Térképek - az első modern térkép megalkotója

Különös vonzerővel bírnak a térképek. Noha egy betűkkel és vonalakkal telerajzolt papír vagy gömb böngészése nemigen keltheti az utazás illúzióját, mégis megbűvöli képzeletünket a kicsiben elénk tett világ.

   Gerhardus Mercator németalföldi térképész és földrajtudós volt  az első modern térkép megalkotója

  Élete 82 évében olyan műveket alkotott, melyek hírnevét minden időkre megalapozták. Mercator (eredetileg Kremer) saját maga által számított vetülete napjainkban is a navigációs térképek alapjául szolgál.

  Mercator 1512. március 5-én látta meg a napvilágot mint Gerhard Kremer. Szülővárosa a németalföldi Rupelmonde a mai Belgium területén található. Szülei halála után vette fel a Gerardus Mercator de Rupelmonde nevet (a Mercator a Kremer latin megfelelője). 1594. december 2-án hunyta le szemét Duisburgban, Németországban. Magas kort, 82 évet élt meg, és mint geográfus, kozmográfus, térképész, olyan műveket alkotott, melyek hírnevét minden időkre megalapozták.
Mint a térképészet "reformátorát" emlegetik, és valóban rá is szolgált erre a kitüntető megjelölésre. Amikor megalkotta világtérképét és egyben megváltoztatta a térkép alapját is, megváltozott az egész térképészet is. Ha lassan, sőt ellenkezéstől kísérve tört is utat az általa megalkotott és róla elnevezett vetület, végül mégis elfoglalta megillető helyét és még ma is jól használható vetületként alkalmazzák a navigációs térképek alapjául.

 

Még ma sincsen eldöntve pontosan, hogy milyen eljárással is határozta meg szögtartó hengervetületéhez a bővülő szélességeket. Legnagyobb érdeme kétségkívül az, hogy felismerte a pontos összefüggést a sarkok felé növekvő szélességű hengervetület és a loxodrómák egyenes vonalú leképezése között. Zseniális alkotás, amely mind a tengeri, mind a légi navigáció számára még ma is felbecsülhetetlen értéket jelent, és mindenkor az ő nevével marad összefüggésben.

A legrégibb, papiruszra készített ismert térkép I. Széthi egyiptomi fáraó idejéből (i. e. XIII. sz.) való. A töredékes torinói papirusz darabjain a Vádi Hammamát aranybányája és a núbiai bekhen kőzetfajta lelőhelyének, valamint az odavezető utak ábrázolása látható. A hegyeket oldalnézetben, az épületeket és az utakat alaprajzban szemlélteti. Az egyes objektumokat hieratikus jelekkel írt feliratok is magyarázzák.

Az ókori görög térképek szerkesztői már törekedtek arra, hogy geometriai módszerrel ábrázolják az akkor ismert világ egészét. Egyes szerzők a csillagászatban alkalmazott fokhálózatot a Föld ábrázolására, a geográfiára is alkalmazták. Az ókori térképészet legfontosabb képviselője Ptolemaiosz Klaudiosz (i. sz. 87–150) volt, akinek elsőként sikerült a Föld gömbfelületének egy darabját sík felületen leképeznie, s a ma használatos vetület elődjeként szerkesztési módszereket adott a világtérkép fokhálózatának megrajzolásához.

A rómaiak tovább haladtak görög elődeik nyomdokain, de különösen a magántulajdonnal kapcsolatos kataszteri térképezés és ingatlan-nyilvántartás területén léptek előre. Különleges térképeiken főleg a közlekedési utakat, a településeket és az utazási akadályokat, folyókat, hegyeket, erdőket ábrázolták. Az ilyen térképeket itineráriumoknak, úttérképeknek nevezzük. Legismertebb példány a Tabula Peutingeriana, egy eredetileg mintegy hét méter hosszú és harmincnégy centiméter széles papirusz tekercs, amely középkori másolatban, pergamenre festve maradt fenn.

Bár a 12. században Idríszí szicíliai arab térképész készített egy Ptolemaioszéhoz hasonló, de részletesebb térképet, Ptolemaiosz térképei mégis elfelejtődtek amíg 1400-ban Konstantinápolyban fel nem fedezték őket. Ptolemaiosz térképeit Firenzébe vitték és később lefordították ógörögről latinra, majd a 16. század során a térképészek tanulmányozták és megpróbálták belé illeszteni az új földrajzi felfedezéseket.

A középkori térképek nagyon ritkán folytatták az ókori földrajzi hagyományt, amely azonban nem merült feledésbe. A térképek szélein, sőt a beltartalomban is sokszor fantasztikus alakokat vagy vallási tárgyú rajzokat látunk. A középkori térképek Európában elsődlegesen a keresztény világkép szimbolikus kifejezései. Legtöbbjük kör alakú világtérkép. Legismertebb példány a herefordi térkép 1275-ben készült. Több, mint másfél méter átmérőjű, bibliai jeleneteket ábrázol, és ma is az angliai herefordi katedrálisban található.

A XV. században és azután készült térképekre jellemző, hogy készítőik igyekeznek a reneszánsz térszemléletnek megfelelően a geometrikus tér mennyiségi vonatkozásait és a konkrét földrajzi környezet látványát együttesen ábrázolni. A fejlődés megindítója a reneszánsz kor szelleme, az ókorban elért eredményeket a térképészetben is felelevenítik és továbbfejlesztik.

A térképészet fellendülését elősegítették a nagy földrajzi felfedezések, a megélénkült gazdasági élet, a kereskedelem és az áruszállítás fokozódása. Ezek a tényezők követelték a pontosabb, tájékozódásra alkalmas térképeket. Először a tengeri, majd a szárazföldi térképek fejlődtek.

A XVI. században működő Mercator a modern térképészet legnagyobb alakja. 1569-ben megalkotta világtérképét, amelyen a hajózási vonalak, a loxodromák egyenesek voltak. A máig is nagyon népszerű szögtartó hengervetületet később róla nevezték el Mercator-vetületnek. Ő készítette, de fia Rumold Mercator adta ki az első, egységes térképgyűjteményt "Atlasz" néven (1595-ben), amely azonban még ekkor sem volt teljes.

forrás: Wikipedia
Tudománytörténet Sulinet

A Föld, mint égitest

A Föld történelmében új jelenségek léptek fel.

 Az első: a földi életlehetőséget annak egyik tényezője, az ember képes elpusztítani. Először a történelemben.

A második új jelenség: az ember új Föld-szemlélete. Vagyis, az ember felismeri: a Föld minden életmegnyilvánulása szoros kölcsönhatásban áll. Évmilliárdos tény.
Ezen új jelenségek ismeretében a történettudomány fejlődését figyelő történészeknek fel kell tenniük a kérdést maguknak és szaktársaiknak: vajon a történettudomány mennyit tesz azért, hogy ember és természet viszonyának új konfliktusait, azok eredetét bemutassa. Hogy segítsen e konfliktusok feloldásában. Beszélni az első új jelenségről. Mennyire képes arra, hogy az embert a földi tényezők egyikének mutassa be? Mert mindig az volt történelme során. És mennyire képes a történettudomány arra, hogy korunk embere elé tárja a földi természet eddigi történelmének eseményeit és azok egymásra hatását? Beszélni a második új jelenségről. Beszélni a Föld történelmének folyamatairól az ember megjelenése előtt, az ember nélkül. Földtörténelemről írni az ember megjelenése után: a Föld természeti adottságainak kihatásáról az emberre és a nem emberi természetre, az ember jelenlétének kihatásáról, mindenkori beavatkozásáról a Föld természeti erőforrásainak alakulására. A kölcsönviszonyra: ember és nem emberi természet között.

 Az első másfél milliárd év

A Föld mint égitest az egész univerzum fejlődésének eredményeként jött létre. A kiindulópontunk tehát a világegyetem keletkezésének rövid története. A mai elmélet szerint 13,7 milliárd évvel ezelőtt ősrobbanással (Big Bang) indult el a világegyetem fejlődése. Az univerzum részeként Naprendszerünk egy korábban felrobbant szupernóva anyagának és egy főleg hidrogénből és héliumból álló, 30-40 fényév átmérőjű gázfelhőnek a keveredéséből jött létre gravitációs összehúzódással. A másod-harmad generációs Nap az eredeti gázfelhő közvetlen kondenzációjával keletkezett. A Naprendszer bolygói a termikus folyamatok során, helyzetüknek megfelelően, kémiai összetétel szempontjából egyedileg differenciálódtak.
A gázfelhőben meginduló kondenzáció a bolygók kétféle típusát hozta létre: a kőzet (Föld) típusú belső, és külső óriás gázbolygókat és holdjaikat.
A Föld tömörödése és kialakulása a gázködből 4,55 milliárd évvel ezelőtt hideg állapotban kezdődött, de a gravitáció miatti sűrűsödés, a radioaktív elemek bomlása és a kezdetben gyakori meteoritbecsapódások a Földet izzó állapotig hevítették. Ilyen körülmények között az elemek fajtömegük, vegyületbeli sajátságaik szerint különböző övekben helyezkednek el.
A nehéz elemek a központba süllyedtek, a könnyűek a felszín közelébe rétegződtek, végül a gáznemű anyagok az olvadt gömb fölött a mainál 1200-szor sűrűbb atmoszférában gyülekeztek (első atmoszféra). Ezeknek a lényeges komponense volt a hidrogén és hélium, de a napszél hamarosan eltávolította azokat. Amikor azonban a Föld mérete a jelenlegi 40%-át elérte, a gravitációs erő vissza tudta tartani az atmoszféra elemeit, ideértve a vizet is.
A felszín gyorsan hűlt, és 100-200 millió év múlva, a hűlés következtében a felszínén szilárd kéregrészletek jelentek meg. Ezek később a beindult lemeztektonikai működés folytán kontinensekké, szuperkontinensekké növekedtek.
Röviden összefoglalhatjuk az élethez nélkülözhetetlen körülmények alakulását. Ilyenek: Napunk helyzete a tejútrendszerben, amely elég távol van a középponttól, az úgynevezett "halálzónától". Tehát kevés a káros sugárzás, távoliak a szupernóvák, és még elegendő fémes anyag található benne. Napunk mérete miatt hosszú élettartamú, és távolsága lehetővé teszi a víz folyékony állapotát és az élőlények számára kedvező hőmérsékletet. A Föld az egyedüli bolygó a Naprendszer "lakható zónájában". A Föld mérete megfelelő gravitációs erőt jelent az atmoszféra megtartása szempontjából, amely mérsékeli a hőmérsékleti szélsőségeket, fékezi az ultraibolya-sugárzás erősségét és helyet ad az életet fenntartó gázoknak (oxigén).
A mágneses mező jelenléte a folyékony vasmag és alsó köpeny eltérő sebességű forgása miatt a dinamóelv alapján mágneses mezőt hoz létre, és a Föld felé tartó káros sugárzást eltéríti tőlünk.
A lemeztektonikai működés hajtóereje a Föld hűlési folyamata, és következménye a földkéreg állandó mozgása. A vulkánok nagy tömegű szén-dioxidot juttatnak az atmoszférába. Ez üvegházhatású gáz, és bizonyos mértékig nélkülözhetetlen a Föld átlagosan 15 °C-os hőmérsékletének fenntartásához. Ha azonban túl sok halmozódik fel és vele a hőmérséklet növekszik, a felszíni mállási folyamatok által felszabadított kalcium-ionok a szén-dioxidot mész formájában megkötik, és végül is az alámerülő lemezekkel a mélybe juttatják. A szén ilyen körforgalma a hőmérsékletet milliárd éveken át tartotta az élet számára elfogadható határok között.

Forrás: Historia

a Kárpát-medence

A Kárpát-medence az északi féltekén, Európa közepén található, nagyjából egyenlő távolságra az Északi-sarktól és az Egyenlítőtől, valamint az Ibériai-félsziget nyugati partjától és az Urál hegységtől. Éghajlata átmenetet képez az óceáni, a kontinentális és a földközi-tengeri mediterrán éghajlat viszonyai között, domborzatát és növényvilágát tekintve pedig Európa három nagy tájának; Nyugat-Európának, Kelet- Európának és a Balkánnak találkozóhelye. A magyar haza kulturálisan ugyanígy metszéspontjába került a szláv, a germán és a neolatin népek és nyelvek világának, vallásilag pedig a nyugati típusú (római katolikus és protestáns) kereszténység határvidékévé vált az elmúlt évezred során.

Az Atlanti-óceántól való távolság, az Alpok nagy hegyei, illetve keleten a Kárpátok hegykoszorúja nyújtotta védettség kiegyensúlyozott éghajlati és időjárási viszonyokat teremt a Kárpát-medencében. A tél nem túl zord, a nyár nem túl forró; a széljárás és a csapadék mennyisége évszakonként, helyenként változó, de megfelelő ahhoz, hogy a kedvező domborzati, természeti és talajadottságokat felhasználva az ember színes és változatos életet fakasszon.

A táj és az ember kölcsönösen formálja egymást. A művelésre fogott, lecsapolt mocsarak, az elgátolt árterek, a kiirtott erdők, a feltört legelők helyén kiviruló gabonatáblák, kertek, szőlők és települések új arculatot adnak a természeti tájnak, művelt tájjá formálva azt. A táj természeti adottságai, domborzati és talajviszonyai, földrajzi helyzete viszont korlátot és keretet is szab az ember tájalakító tevékenységének. Ezt a történelmi, gazdasági, társadalmi viszonyok is befolyásolják.

Az Európa szívében helyet foglaló Kárpát-medence a természet erőinek nagyszerű harcából született, ahol a föld szerkezete, domborzata, éghajlata és vízhálózata páratlan egységbe forrt össze az ember kultúrtájat alakító tevékenységével. Erről a tájról írta Petőfi Sándor Magyar vagyok című versében az alábbi sorokat:

„Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy terűletén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.”

A Kárpát-medence páratlan szépségű földrajzi egységét a Kárpátok 1500—2600 méter magas és 150—200 km széles hegykoszorúja öleli át. A medence belső területét azonban a hegységek és a nagy folyók további részekre szabdalják.

A Kárpát-medence területének mintegy kétharmad része az 500 méteres tengerszint feletti magasságnál alacsonyabban fekszik, s majdnem fele a 200 méteres szintmagasságnál is alacsonyabb terület. Ezek az alacsonyabb területegységek: a Dunántúli-középhegységtől északnyugatra fekvő Kisalföld, tőle délkeletre a Duna— Dráva által határolt Dunántúli-dombság, a Duna és az Erdélyi-középhegység között elterülő hatalmas Alföld, az Erdélyi-középhegységtől keletre pedig az Erdélyi-medence.

A Kárpát-medence közepén, az addig nyugatról kelet felé folyó Duna egy éles kanyarral (Dunakanyar) délre vált. A Duna ölelésében elterülő táj a Dunántúl.

A Dunától keletre fekszik az ugyancsak több tájegységre tagolható Alföld.

A Duna és a Tisza folyóktól északra terül el a hegy-völgyes Felföld (Felvidék), melynek északkeleti részét Kárpátaljának is nevezik. Az Alföldet délkeletről határoló hegyeken, erdőkön túl terül el Erdély.

Az ötödik nagy tájegység a Dunántúltól délre, az Alföldtől délnyugatra fekvő egykori Délvidék: magyarlakta területeit részben a Dunántúl (Muraköz, Baranyai-háromszög),

Forrás: m.  nemzetismeret