Légy jó kertész...

A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm. Minden gyökérnek az a célja, hogy virágot hozzon. Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére. Csak olyan növényt enged meghonosulni benne, melynek virágai szépek és illatosak. Vagy melyek kellemes ízű gyümölcsöket teremnek. Dudvát, gyomot nem tűr meg maga körül. Olyan növények gyökerét sem ülteti el, melyek fejlődéséhez a kert fekvése és éghajlata nem alkalmas. Melyeknek kivirágzásához esélye nem lehet. Így tesz az okos és jó kertész.

Légy tehát okos és jó kertésze a lelkednek.

/Wass Albert/

Ha nézed a világot..

,,Ha nézed a világot, a világ visszanéz. Azt mondod: Összevisszaság. Ő feleli: Teljes egész.''

,,Azt mondom: Csupa valótlan, a semmiség ragyog. Ő feleli: Nézd meg jobban, a valóság én vagyok.''

József Attila - Kormorán: Betlehemi királyok

Új esztendőre...

Új Évet kezd nekünk a naptár
őrizd meg mit az élettől kaptál,
S legyen a mosolyé az eljövendő
reményteljes szép esztendő

Január..... kezdődik az év...

A magyar népmese

  Egyik legősibb és legértékesebb örökségünk  a magyar népmese. A magyar lélek szólal meg benne.  Legyünk büszkék erre az örökségre!
Wass Albert

A TIHANYI VISSZHANG
A hegyek csodaszép, aranyhajú tündére, Tihany, minden este leterelte
aranygyapjas kecskéit a tóra, itatni. Amíg a kecskéi ittak, a szépséges
tündér leült egy parti sziklára, és énekelt. A hegytetőkről gyönyörködve
hallgatták énekét az óriások, és barlangok odúiban abbahagyták
szorgos munkáikat a törpék.
Balaton, a vizek ura, a tó mélyében élt, hínárból szőtt sátrában, melynek
oszlopait a drágagyöngyök ezrei díszítették. Balaton egyetlen fia,
aki ott élt apjával a vizek mélységében, valahányszor meghallotta Tihany
énekét odafönt, fölemelkedett a felszínre, hogy közelebbről hallhassa
a csodálatos hangot.
– Ne figyelj Tihany csalogató hangjára, édes fiam – figyelmeztette Balaton
a fiát. – A hegyek tündére és a vizek ura nem illenek össze. Ha magadba
szívod a hegyek mérges levegőjét, beteg leszel!
Gőgös teremtés volt Tihany, s amikor rájött, hogy éneklő hangját szerte
a hegyekben mindenki a világ legszebb hangjának véli, elhatározta, hogy
nem pazarolja azt többé esténként a tó partján, hanem csak akkor énekel
az óriásoknak és törpéknek, ha azok gyémánttal fizetnek minden dalért.
Lent a tó mélységes mélyén Balaton egyetlen fia megbetegedett. Kérlelte
apját:
– Hadd halljam még egyszer Tihany szépséges hangját, bizonyára
meggyógyulok Tőle!
Vén Balaton összegyűjtött egy ladikra való igazgyöngyöt és amikor
este Tihany lejött kecskéit itatni a tó partjára, fölvitte hozzá a kincseket.
– Neked hoztam mindezt, leányom – mondta Balaton a tündérnek –,
és csak azt kérem érte cserébe, hogy énekelj szegény beteg fiamnak.Tihanynak tetszettek a gyöngyök, és énekelt értök. De attól kezdve
minden este fel kellett jöjjön Balaton a tó mélyéről egy zsákra való
kinccsel, mert ajándék nélkül a fösvény Tihany még csak a száját sem
nyitotta ki. Végül is Balaton minden kincse kifogyott. Hiába könyörgött
a szép tündérnek, hiába kérlelte, Tihany nem énekelt többé. Még az se
hatotta meg, hogy vén Balaton fia meghal odalent a mélyben, ha nem hallja többé a szép tündér énekét.
S Balaton fia meghalt. Sírtak az óriások, zokogtak a törpék, és a tó fiatal
urát eltemették mélyen a Badacsony hegyébe. Azóta van a Badacsonynak
koporsó formája.
A vizek ura nem felejtette el a szép tündér szívtelenségét. Bosszúja
rettenetes volt.
Mindaddig Balaton tavának sima tükre a kék eget tükrözte csupán, a
napot, a holdat meg a csillagokat. De ettől a naptól kezdve valahányszor
a vizek ura meglátta odafent a Badacsony koporsóját, eszébe jutott
gyásza és fájdalma, s haragjában felkavarta a tó vizét.
Egy este haragos hullámai zúgva, tajtékozva csaptak föl a sziklaösvényre,
hol a szép Tihany hajtotta itatni aranygyapjas kecskéit. Egy roppant
hullám elkapta a kecskéket, lesodorta őket a tóba, s vén Balaton
megfojtotta valamennyit haragos bosszújában. A megrémült Tihany egy  közeli barlangba menekült a hullámok csapásai elől, de vesztére tette
ezt! Nagyot rázkódott Balaton odalent, s rázkódásától megmozdult a
hegy is, és sziklagörgeteggel temette be a barlang száját, befalazva örök
időkre a szívtelen Tihanyt.
Vén Balaton átkot vetett a szépséges tündérre:
– Büntetésből, amért oly fösvény voltál hangoddal, mostantól kezdve
bárki is szóljon hozzád, hétszer ismételd meg minden szavát!
A tihanyi visszhang ott van ma is, sziklabörtönében, és gyönyörű
hangja engedelmesen ismétel minden szót. A Balaton, Európa legnagyobb
tava néha haragra gerjed még ma is. Kék színe ilyenkor haragos
zöldre fordul, és roppant hullámok nyargalnak fölötte egyik partjától a
másikig. Vihar után találni lehet a parton megkövesedett kecskekörmöket.
Tihany aranyszőrű kecskéinek körmei azok.

A 12 hónap

Csikorgott a fagy, szélcsend volt, a tiszta ég csupa csillag.
- Bumm! - ágyúlövés köszöntötte az új esztendőt; Szilveszter éjszakája
volt, és tizenkettőt kongattak a toronyban.
- Tra-ra! Tra-ra! - zengett a kürt. Jókora postakocsi állt meg a
városkapu előtt. Tizenkét utasa volt, többen nem is fértek volna el
benne.
- Éljen! Éljen! - hangzott ki a vidám köszöntő a házakból, ahol teli
poharak csendültek össze az új esztendő tiszteletére.
- Boldog új esztendőt! Jó szerencsét, egészséget, takaros kis feleséget!
Baj, bosszúság elkerüljön az új esztendőben! - kívántak egymásnak
szerencsét az emberek.
Rázták egymás kezét, összekoccantották poharukat, hogy csak úgy
csengett. Javában folyt az ünnepi vigasság, amikor a postakocsi
tizenkét utasával megállt a város kapuja előtt.
Ugyan kiket hozhatott? Az utasoknak rendben volt az útlevelük,
málhával érkeztek, még ajándékot is hoztak nekem, neked,
mindenkinek a városban. Kik lehetnek, s mit hoztak nekünk?
- Jó reggelt! - köszöntötték a kapu őrét.
- Jó reggelt! - felelte az, mert az óra már elkongatta az éjfelet. Aztán
megkérdezte az első utast, amikor kilépett a kocsiból: - Mi a neve? Mi a
foglalkozása?
- Nézd meg az útlevelemben! Tudsz olvasni! - felelte az első utas. - Én:
én vagyok! - szép szál legény volt, prémes bekecset, prémmel bélelt
csizmát viselt. - Az vagyok, akiben annyian reménykednek. Látogass
meg holnap, újévi ajándékot kapsz tőlem. Rézpénzt meg ezüstpénzt
hajigálok az emberek közé, bálokat rendezek, harmincegy bált, ennyi
éjszaka áll rendelkezésemre. A hajóim jég közé fagytak, de a
szobámban jó meleg van: Kalmár vagyok. Január a nevem.
Nyomban utána a második utas szökkent le nagy vidáman a postakocsi
hágcsóján, álarcosbálok, komédiák, táncos mulatságok fő-fő mestere.
Nem volt nála egyéb, csak egy nagy hordó.
- Ebből a hordóból ugranak majd ki farsangkor a jókedv ördögei! -
kiáltotta. - Mert mulatni akarok meg mulattatni, amíg tart az élet, mert
az egész családból az én időmet szabták a legrövidebbre. Csak
huszonnyolc napom van. Talán megtoldják még egy nappal, de az se
sokkal több. Éljen a vígság!
- Tilos a csendháborítás! - intette rendre az őr.
- Nekem ugyan nem tilos! - kiáltotta hetykén az utas. - Karnevál
hercege vagyok. Február a nevem.
Előbukkant a harmadik utas is. Ösztövér legény volt. Ínséges formájú,
mint a böjt maga. Időjóslással foglalkozott, s az bizony nem valami
zsíros hivatal. Nem volt rajta egyéb dísz, csak egy kis ibolyacsokor a
gomblyukában; de nagyon apró ibolyákból.
- Március, hopp! - kiáltott rá a negyedik, aki nyomban utána lépett ki a
kocsiból, és meglökte az előtte állót. - ugorj be az őr szobájába, jó
puncsot főztek ott, érzem a szagát! - De ez a negyedik csak lódított,
áprilist akart járatni a társával, így mutatkozott be az őrnek. Bolondos
legénynek látszott, olyannak, akinek több az ünnepnapja a munkás
napjánál. - Föl-alá táncol a kedvem! - rikkantotta. - S ahogy a kedvem
tartja, eső esik, vagy nap süt. Sír az egyik szemem, nevet a másik, ezt
csinálják utánam! Csupa nyári ruha van a ládámban, de nem vagyok
bolond, hogy fölvegyem! Itt vagyok! Tavaszi lakkcipőben, de téli
kesztyűben megyek sétálni vasárnap.
Nyomában egy hajadon libbent le a kocsiról.
- Május vagyok! - mutatkozott be. Bükkfalevél színű selyemruhát
viselt, kökörcsin koszorút a hajában; szagosmüge illata áradt a
ruhájából olyan erősen, hogy az őr eltüsszentette magát. - Egészségére!
- mosolygott rá a hajadon. Ó de gyönyörű szép volt! Énekelni is, de
nem a színházban, hanem kinn a zöld erdőben, a maga
gyönyörűségére.
- Most jön a menyecske! - kiáltották, s lesegítették az ifjú Június
asszonyt a kocsihágcsón. Szép, sudár teremtés volt, rátarti és fürge
mozgású. Látszott rajta, azért jött a világra, hogy munkára tanítsa az
álomszuszékokat. De lakomát is adott, méghozzá az esztendő
leghosszabbik napján, hogy vendégeinek ideje legyen a sokféle jót
elfogyasztani. Járhatott volna a maga hintaján is, de postakocsin
döcögött a társaival, ezzel is mutatva, hogy cseppet sem gőgös.
Különben sohasem utazott egyedül: mindenüvé elkísérte öccse, a
Július.
Piros arcú legény volt ez a Július, szalmakalap hetykélkedett a fején.
Kevés málhája volt, nem is jó a nagy melegben sokat cipelni, csak
fürdősapkáját meg úszónadrágját lóbálta a kezében.
Aztán az anyja következett, Augusztus asszonyság. Ez aztán ügyes
asszony volt! Gyümölcsöt árult, halastavai voltak, érett kalászú
gabonaföldjei. Széles szoknyájában szaporán jött-ment, csak úgy égett
a kezében a munka, maga hordta a kancsót a mezőre az aratóknak. -
Arcod verítékével szerzed a te kenyeredet! - ez volt a jelszava.
De az aratóünnepen aztán nem sajnálta a jókedvet a munkásembertől.
Utána egy férfi lépett ki a kocsiból, festőféle volt, a színek mestere:
Szeptember. Ha akarta, vörösre, aranyosra, barnára festegette az erdő
minden zöld levelét. Munka közben feketerigók hangján fütyörészett;
ráérős idejében komlósört erjesztett, mert ehhez is értett. Egy
festékesdoboz meg egy nagy ecset volt minden útipoggyásza.
Földesúr formájú bátyja követte a sorban; most is a szántás-vetés járt
az eszében, egyre azon törte a fejét; elvetett-e mindent idejében. De a
vadászat örömeiről se feledkezett meg: vadászpuska csöve meredt
Október uraság válla mögött, vadászkutya szökdelt a sarkában, dió
csörgött-zörgött a tarisznyájában. Temérdek málhája volt, még egy
újfajta ekét is hozott magával. Egyre csak a földről beszélt, de alig
lehetett érteni a szavát bátyja hangos prüszkölésétől meg
krákogásától.
Olyan náthás volt ez a szegény November, hogy lepedőt használt
zsebkendőnek, de még így, betegen is el kellett kísérnie a béreseket az
új helyre, ahová beszegődtek. Azzal vigasztalta magát, hogy majd
kigyógyul a meghűlésből, ha fát fűrészel - mert egy fatelep
fűrészmestere volt. Estelente fakorcsolyákat faragcsált a
parasztgyerekeknek, mert tudta, hogy hamarosan szükségük lesz rá.
Utolsónak az öreg December anyóka kászálódott le a kocsiról.
Parazsasfazekat hozott a kezében, mégis didergett. De a szeme fénylett,
mint két tiszta csillag. Másik kezében virágcserép: egy zsenge kis fenyő
zöldellt benne. - Ezt mindenüvé magammal viszem - mondta. -
Ápolom, gondozom, hogy karácsonyig nagyra nőjön, és színes
gyertyácskák, aranyalmák, bábuk teremjenek az ágain. Akkor alája
ülök magam is, előveszem a meséskönyvemet, és mesélek belőle a
gyerekeknek. Azok csöndben ülnek, hallgatnak, de a karácsonyfa ágain
megelevenednek a bábuk, a kis viaszangyal a fa csúcsán megrázza
aranyporos szárnyát, s leröppen a gyerekekhez, megcsókolja őket.
- No, mehet a kocsi tovább! - kiáltott a városkapu őre. - Megvan mind a
tizenkét utas. Jöhet a következő postakocsi!
- Előbb ezt a tizenkettőt bocsátjuk be a kapun - mondta a
városkapitány. - Lépjenek be sorra, egymás után! Az útlevelük itt
marad, egy-egy hónapig érvényes mindegyik. Tessék belépni