Michelangelo Buonarroti

A reneszánsz egyik leghíresebb művésze, szobrász, építész, festő és költő
Michelangelo 1475 március 6-án született Arezzoban és 1564. február 18-án halt meg Rómában.

Kortársai különcnek tartották, emberkerülőnek, barátságtalannak.
Örök félreértés ez a nagy munkás lángelme meg a világ között. Ő maga magyarázta meg ezt a legszebben a San Silvestro sekrestyéjében Vittoria Colonnának:
"Sokan azt mondják, hogy a neves művészek különös lények, zárkózottak és szűkszavúak; holott azok is csak olyanok, mint a többi ember... Egyáltalán nincs igazuk azoknak a hiú henyéknek, akik egy munkás és elfoglalt művésztől azt várnák, hogy unalmukban szórakoztassa őket, holott oly kevés ideje van rá az életben, hogy igazán megvalósítsa, ami a rendeltetése."

"Én az embert keresem, a mindenkori Embert, az örök jelképet, aki az idők kezdete óta újra meg újra vállalja a harcot a szabadságért!\" – vallja az agg Michelangelo, minden művészek legnagyobbika, a szobrászat, a festészet, az építészet és a költészet nagymestere, Savonarola, Machiavelli, Leonardo de Vinci, Raffaello kortársa, az emberiség egyik csodálatos korszakának, a reneszánsznak halhatatlan alkotó elméje és csaknem egy évszázadon át cselekvő részese és szemtanúja.

Művész volt, aki örök harcban állt önmagával és a világgal, és ezt az állandó küzdelmet véste márványba, festette falra és foglalta versbe.
Egy művész, akinek művei szimbólumokká váltak, hiszen alkotásai mellett nem lehet elmenni; megállásra kényszerítenek, lenyűgöznek, magukkal ragadnak, csodálatba ejtenek, érzéseket kavarnak fel.

Műveiben fellelhető minden mozdulat, indulat, mind rólunk is szólnak, a mi fájdalmainkról, vágyainkról, szenvedéseinkről, harcainkról, érzéseinkről. Ráébresztenek önnön nagyságunkra, és rádöbbentenek esendő, gyarló, porszemnyi mivoltunkra.

1475. III. 6-án született Michelangelo

Michelangelo Buonarroti (teljes nevén Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni, Caprese, 1475. március 6. – Róma, 1564. február 18.) az olasz reneszánsz kimagasló mestere, egyike a művészettörténet legnagyobb alakjainak.
   



Gondolatok Michelangelo Pietájáról

A Pieta-szobor 1499-ben készült Rómában, a mester akkor alig huszonöt éves volt. Nem tudjuk, hogy e fiatal, mondhatni az élet tapasztalataiban még járatlan fiatalember honnan vette ezt a mély emberismeretet, a szeretet, a szenvedés, az anyai fájdalom, az örök búcsúzás, a hit megadó, mégis reménykedő érzését, a páratlan külső megformálásra is képes érzelmi beleélést. Ez örök titok marad. Ebben az esetben is igaz az a mondás, mely szerint a dolgok lényegét és az isteni titkok mélyét csak a szentek és az igazi művészek látják.

A szobor páratlanul nagy sikert aratott, messzi földről jöttek megcsodálni, imádkozni előtte, sőt másolni, már a művész életében. Mérték és mérce lett, amit mindenki - ha másként is, de - utánozni akart, ehhez akartak felnőni s a lehetetlent megpróbálni: felérni hozzá. A szerény, de öntudatos szobrász már attól tartott, hogy művét eltulajdonítják tőle, ezért a Szűzanya keblén lévő szalagra bevéste a nevét: "A firenzei Michelangelo Buonarroti készítette." A közelmúltban fedeztek fel egy "M" betűt Mária kezén, amely szintén szignálás lehet.

Az alkotás azt a pillanatot ábrázolja, amikor Jézus testét Mária ölébe helyezték.   Halott gyermek, anyja ölében. Van-e ehhez fogható fájdalom a földön - teszi fel a kérdést a Szentírás.

 
  Páratlanul koncentrált, gyönyörű arc van előttünk, amely minden lényeget rejtve őriz valami végtelenül túlvilágit. Megkérdezték a művészt, hogy miért ilyen fiatal Mária arca, szinte olyan korú, mint Jézusé. Válasza ez volt: ő olyan tiszta, hogy sohasem öregedett meg. Homlokát glória övezi, jelezve: áldott vagy te az asszonyok között. Itt ugyan fájdalmas anyaként, de egykor te leszel minden földi kínon túl a mennyország királynéja.

Szerény alázattal kitárja karját, megadva magát az életnek, a sorsnak, Istennek. Némán mondja ki: Legyen meg a te akaratod! Az ajkak elhallgatnak, az imádság és a szenvedés pillanata ez. Az anya nem sír, nem jajgat, határtalan fájdalmában is erős, mert hiszi, hogy mindennek meg kell történnie, és az utolsó szó nem lehet a halálé. Hiszi: kell a sötétség, hogy majd ragyogjon a fény, meg kell halnia a búzaszemnek, hogy termést hozzon, hogy a keresztben van az üdvösség. Hiszi, hogy az értetlen, megtévesztett, hitetlen tömeg kiabálása után az alleluja várva várt, tiszta dallama csendül fel, hogy nagypéntek után húsvét következik. Hiszi, hogy az emberi szenvedés homályára csak a hit fénye tud világosságot és magyarázatot adni. Ő a kereszt tövében, Pietaként is égő mécses, mert hisz a feltámadásban. Igen, ez a szobor a kőbe zárt fájdalom - a remény sugárzásával.
 
A Pieta 1749 óta áll a római Szent Péter-bazilika jobb első kápolnájában, és nemcsak a templom egyik legféltettebb kincse, de mindmáig a világ egyik legismertebb, legszebb szobra is. Nem véletlen, hogy mindig sokan vannak előtte, és lábujjhegyen járnak körülötte. Misztikus hit lengi körül, mert Isten és ember közös alkotása, mondhatni az ég ajándéka. Minden ember, aki nyitott a szépre és a nemesre, akár hívő, akár hitetlen, nem tud közömbösen elmenni e csoda mellett, mert megérinti egy kimondhatatlan, hívogató, távoli világ, a megígért örök élet.

E felejthetetlen alkotás sugárzó szépsége hangtalanul árasztja szét a tisztaságot, a békét, a jóságot, az önfeláldozást, világunk igazi értékeit - az örök és halhatatlan szeretetet.
/Stella Leontin/


Michelangelo - a szobrász


 
Michelangelo mindig is szobrásznak tartotta magát, és vitathatatlan, hogy legnagyobb hatású alkotásait ebben a művészeti ágban hozta létre. Munkamódszere egyedülálló. Sohasem vázolt hosszas előkészítő tervet a szobraihoz, csak egy egészen kis mintát nagyolt ki viaszból emlékeztetőnek, azután egyenesen a márványból faragta ki a művet, segédminta vagy modell igénybevétele nélkül

A festő Michelangelo nem volt festő, és soha nem is akarta, hogy annak tartsák. Miután Leonardóval közös megbízatása nem jött létre, nem is foglalkozott festészettel egészen addig, míg II. Gyulának eszébe nem jutott: mi lenne, ha kedvenc szobrásza festené ki a Sixtus–kápolnát.



Az építész Ha Michelangelo nem tartotta magát festőnek, építésznek talán még kevésbé. Mégis a híres firenzei építészek mind az ő köpenyéből bújtak ki, az ő stílusában dolgoztak.

A költő
Látszólag nem sokra becsülte verseit, legalább is ez tetszik ki barátainak írt leveleiből. De a fáradhatatlan javítás, csiszolgatás arra vall, hogy inkább csak elégedetlen volt velük, mint annyi mással élete folyamán. Van verse, mely nyolc formában is fennmaradt. Bár a szavak világában nem mozgott olyan biztonsággal, mint más művészetekben, versei nem elhanyagolható részét képezik életművének.
Fiatalabb éveiből nem maradt ránk sok műve, mert 1518-ban hirtelen indulattól vezérelve megsemmisítette őket. Ami az utókorra maradt, az is felbecsülhetetlen ritkaság az irodalom világában: Michelangelo az öregkor költője. Követhetjük életét az időskori szerelmektől a késő öregkori zsoltárokig.


A LEGNAGYOBB MŰVÉSZNEK SINCS OLY ÁLMA


A legnagyobb művésznek sincs oly álma,
amit ne zárna bármely kocka márvány
önnön feleslegébe: míg, kitárván,
a lélek által vont kéz megtalálja.

Igy benned, asszony, szép és büszke bálvány,
rejlik szivemnek minden kínja s vágya,
de művészetem gyenge, hogy kivájja
a boldogság szobrát, ahogy kivánnám.

Nem szépséged hibás hát, s nem szerelmem
sok bánatomban, nem a sorskeménység
vagy balszerencse, végzet, vagy akármi...

Mert halál lakik - és lakik szivedben
irgalom is; de nékem nincs reménység,
mert csak a halált tudom megtalálni.
(Babits Mihály)



AZ ÉN SZEMEIM

Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.

Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szitja;

nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.
(Rónay György)

Ezen a napon történt - Michelangelo Buonarroti

1475. III. 6-án született  Michelangelo  Buonarroti festő, szobrász, építész és költő.

 

 Pieta néven ismert remekművét a francia követ, Jean de Vilüers Grosselaye bíboros megrendelésére készítette. A szobrot egyetlen többmázsás márványtömbből faragta ki, melyet személyesen választott ki Carrarában, a világ ma is működő leghíresebb bányájában. Szeretett márvánnyal dolgozni, habár ez a legellenállóbb és szobrászati szempontból talán a legkockázatosabb anyag az alkotáshoz. Ez az idomtalan márványdarab minden idők legzseniálisabb mesterkeze alatt azonban mégis megadta magát, és a legszebb, leglégiesebb, legspirituálisabb szobor született belőle. Michelangelo inkább vallotta magát szobrásznak, mint festőnek, pedig festményei is a világ legszebb, leghíresebb képei, freskói közé tartoznak. Megszállott ihletettséggel, rendíthetetlen kitartással, végeláthatatlan, keserves munkával, de lelket tudott lehelni a lélektelenbe, és az antik görög szobrok formai tisztaságára emlékeztető alkotásait keresztény hittel és szeretettel töltötte meg.

A Pieta-szobor 1499-ben készült Rómában, a mester akkor alig huszonöt éves volt. Nem tudjuk, hogy e fiatal, mondhatni az élet tapasztalataiban még járatlan fiatalember honnan vette ezt a mély emberismeretet, a szeretet, a szenvedés, az anyai fájdalom, az örök búcsúzás, a hit megadó, mégis reménykedő érzését, a páratlan külső megformálásra is képes érzelmi beleélést. Ez örök titok marad. Ebben az esetben is igaz az a mondás, mely szerint a dolgok lényegét és az isteni titkok mélyét csak a szentek és az igazi művészek látják.

A szobor páratlanul nagy sikert aratott, messzi földről jöttek megcsodálni, imádkozni előtte, sőt másolni, már a művész életében. Mérték és mérce lett, amit mindenki - ha másként is, de - utánozni akart, ehhez akartak felnőni s a lehetetlent megpróbálni: felérni hozzá.