Ősmagyarok fegyvere

Az íjjal honfoglaló őseink oly félelmetesen tudtak bánni,hogy a nyugat-európaiak fohászként mondták:.."a magyarok nyilaitól  ments  meg Uram minket"

A fegyver őseinknek éppoly fontos és meghatározó eszköze volt és olyannyira hozzájuk tartozott, mint ruházatuk. A honfoglaló magyar férfinak a fegyver munkaeszköze volt. Dzsajháni 920 táján írta, hogy "a magyarok fegyverei ezüstből vannak és arannyal berakottak", VI. Bölcs León bizánci császár (886-912) Taktikájában így írja le a magyarok fegyvereit: "A magyarok fegyverzete kard, bőrpáncél, íj, kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel; vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják". A lotharingiai Regino apát Világkrónikájában a magyarokat úgy jellemzi, hogy "a fáradalmakban és a harcokban edzettek, testi erejük mérhetetlen… karddal csak keveseket, de sok ezreket ölnek meg nyilakkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szaruíjaikból, hogy lövéseik ellen alig lehet védekezni". Őseink harcosainak eredményessége sok tényező együttes hatására épült: az alkalmas ruházatra, a fáradtság tűrésére, a kitűnő fegyvereikre, kitűnő lovaglókészségükre, igénytelen és kitartó lovaikra, az utánpótlás biztosítására és az átgondolt hadvezetésre. Vitézeink ruházata elenyészett, de fémfegyvereik részben megmaradtak; ezek, a korabeli leírások és az analógiák alapján őseink fegyvereit jól tudjuk rekonstruálni.

A magyar visszacsapó összetett reflexíj 25 kg feszítőerejű fegyver; egy 50 gramm tömegű kovácsoltvas hegyű vesszőt 200-250 méterre repít. A legnagyobb távolságot speciális "távollövő" könnyű és kistollú nyílvesszővel egy janicsár érte el, aki a XVI. században átlőtte a Boszporuszt, ami 800 méternek felel meg. Ezekkel az íjakkal hathatósan 45 fokos szögben kilőtt nyílvesszővel 150-180 méterre tudnak célozva nyilazni. Vágtában mozgó lóról lőni csak kengyelben állva lehetséges; a pontos lövéshez szükséges, hogy a nyeregből kiemelkedő harcos nekitámaszkodjon valaminek. A magyarok és általában a lovas népek által használt nyereg első kápája magas, rádőlve megvan a szükséges stabilitás. Ez olyan átütőerejű, mely képes bezúzni egy ló koponyacsontját és könnyedén siklik át egy vértezetlen harcoson. A hegy típusától és a becsapódási szögtől függően átüti a bőrpáncélt, a láncpáncélt, még a könnyű vértet is. Ha létfontosságú szervet nem is ért a találat, a harcos könnyen elvérezhet. Ha a vesszőt meredek szögben lőtték ki, a vessző szinte zuhant a célra. Az energiájából csak annyit veszített, amennyi a légellenállásból adódhat. Ez a gyakorlat azt jelentette, hogy a maximális lőtávot elért vessző még könnyűszerrel leterített egy harcost. Ilyen távon nincs lehetőség a pontos célzásra, a nyilakat ezért egyszerűen a tömegbe lőtték. Őseinkről feljegyezték, hogy futamodást színleltek, majd üldözőiket a nyeregből hátrafordulva nyilazták le. Ha az üldöző nem használt lőfegyvert, harcosunk méterekre bevárhatta. Ilyen távolságra már könnyűszerrel lehet lőni akár a páncél rései közé is. Egy igazán jó íj elkészítése akár egy évig is eltarthat. Egy szépen díszített, festett, aranyozott íj értéke több szarvasmarha, illetve ló árával volt egyenlő.

forrás:Kiszely István
kép: sárkány krónika

Ősmagyarok sátrai

 Honfoglaló őseink a nomád állattartó népek közé tartoztak, állandó hajlékuk nem lévén, sátrakban laktak. Minden valószínűség szerint - a források nagy része ezt bizonyítja - a magyarság kör alaprajzú nemezsátrakban élt. Feltételezhetjük, hogy ősi nemezsátrunk a belső-ázsiai nomád török és mongol népek jurtájához hasonlított. E hajléktípus a szerkezet, az építeni tudás igen magas szintjét képviseli, joggal mondhatjuk, hogy a népi építészet csúcsteljesítményei közé tartozik.



Milyen is a jurta? Gyorsan fölállítható és szétszedhető, lóra, kocsira málházható, könnyű szerkezetű kupolasátor. Vázépítménye két részből áll: oldalfalát falécekből álló rácsszerkezet alkotja, amely hajlítható, összetolható, széthúzható. Az ollós vázat bőrszíjak erősítik össze. Tetővázát gömbhéjszerűen álló íves lécbordák alkotják, amelyek egy középső kerékabroncsba futnak össze. Felületére nemezborítás kerül, lószőrből font kötelekkel rögzítve.

A nagyállattartó lovas népek jurtája hengerszerű, teje csonkakúp- vagy félgömbalakú, a tető közepén kerek nyílás van. A jurtákat mélyen ásott körcsatorna, azon kívül sánc vette körül. Itt száll ki a füst, de a lyukon világosság is szüremkedik be. Felületén a szél támadó ereje megtörik, oldalt kitér. A jurta  közepén állandóan tűz ég, így belső tere télen gyorsan felmelegszik, nyáron pedig, mivel a füstlyukon kimenő meleg levegő helyébe alulról hidegebb áramlik, afféle "légkondicionáló", illetve az egész légteret érintő levegő-kicserélő berendezésnek tekinthető. A jurta anyaga és kialakítása nyáron a forróság, télen pedig a hideg ellen jó védelmet nyújt. A jurta ajtaja az ősi türköknél és a mi őseinknél kelet felé nézett. A viszonylag kis ajtón a küszöböt átlépve csak lehajtott fejjel lehetett közlekedni. Őseink jurtájának berendezésről csak szórványos adataink és analógiáink vannak. Gardizi sok szőnyeget, prémet és brokátot említ. Asztal a jurtákban nemigen volt, mert az étkezés a földön törökülésben egy kerek tál körül történt; az ételeket az elérhetőség megkönnyítése céljából sokszor kis asztal-féle emelvényre tették. Fontos berendezési tárgy volt a nagymennyiségű és minden letakaró szőnyeg, amely a jurta ajtóval szembeni megemelt, alvásra alkalmas részén volt több rétegben egymásra rakva. Az ágyi részen sok párna volt és nemez- vagy szőrmetakarók takarózás céljából. A "koporsó" a tulipánosláda elődje; ebben tartották a kelengyét, a ruhákat és más értékeket. Fontos bútordarab volt a bölcső, ez megelőzte a padot és a magas asztalt. A tűz körül a földön állatbőrök voltak. Bár a "szék" ősi török szó, az első székek méltóságjelző trónusok voltak. A jurtaváz felső lécén akasztókampók helyezkedtek el, amelyre a fegyvereket, nyergeket, szíjakat, szerszámokat és az edényeket akasztották fel. A sátor rúdjára kilenc ősükre emlékeztető ábrát akasztottak, a tulipánosláda fölé pedig a sátrat védő jó szellem ábrázolását helyezték el valamilyen formában. A családfő helye az ajtóval szemben a tűzhely mögött volt; az attól jobbra eső rész a férfiaké, a balra eső a nőké volt. A családfő jobbján ült a megtisztelt vendég. Az "alsóbbrendű" vendégek helye a bejárat közelében, az asszonyok és a felszolgáló cselédek között volt.

A letelepedéssel a magyarság folyamatosan lemondott a sátorban lakásról, bár az állandó lakhelyül szolgáló épületek mellett, nyári szállásként hosszú ideig igénybe vette a sátrakat. A nomád hagyaték még évszázadok után is felismerhető nyomaiban, legprimitívebb hajlékaink őriznek valamit az ősi sátorkultúrából.

/forrás:a jurta kialakulása
leírások,ismertetések gyűjteménye /