Vers vasárnapra - Anyák napja

Dsida Jenő: Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat.
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem köszönöm az édesanyámat!
Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,

Áldd meg két kezeddel az édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat! 

Pákolitz István    Anyámnak 

   Hogyha virág lennék,
ölelnék jó illattal;
Hogyha madár lennék,
dicsérnélek zengő dallal;
hogyha mennybolt lennék,
aranynappal, ezüstholddal,
beragyognám életedet csillagokkal.
Virág vagyok: ékes
piros szirmú, gyönge rózsaág;
madár vagyok: fényes
dalt fütyülő csöpp rigócskád;
eged is: szépséges
aranynappal, ezüstholddal,
beragyogom életedet csillagokkal.

Létay Lajos

Édesanyámnak

Ha csak egy virág volna,

én azt is megkeresném,

ha csak egy csillag gyúlna,

fényét idevezetném.

Ha csak egy madár szólna,

megtanulnék a hangján.

Ami csak szép s jó volna
Édesanyámnak adnám....

Weöres Sándor

Buba éneke

Ó ha cinke volnék,
Útra kelnék,
Hömpölygõ sugárban
Énekelnék –
Minden este
Morzsára, buzára
Visszaszállnék
Anyám ablakára.
Ó ha szellõ volnék,
Mindig fújnék,
Minden bõ kabátba
Belebújnék -
Nyári éjen,
Fehér holdsütésen
Elcsitulnék
Jó anyám ölében.
Ó ha csillag volnék
Kerek égen,
Csorogna a földre
Sárga fényem –
Jaj, de onnan
Vissza sose járnék,
Anyám nélkül
Mindig sírdogálnék.

Május első vasárnapja - Anyák napja

 
 

Az Anyák Napi ünnepségeket először az ősi Görögországban tartották, tavaszonként. 
Kegyelettel adóztak az istenek anyja, Rhea előtt. Majd a XVII. században Angliában Anya-vasárnapon köszöntötték az édesanyákat. Ez a nagyböjt negyedik hétvégéjére esett

 

Az Egyesült Államokban Julia Ward Howe vetette fel az Anyák napja gondolatát 1872-ben.
Az Anyák napja hivatalos megtartásának véghezvitelét a Philadelphiában élő Anna Jarvisnak tulajdonítják, aki ezzel a polgárháború sebeinek gyógyulását igyekezett elősegíteni.
Két évvel anyja halála után Jarvis tartott az elhunyt tiszteletére egy ceremóniát.
Ez annyira megindította, hogy hozzáfogott egy kampányhoz, melyet az anyák tiszteletére szánt.
Az emberek végül is őt tekintették az anyák napja anyjának.
Elsőként 1910-ben, Nyugat-Virginia államban ünnepelték az Anyák napját.
Egy évvel késôbb már szinte minden államban jegyezték ezt a napot.
1914-ben Woodrow Wilson elnök hivatalosan is bejelentette, hogy az Anyák napját, nemzeti ünnepként, minden évben május
második vasárnapján fogják tartani. 


Évente egyszer szerte a világon megemlékeznek az édesanyákról.
Nem esik mindenhol ugyanarra az időpontra, pl: Dániában, Finnországban, Olaszországban, Törökországban, Ausztráliában és Belgiumban ugyanabban időben tartják az Anyák napja ünnepét,
mint az Egyesült Államokban: május második vasárnapján. 


Nálunk május első vasárnapján tartják az Anyák napi ünnepségeket.

 
József Attila: Mama
 

 

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra,
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

  

Édesanyák

GÖMÖRI JENŐ: BOLDOGSÁG SZOMBATJA

Egy szép tavaszi napon, vasárnap délután, a Lehel-téren egy fiatal kereskedősegéd, Szita István nevü, fölszállt a villamosra. Mint minden vasárnap délután, most is édesanyját ment meglátogatni, aki a városnak éppen a tulsó végiben lakott, valahol a kelenföldi állomás körül.
A fiú egy külvárosi fűszeresboltban volt segéd, ugyanott, ahol inaskodott volt s ahol fölszabadult. Most is gazdájánál kapott kosztot-kvártélyt, mint inaskorában. De amit akkoriban szerencsének tartott, az most átka lett. Neki is, de kivált édesanyjának régi terve, régi vágya volt, hogy együtt lakjanak, ha majd egyszer fölszabadul. A fűszeres azonban költségeit igyekezett apasztani: nem vett új inast, hanem ügyesen rábírta az ujdonsült segédet, hogy maradjon meg nála teljes ellátáson és elküldte egyik segédét. Valami csekély pénzzel megfizette a régi inasa segédi minőségét s így elérte, hogy megvolt a két segéd is, meg a régi inas is. Az ifjú segéd hát nem tehetett mást, mint várt a jó szerencsére, mely közelebb viszi majd anyjához.
A villamosban szorongott az ünnepiesen öltözött sok vasárnapi ember. Az ifjú Szita nem is kapott helyet bent. Csak kint, a kocsitornácán jutott neki egy szabad bőrfogózkodó. Mikor a kocsi megindult, azon himbálózott, mint a száradni kitett ruha a kötélen.
Nem igen nézegette a körüle dülöngélő utasokat. Az a csemegésüzlet forgott a fejében, hová egy segédet kerestek. Egyik barátja szólt neki erről az este. Vajjon eleresztik-e szépszerével, ha föl találnák venni. Mert eltökélt szándéka volt, hogy jelentkezik az állásért.
A villamos nagyot zökkent s egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy egy csinos lány rá-ránehezedik s olyankor el is mosolyodik, mintegy bocsánatot kérve.
- Ejha, - gondolta magában Szita István.
Nem volt hijján az önbizalomnak. Jóképű, szépnövésü legény volt, husz esztendős s azzal az elegánciával öltözködött, melyről régen híres a kereskedősegéd. Meg aztán nem is volt egészen ismeretlen előtte a leány.
- Kezitcsókolom - szólt oda hirtelen elhatározással.
Szép kis szőke leány volt. Barátságosan elfogadta a köszönést.
- Látásból már régen ismerem magát, - mondta s mosolygott.
A város szélén, azon a gyéren beépített telepen, ahol a fiú édesanyja lakott, ott volt az a villa is, ahol a leány két gyerek mellett volt kisasszony. Ott látta Szita Istvánt vasárnaponkint.
Öt perc se telt bele, már úgy beszélgettek, mint régi ismerősök. Nem volt akadálya ennek a nagy szorongás. Sőt: az a ringás, melyet egy-egy állomáson a föl- és leszállás előidézett, egyenest meghitté s a szó soros értelmében közvetlenné tette az új ismertséget. Elannyira, hogy mikor leszálltak a telepen, egy-kettőre meg is állapodtak abban, hogy már aznap este nyolc órakor megint találkoznak majd a villa kertjében. Abban az időben szokott hazafelé indulni a fiú s addigra aludni fog már a kisasszonyra bizott két gyerek is.
Azzal elváltak. Az egyik jobbra ment, a másik balra.
Özvegy Szita Istvánné közben már alig várta a fiát. Mint minden vasárnap délután. Mindene volt őneki az a fiú, késő és véletlen házasságának egyetlen gyümölcse, kora özvegységének vigasza és reménye. Végtelenül szenvedett attól, hogy tőle elszakadva kell élnie immár négy teljes éve. Egy vágya volt csak: hogy a fiával lakhassék megint. Pedig megcsalta azt a jó tíz kilométernyi távolságot, mely most elválasztotta tőle. Minden reggel, ahogy csak kinyitotta a szemét, első gondolata István volt. Megnézte az órát: tudta, mikor ébred a fiú, mikor kel föl, mikor mosakszik. Hétkor leült s megitta a kávéját, mert tudta, hogy István is akkor reggelizik. Tudta, mikor nyitja ki a boltot s hogy mikor kezdenek jönni a vevők. Megkezdődött a munka. Akkor ő is kitakarította a csöpp lakást s dologhoz látott. Varrógépéhez ült s varrt. Még egy évvel ezelőtt házakhoz járt varrni, de mióta István segéd lett s fizethette a házbért, csak otthon varrogatott, többnyire a környékbeli villák lakóinak. Tíz órakor megevett egy darabka kenyeret. István is akkor uzsonnázott. Pontban egy órakor megette ebédjét, mely soha sem állt másból mint egy tányér hamislevesből. Egy órakor ebédelt István is. Délután megint varrni kezdett s varrt, varrt egészen addig, amíg István be nem zárta a boltot. Mikor esti imáját mondta, szinte látta a fiút, mint alszik ágyában s majd mindig elfakadt sírva, hogy meg nem csókolhatja. De a vasárnap-délutánra gondolt s megvigasztalódott. Már a szombatról vasárnapra virradó éjszakát is egy izgalomban töltötte. Alig aludt egy-két órát. Már sötét hajnalban fölkelt, kisöpört, kitakarított, rendbehozta a konyhát, aztán elment a templomba, megköszönni Istennek, hogy megengedte megérnie ezt a napot, mikor újból láthatja majd a fiát. Csak azután rakott tüzet a tűzhelybe. Előszedte edényeit s neki állt a sütésnek. Mikor kész lett azzal, nem pihent meg, lassan, gonddal teríteni kezdett. Uzsonnára - délben! A fiú igen pontosan szokott beállítani, azért már két órára minden oda volt készítve: egy nagy csésze csokoládé, mellette egy kisebben tejszin, aztán vaniliaszagú kuglóf, vaj, befőtt, friss gyümölcs és egy kicsinyded püspökkenyér, mind megannyi kedves eledele a nehezen várt vendégnek. Mert mindent el akart készíteni addigra, mire a fiú jön. Hogy aztán zavartalanul nézhesse, hallhassa, gyönyörködhessék benne, cirógathassa, szerethesse.

István most sem késett. Mintha kint hagyta volna boltbeli szerénységét, olyan zajosan, hangosan, majdnem önérzetesen nyitott be.
- Kisztihand! - kiáltotta a konyhaajtóból.
Az öregasszony, aki minden lépésre fölfigyelt, már sietett is elejbe.
- Jaj, te, - motyogta fölindultan és szinte szinpadiasan kitárta két aszú karját.
Aztán nyakába borult a fiúnak s oly hosszasan, boldogan csókolta, mint egy szerelmes menyasszony.
Mikor beértek a szobába, a fiú most is, mint mindig, rosszalóan csóválta meg a fejét, láttán a dúsan terített asztalnak.
- Mire való ez a lakodalom? - mondta csöndes szemrehányással.
Ebből aztán egy kis szelid csetepaté kerekedett, mint mindig, de inkább beillett enyelgésnek. Az öregasszony szerénykedett, kisebbnek állitotta a költséget, István viszont túlozta a pazarlást. S ezt nem tette ok nélkül. Tudta, hogy az öregasszony a szó szoros értelmében megvonja a falatot a szájától. Hat napon át kevesebbet költ összesen, mint a város bármelyik szegénye egy nap alatt. Csak ez a szűkölködés tette lehetővé a bőséget a hetedik napon.
Az öregasszony azzal vetett véget a vitatkozásnak, hogy megkérdezte, mi újság a boltban.
István belevetette magát az egyetlen karosszékbe.
- A Fabó megint fölmondott - ujságolta.
Fabó volt a másik segéd a boltban s az öregasszony mindig azt hitte, hogy ha a Fabó elmegy, akkor István lesz az első segéd. Ettől pedig azt várta, hogy nem kell majd ott laknia a gazdájánál. De Fabó évenkint többször is fölmondott s végül is mindig megmaradt, úgy hogy eljátszotta minden hitelét özvegy Szitánénál. Mégis megélénkült az új felmondás hírére.
- Talán most mégis elmegy, - jegyezte meg, bár nem tudta volna megmondani, hogy miért.
A fiú kicsinylőleg legyintett kezével.
- Dehogy is megy el.
Nagy részletességgel kezdte elmondani az eset előzményeit és lefolyását. Láthatóan öröme telt az elbeszélésben. Vissza-visszatért egy-egy elfelejtett részletre és gondosan kiemelt minden olyan epizódot, melyben őneki magának is szerepe jutott. Ez aztán ki is zökkentette az elbeszélést eredeti medréből. Másra fordult a beszéd sorja; ki kivel szólalkozott össze, hogyan állt helyre a békesség, mit mondott a főnök, mit a másik s végül mit ő, István. Egyszóval mégis csak a bolt körül forgott a beszéd.
A nagy terefere akkor sem ért véget, mikor úgy négy óra tájban asztalhoz ültek. A fiú egyre jobb kedvü lett. Nagyokat evett, dícsérte a csokoládét, a kalácsot, csipegetett ebből-abból, tréfálkozott, jókat nevetett. Arról a reményéről, hogy talán sikerül állást cserélni, még nem szólt. Az uzsonna utánra tartogatta. Közbe rá-rápillantott az órára s az esti pásztoróra édes gondolata csak öregbítette jókedvét.
Uzsonna végeztével, akkor már hat óra is elmult, odavetette:
- Lehet, édesanyám, hogy rövidesen új helyem lesz!
Az öregasszony az asztal körül sürgött-forgott. Egyre unszolta a vendéget: no ezt, no azt, no még ebből, no még abból. Röpködött, mint egy kis veréb, hol leült, hol fölállt, frissen, mint egy fiatal. De fia utolsó szavára két kézzel megfogózott az asztalban.
- És te ezt csak most mondod? - szólt halkan, remegő ajakkal.
- Nagy titok.
- Én csak nem mondom meg senkinek, - mondta sértődötten és nagy izgalommal.
Most indult meg igazán a nagy beszélgetés. Töviről-hegyire meghánytak vetettek mindent, összehasonlították a két állást, a mostit meg a kináltat, a két főnököt, megvitatták a várható jövedelmet, a jövőt.
Eddig az öregasszony meglehetősen nyugodtan viselkedett. Amíg az elbeszéltek nem a fiát érintették, addig csak hol a fejét csóválta, hol jóízűen fölnevetett. De most, hogy István a saját maga dolgairól kezdett beszélni, olyan izgatott lett, hogy reszketett. Feszülten figyelt, lesett minden szóra. Néha helyeselt, de sokszor közbe is szólt, élesen, hevesen: Nem! Nem! Szúrt ilyenkor két megtört fényü szeme és csontos, öreg ujjával erélyes, szónoki mozdulatot tett.
- Ha sikerül, - mondta elcsöndesedve a fiú, - nekem sem kell majd a boltban laknom.
Az özvegynek még a szíve verése is elállt.
- Együttlakunk majd, - tette hozzá István vígan.
Az öregasszonynak könny szökött a szemébe. Nem is bírt uralkodni magán, sírva fakadt és zokogva borult a fia mellére.
- De ez mind még csak terv, édesanyám, - csöndesítette a fiú s az órára pillantott.
Félnyolc elmúlt. Nyolcra kellett a villa kertjében lennie.
- No én megyek, - mondta s lopva anyját figyelte, nem veszi-e észre, hogy korábban indul útnak.
De ez nem vett észre semmit, annyira hatása alatt volt a hallottaknak. Gépiesen, de az izgalomtól remegő kézzel kezdte becsomagolni a megmaradt kuglófot és püspökkenyeret. Ez volt a maradék, amit a fiúnak mindig el kellett vinni magával haza. Ma szívesen elengedte volna.
- Nagyon sietek, édesanyám, - mondta kissé idegesen, - ma nem viszem el.
- Már mért nem vinnéd el? - kérdezte az öregasszony csodálkozva.
A fiú nem mert ellenkezni. Türelmetlenül leveregette a morzsákat ruhájáról, kisimítgatta a gyűrődéseket, majd a tükör elé állt s megigazgatta nyakkendőjét, haját. Végül megkereste felöltőjét és kalapját s búcsuzni készült.
Közben az öregasszony gondosan átkötözte a csomagot és odaadta a fiúnak. Aztán szekrényéből elővette nagykendőjét s maga köré kezdte csavargatni.
- Elkísérlek a villamosig, - mondta.
A fiú ijedten nézett rá.
- Nagyon sietek, édesanyám, - szólt zavarral. - Késő is van.
- Majd sietünk, - erősködött az özvegy.
- Ej, ma nem lehet, - mondta nyersen a fiú.
Azzal gyöngédtelenül megölelte, köszönt és elment.
Alig ért ki azonban, már megbánta durvaságát. Megállt s visszafordult. Látta, hogy az öregasszony nehézkesen, erőlködve, roskadozó lépésekkel siet utána. Mit tehetett? Megvárta, aztán belekarolt.
- Késő van, - mondta bocsánatkérően s arra gondolt, hogy fölszáll a villamosra, az első állomáson leszáll s ha villamoson, ha gyalog, visszajön a telepre.
Az öregasszony teljesen megbékélt. El is feledte a kis incidenst s boldogan totyogott fia karján. Megjött a szava is újra: hogy lesz, mint lesz, mikor lesz, ez meg az, meg amaz.
Így értek ki a megállóig. Éppen jókor, mert jött is a villamos. Sebtiben összecsókolóztak. Azzal a fiú beugrott a kocsiba. Mikor édesanyja fekete alakja beleveszett az est sötétjébe, megnézte óráját. Nyolc már elmult.
Gyors elhatározással kikapcsolta a kocsi ajtaját, lelépett a lépcsőre s leugrott a gyorsuló villamosról a sötétbe. Egy szögletes vaspóznának ugrott neki, ott maradt véresen. Mire a mentők kórházba vitték már meg is halt.
Az öregasszony ezalatt lassú léptekkel mendegélt haza. Szorosabbra teregette derekán a nagykendőt, mert hűvösnek indult az éjszaka. Soha sem érzett boldogság dagasztotta roskatag mellét. Mire hazaért, szinte elbágyasztotta a boldog remények forró vihara.
Sokáig forgolódott ágyában s hol hangosan imádkozott, hol félhangosan tervelgetett. Mikor égő szemét lehűtötte az álom, a mennyekbe álmodta magát.
Szegény. Azon az éjtszakán volt boldog.