Ma Nagypéntek van

Nagypénteken a keresztény világ Krisztus keresztre feszítésére emlékezik.

 


Nagypénteken a gyertyák és virágok nélküli templomokban nem tartanak misét, mert úgy vélik, ezen a napon a legfőbb pap, maga Jézus Krisztus mutat be áldozatot. A mise helyett igeliturgia van, áldoztatással. A pap, a vértanúság színében, piros öltözékben végzi a szertartást.

A böjtölés az ókor óta világszerte ismert, elsősorban vallási elhívatottságból böjtöltek vallásalapítók és híveik, s böjtölnek ma is az elkötelezettek, papok, papnők, beavatásra várók. Arra vonatkozóan, hogy ezen a napon a keresztények a bűnbánat mellett böjtöltek is, először a 2. századból találtak utalásokat, a szigorú böjttel kapcsolatos szokások azonban csak a katolikusokra vonatkoztak. Hosszú időn keresztül a keresztények, különösen a római katolikusok és a keleti keresztények, egy-egy negyven napos böjtöt tartottak, a nagyböjt tavaszi bűnbánati időszakában és a karácsony előtti bűnbánat, az advent idején. A II. vatikáni zsinat (1962-65) óta azonban már csak a hamvazószerda és a nagypéntek a kötelező böjtnap. A protestánsoknál a böjt nincs egységesen szabályozva, a hívok lelkiismeretére bízzák a betartását. A „szent negyven napja” néven ismert nagyböjt a húsvét ünnepére való felkészülés – hamvazószerdától nagycsütörtökig tartó – ideje.

Nagypéntekhez babonás félelmek kötődnek a paraszti életben. Tiltották az állattartással, földműveléssel kapcsolatos munkákat, nem sütöttek kenyeret (mert kővé válik), nem mostak (mert a ruha viselőjébe villám csapna), nem fontak. 

A víznek, mint ősi pogány tisztulás szimbólumnak mágikus erőt tulajdonítottak. Nagypénteken napfelkelte előtt friss kútvízzel vagy patakvízzel kellett mosakodni, az védett a betegségek ellen. Ezt a hajnali vizet aranyvíznek nevezték. Az állatokat is kihajtották a patakhoz itatni, és le is fürösztötték őket, hogy ne legyenek betegek. Szokásban volt a határjárás, határkerülés is. Ilyenkor a férfiak a templom előtt gyülekeznek, csoportosan mennek a határba, ahol zajkeltéssel, kerepléssel űzték el az ártó erőket a földekről.

Számos étkezési szokás is kötődött nagypéntekhez:

- A férfiak, tartván a szigorú böjtöt, reggelire csak kenyeret ettek, és hogy majd nyáron a kígyó a hasukba ne másszék, pálinkát ittak rá.

- Helyenként csak hideg ételeket ettek, azt is csak akkor, amikor a templomi szertartásból hazaértek. A katolikus vallás tiltja a húsevést és csak egyszer szabad jóllakni a nap folyamán.

- Nagypéntek ünneplésének másik jellegzetessége a gyász: Különösen a vidéki vagy falusi gyülekezetekben még ma is az a szokás, hogy a szószéket és az úrasztalát gyászterítővel takarják le.

- Az istentiszteletre amúgy is feketében járó asszonyok mellett a menyecskék és a leányok is fekete fejkendővel mennek a templomba.

- Gyászt és szomorúságot fejez ki a beregi Tiszaháton ismert mondás: „Nagypénteken sokan sírnak, Sok hímes tojást megírnak."

- Általánosan ismert mondás   „Nagypénteken mossa a holló a fiát", amely az ünnepre várt esőzéssel van összefüggésben. A nagypénteki esővel – a néphit szerint – a természet is Jézust siratja.

Nagypéneki, nagyszombati szokások

Nagypéntekhez babonás félelmek kötődnek a paraszti életben. Tiltották az állattartással, földműveléssel kapcsolatos munkákat, nem sütöttek kenyeret (mert kővé válik), nem mostak (mert a ruha viselőjébe villám csapna), nem fontak.
A víznek, mint ősi pogány tisztulás szimbólumnak mágikus erőt tulajdonítottak. Nagypénteken napfelkelte előtt friss kútvízzel vagy patakvízzel kellett mosakodni, az védett a betegségek ellen. Ezt a hajnali vizet aranyvíznek nevezték. Az állatokat is kihajtották a patakhoz itatni, és le is fürösztötték őket, hogy ne legyenek betegek. Szokásban volt a határjárás, határkerülés is. Ilyenkor a férfiak a templom előtt gyülekeznek, csoportosan mennek a határba, ahol zajkeltéssel, kerepléssel űzték el az ártó erőket a földekről.

Nagyszombaton véget ér a 40 napos böjt, és újra megszólalnak a harangok. 

Az új tűz ünnepe
Nagyszombat estéjén a templomban a pap megszenteli az új tüzet (amelyet régen csiholtak). A Krisztust jelképező húsvéti gyertyát az új tűzről gyújtja meg. Utána megszólalnak a harangok, jelezve: Krisztus feltámadott. Valaha a szertartáson részt vevők a szentelt parazsat hazavitték (újabban a Krisztust jelképező szent gyertyáról meggyújtott gyertyájukat viszik), és az előző este eloltott tüzet vele gyújtották meg. A szentelt tűz védelmet adott a rossz idő, szerencsétlenség és tűzvész ellen, s a szántóföldre is kivitték.
A pap a tűzszentelés után a vizet is megszenteli. A hívek ebből is visznek haza. Valaha megszentelték vele a házat és az istállót, hogy minden gonosz erőt távol tartsanak.

Az új tűz gyújtása a remény szimbóluma is. Jellegzetes szokás még a feltámadási körmenet szombat estéjén.

 

Nagypéntek

 


„Ó, mennyire megváltozna a világ, ha mindannyiunk arcán felragyogna az övéiről gondoskodó, másokkal szeretettel törődő, szép isteni tulajdonság!"

A húsvét üzenete kétezer év óta változatlan.
A halál nem az utolsó szó az ember életében sem, ez pedig az életünk dolgainak, eseményeinek, tetteinek egy egészen más programot ad, egy másik távlatot ad. Más a felelősségünk is, és sokkal inkább gondolnunk kell, már itt a földön is, a halálunk után bekövetkező jövőre, akár a következő nemzedékek életlehetőségeire, még a környezetünkre, a teremtett világ megóvására is” /Erdő Péter esztergom–budapesti főegyházmegye érseke/

Jézus az emberi élet lényegére utal, amikor így tanít: „Ha a búzaszem el nem hal, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” Ez nem az Istentől ajándékba kapott élet szépségeinek, örömeinek semmibevétele, hanem inkább olyan életszemléletre akar elvezetni, ami túlmutat az „én” örömein.
Szent Ferenc télvíz idején silány öltözetben, fázva, dideregve ment az úton. Valaki gúnyolódva kérdezte: „Nem adnál egy csöpp verejtéket, jól megfizetném?” Ferenc így válaszolt: „Nem adhatok, mert el van adva az utolsó cseppig.”

A belénk rögzült szokások, szabályok, és a „józan logika” mást kínálnak. Állandóan keressük életünk új lehetőségeit, s az életminőség jobbításáért fáradozunk. A Biblia azt ajánlja, hogy jobban figyeljünk Krisztusra, s megszabadulunk a dolgok varázsától, amelyekhez oly makacsul ragaszkodunk. Ne feledjük, csak az nem lesz az elmúlás martaléka, amivel jót tettünk, amit jóra fordítottunk. Minden egyéb, az összes többi, kimorzsolódik ujjaink között
./Kozma Imre atya/ 

Nagypénteken a keresztény világ Krisztus keresztre feszítésére emlékezik. Nagypéntek a protestáns egyház legnagyobb ünnepe, náluk nem csupán gyásznap, hanem isteni üdvtény is. Tőlük vette át a római katolikus egyház a Krisztus szenvedései útvonalának bejárását, a kálváriát vagy keresztutat, valamint a háromórás liturgiát, amit nagypéntek napján déltől, délután 3 óráig tartanak. Az anglikánok ugyancsak háromórás istentiszteleten vesznek részt. A keleti ortodoxok már nagycsütörtök este elvégzik Krisztus sírbatételének szertartását. Az evangélikusok felolvassák Jézus szenvedéseinek és halálának evangéliumi történetét. A reformátusoknál szigorú bűnbánó nap, számos gyülekezetben kiosztják az úrvacsorát. Sokfelé közös ökumenikus istentiszteletet végeznek a keresztény egyház egységének, összefogásának kifejezésére, s a közép-európai országokban szokás a szent sír elkészítése.

Nagypénteken a gyertyák és virágok nélküli templomokban nem tartanak misét, mert úgy vélik, ezen a napon a legfőbb pap, maga Jézus Krisztus mutat be áldozatot. A mise helyett igeliturgia van, áldoztatással. A pap, a vértanúság színében, piros öltözékben végzi a szertartást. Mind a papok, mind segítőik teljes csendben vonulnak be a templomba, s a lecsupaszított oltár előtt letérdelve arcra borulnak. Ezután felolvassák János evangéliumából Jézus szenvedéstörténetét, a haláláról szóló részt, a passiót. A körmenetbe hozott kereszt előtt a hívok kifejezik Krisztus iránti imádatukat és hálájukat. Ezt követi az áldozás, a nagycsütörtökön megszentelt ostyával, vagyis Isten testével. A liturgiát könyörgéssel fejezik be, áldásosztás és elbocsátás ezúttal nincs.

A böjtölés az ókor óta világszerte ismert, elsősorban vallási elhívatottságból böjtöltek vallásalapítók és híveik, s böjtölnek ma is az elkötelezettek, papok, papnők, beavatásra várók. Arra vonatkozóan, hogy ezen a napon a keresztények a bűnbánat mellett böjtöltek is, először a 2. századból találtak utalásokat, a szigorú böjttel kapcsolatos szokások azonban csak a katolikusokra vonatkoztak. Hosszú időn keresztül a keresztények, különösen a római katolikusok és a keleti keresztények, egy-egy negyven napos böjtöt tartottak, a nagyböjt tavaszi bűnbánati időszakában és a karácsony előtti bűnbánat, az advent idején. A II. vatikáni zsinat (1962-65) óta azonban már csak a hamvazószerda és a nagypéntek a kötelező böjtnap. A protestánsoknál a böjt nincs egységesen szabályozva, a hívok lelkiismeretére bízzák a betartását. A „szent negyven napja” néven ismert nagyböjt a húsvét ünnepére való felkészülés – hamvazószerdától nagycsütörtökig tartó – ideje.