
Időnként meglátogatta megözvegyült édesanyját Normandiában, hogy megpihenjen. 1867-ben Belgiumban előadásokat, felolvasásokat tartott - anyagilag és szellemileg helyre akart állni -, de teljesen eredménytelen volt kísérlete (a fiatal költők ekkor ugyan már mesterüknek tekintették, Mallarmé és Verlaine köszöntötte, de csak szűk „szakmai” körben ismerték). Namurben szélütés érte, bénán és elnémultan kellett Párizsba szállítani, ahol utolsó hónapjait egy magánkórházban töltötte - „Családja és barátai hazahozták, így élt még négy hónapig, de sem beszélni, sem írni nem tudott már, mivel a bénulás eltépte a gondolat és a szó összekötő láncát”(Gautier) -, barátai főképp zenével próbálták szenvedéseit enyhíteni. 1867. augusztus 31-én halt meg .

/forrás: Kulturális Enciklopédia/