Népművészeti motívumok

 Népdalaink, meséink a szerelmeseket nagyon sokszor virágnevekkel jelölik. A bimbó a fiatalabbakat, a kinyílt virág az eladósorban lévőket, illetve házasulandókat jelzi. Ez a virágnyelv fedezhető fel a bútoraink díszítéseinél is (csakúgy, mint a székely kopjafákon is).   A piros virágok a férfit (tűz), a kék virágok a nőt (víz) jelölik, de ezen belül is vannak árnyalatbeli fokozatok attól függően, hogy milyen korú személyről van szó. A kelyhes virág nő, a napforma virág férfi, a befogadó, illetve a megtermékenyítő analógiából. A hervadt virág bánatot, beteget, halált jelent.   A virágcsokor a családot, a házasfeleket jelképezi. A festett bútorokon, ládákon nagyon gyakran látunk olyan virágcsokrot, amely egy szívből indul. Így a szerelemből, szeretetből fakadó családot mutatja, de jelképezi a lélek különböző megjelenési formáit is.

Matyó rózsa






Ősi magyar jel­kép, a lélek szimbóluma. Az Atya­isten ter­mé­kenyítő tűz e­re­jét a külső pi­ros szirmok (láng­nyelvek) jelentik. A belső kék kör (víz-erő) az Anyaisten, az Anyaméh jelképe, a legbelső mag pedig az anyaméhbe plántált „isteni szikra”, a lélek. A rózsá­kat egymással indák, levelek, hullám­vonalak tartják össze, amik női víz szim­bólumok. Tehát e hímzés magát a teremtett világot jelenti, ahol a lelkek nem egymástól függetlenül, hanem egymással a lehető legszorosabb kap­­csolatban léteznek, az Atyaisten nemző, illetve az Anyaisten befogadó és összetartó erejének gyümölcseként. Amióta ezeket a mintákat, kézimunkákat nem csupán saját használat­ra, ha­nem megrendelésre is elkezdték készíteni, sokszor a megrendelők óhajának megfelelően változtattak az eredeti színösszeállításon.

Őrizzük meg emlékeinkben az eredeti jelentéstartalmat! 

Forrás: Bodnár Erika ,lurkovilag.hu
Bodnár Erika  : A magyar ház mágikus titka

 A virág-motívumok között különleges szerepet tölt be a tulipán.




"    Mit tart az európai "tudomány" a tulipán európai elterjedéséről? II. Mohamed török szultán 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, majd a Kárpát-medence a XVI. század közepéig török kézre került. A mohácsi vészt követően (1526 után) a bécsi udvar érdeklődése a Törökországban termesztett különleges növények felé fordult. Bécs utasította a szultáni udvarnál levő követét, hogy kíséreljen meg tulipánokat beszerezni. 1554-ben a szultán tulipánhagymákat adott Ausztria isztambuli nagykövetének. A növények vizsgálatát a bécsi udvar holland származású botanikusára, Clausiusra (valódi nevén: Charles de l'Ecluse) bízta, aki a hagymákat kísérleti célokra különböző helyekre elküldette (A "tulipán" nevet is Clausiusnak tulajdonítják, aki nem vette át a tulipán török nevét, a "lalét"-t). Holland kertészek neszét vették a különleges növénynek és egy éjjel kilopták a hagymákat a földből. A tulipánok így szabad termesztésre kerültek és gyorsan elterjedtek. Különleges láz, a tulipánmánia kerítette hatalmába Hollandiát; az emberek nagy fogadásokat tettek a tulipán színére, nagyságára és növekedésére. Tulipa hungarica  Michael.H. Hoog 1973-ban kiadott A tulipánok eredete című munkáját így kezdi: "Négy évszázada ismerik Nyugat-Európában a tulipánt és majdnem négy évszázada úgy tudták, hogy a tulipán Törökországból származik. Azonban a pontos kutatások kimutatták, hogy a tulipánok bölcsőjét Keleten, sokkal távolabb, nevezetesen Közép- vagy Belső-Ázsiában kell keresni. Itt van e növény géncentruma is". A vadon élő tulipánok "hazája" Közép-Ázsia, ahol 125 vadtulipánfaj ismert. Az elsődleges génközpontja, azaz eredő helye feltételezhetően a Tien-san és a Pamír-Aláj hegység, ahol egy 1000 km sugarú körben 51 fajtája határozható meg. A tulipán Eurázsia területén sokfelé őshonos; Európának is vannak őshonos tulipánfajai. A Kárpát-medencében a Kazán-szorosban és a Vaskapuban él a 40-50 cm magas áprilisi virágzású Tulipa hungarica Borbás - a sárga tulipán; ennek alfaja a Tulipa hungarica subsp. undulatifolia (Roman), a hullámos szélű levelű, illatos virágú lilás portokú magyar tulipán. (Ennek elterjesztése Magyaroszágon folyamatban van.) A tulipán Belső-Ázsiában régtől ismert növény, hagymáját fogyasztották. Amikor bekerült a kertekbe egyúttal dísz volt, és élelemként is szolgált. Ezután, felfedezve a tulipán gyönyörűségét a vezetők kerti díszévé, a hatalom és a gazdagság jelképévé vált.  A tulipán korai Kárpát-medencei és ázsiai előfordulása  A magyar tulipománia 1904-1906-ban társadalmi mozgalmat indított az akkori kormány ellen és jelvényeként a tulipánt választotta. Ekkor politikai céljaik támogatására a magyar politikusok hozzátartozói tulipánkertek alapítására hívták fel a társadalmat. Az első bizonyíték az "ősmagyar tulipán" mellett 1904-ben jelent meg a Kert című folyóiratban Rahiczky Jenő tollából. Vaszary Mihály 1907-ben kimutatta munkájában, hogy a honfoglaló magyarok díszítőművészetében mindenütt megvan a tulipán, sőt ott látjuk az árpádházi- és vegyesházi királyaink pénzein, címereiben, a koronázó paláston, Mátyás király trónkárpitján és főleg régi tulipános ládáinkon stb. E korai szerzők munkáit a "tudomány" nevetségessé téve elhallgattatta. Újabban azonban immár tudományos felkészültséggel előbb Takácsy Elek Hollandiában élő magyar tulipánnemesítő, majd Érdy Miklós publikálták a tulipán-motívum korai Kárpát-medencei előfordulását.  A tulipánnak motívumként való előfordulása időrendi sorrendben visszaszámlálva ma a következő képet mutatja: a XVIII-XIX. századi előfordulása fán, kerámián, tojáson, bútoron, fémen stb. közismert. A XVII.századból - 1692-ből - Miskolcról tulipános tál, 1694-ből Bethlen Kata terítőjén tulipán van. A török idők előtt, XVI. századi, 1520-ban készült Erdődy-Bakócz kódex (E-B Graduále) iniciáléján, az 1515-ből származó Jordánszky Kódex címlapján és Mátyás király bibliájának bőrkötése borítójának mind a négy sarkában van tulipán. A XV. századi Castello Ithalico 1481-ben készült Kálmáncsehi-breviáriuma több lapján, az 1490 előtti Festetich-Kódexen a Kinizsi-címerrel indák közötti madár és számos háromosztatú tulipán látható. Mátyás király és Beatrix címeres tányérján, majolikapoharán és kelyhén tulipános a szegély. A XIV. század egyik 1340-ben készült missáléján, Károly Róbert és Nagy Lajos pénzein az Anjou-liliom szirmai között tisztán kivehetők a tulipánok; a Képes Krónikában és III. Béla király címerében pedig piros mezőben kék tulipánok figyelhetők meg. A XIII. század (Kun László, IV. Béla, II. Endre) pénzei további meglepetést szolgáltatnak. A XII. századi esztergomi királyi kápolna ("ítélkezőterem") oroszlános freskóján hármas osztatú indavégi tulipánok vannak az 1190-es évekből. Hasonlóak láthatók egy székesfehérvári kőpárkányon és az 1015-ben alapított pécsváradi bencés apátság egyik oszlopfőjén. A XI. századi veszprémi kőfaragó műhely kőfaragói frízeken palmettás tulipán-díszeket alkalmaztak.  1031-ből származik az eredetileg miseruhának készült a XII. században átalakított koronázó palást. Gazdagon díszített szegélyének szimbolikája hármas: emberi, állati és növényi. Szent István közvetlen bal keze felé eső madárpár között egy nagy hármas osztatú tulipán több helyen indavégi tulipánok vannak. A Magyar Szent Korona Szent Tamás képének zománcos lemezén és a felső "Pantokrátor" két oldalán indavégi tulipánok fordulnak elő, de találunk tulipánt honfoglaló magyar szablya markolatán, szíjvégeken és ruhadíszeken. X, sőt a IX.. századba nyúlhat vissza Ajtony címere, amelyen a hátsó lábain álló oroszlán mellső lábai közt piros tulipánt tart. Tulipán látható a szolnok-strázsahalmi tarsolylemezeken. A IX. századra keltezhető az Attila-kardjaként ismert szablyán, - amely Álmosé vagy Árpádé lehetett - indavégi tulipánok láthatók. A IX. századira keltezett nagyszentmiklósi kincslelet 2. számú korsóját indavégi lándzsás tulipánokkal díszítették.  A levédiai Csertomlikben talált kardmarkolat is tulipánsorral van díszítve. A IX. vagy VIII. századi Volga menti Tankajevkán talált tarsolyfüggesztő lemez szétnyitott szirmú palmettás tulipánt ábrázol. Tulipán és szív együtt fordul elő a martinovkai VI. századi szíjvégen és ez előtt számos belső-ázsiai leleten. A Kr.előtti V. századi Altaj-hegységi Pazyrik halomsíros temetkezéseiben bőven akadunk tulipán-ábrázolásra bőrpalackon, rátétes lemezen és szőnyegen. Előkelő szkíta lován pettyes kacagányban jelenik meg a temetkezésnél használt szőnyegen az anyaistennő előtt, aki ülve fogadja az elébe járulót és kezében olyan életfát tart, amelynek számos indás ága hármas osztatú tulipánban végződik. A legkorábbi ismert tulipán-ábrázolás a Kr.előtti VII. századból való egy dél-kaukázusi szkíta leletből Ziwiyeből. Aranyból készült pecsétnyomón öt vastagodó hasban végződő tulipán van.  A tulipánokról szóló munkáját Érdy Miklós így fejezi be: "A magyar díszítőművészet tulipán-motívumát tekintve a szkíta kultúrkör hiedelemvilágáig visszamenő egyezés -, amelynek az ázsiai türk népek az örökösei - jelzi azt, hogy milyen környezetben és hol folyt le a magyarság korai története. Mindezek nem azt jelentik, hogy a tulipán őshazája a Kárpát-medence, hanem azt, hogy ezt a virágot a különféle jelentéseket hordozó jelképeivel együtt magunkkal hoztuk az őshazánkból, ami szükségszerűen egybeesett a tulipán géncentrumával, amely területre az ősi tulipánfajtáknak - vadtulipánoknak - ma is 50-55%-a esik."
istvandr.kiszely.hu/ostortenet/

Jelképeink

A nemzeti jelképek az összetartozás, a közös múlt, jelen és jövő érzetét teremtik meg mindenkiben.

NEMZET: történelmileg kialakult tartós emberi közösség, amelyet a közös nyelv, közös terület és gazdasági élet, s a kultúrában megnyilvánuló közös lelki tulajdonságok tartanak össze.

NÉP:
szinonimaként használják, pedig a nép: a közös nyelv, a közös eredet és hagyományok alapján fejezi ki az emberi közösséget,-

Nemzeti jelképek

Országcímer, a magyar korona, nemzeti szín és zászló, huszár...

  Az országcímer legkorábbi ábrázolását a céhemlékeken találjuk. A legváltozatosabb formában jelenik meg a népi díszítőművészet szimbólumaként. Támláspad díszítésében 1705-ben (Rozsnyó) ugyanez évben a Rákóczi rézpénzen, 1815-ben a móri Csizmadia Céh behívótábláján.

1724-ben a gyetvai mézeskalács mintafára került, de ott van az 1742-es dubnici (Trencsén megye) kegyképen is. Az 1835-ben készült debreceni mángorlóra a címerkompozíció mellé rigmus is került: "meglen egy magyarnak Vér ere / Sérthetetlen marad Országa Czimere".

A magyar Szent Korona a XIX. század közepétől a néprajzi tárgyak többségén megtalálható, bár a ferde kereszt dőlési iránya nem mindig egyezik. Ritkán van magában, inkább az országcímer alkotóeleme. Legkorábbi ábrázolása a zalavári Takács Céh bőröskancsóján látható, 1770-ből.

A nemzeti színekről és zászlóról az eddig legkorábbi adat 1801-ből való, amikor József nádor ifjú felesége, Alexandra Pavlovna nemzeti színű zászlóval díszítette fel Nógrád vármegye zászlaját. 1814-től a pesti Hajós Mesterek Céhe zászlajára is nemzeti színű szalagok kerültek. A magyar trikolór használata az 1847-es választásokon lett általánossá.

A legkedveltebb figura a magyar népművészetben a huszár: a bátorság, a hazaszeretet, a lovagiasság jelképe. Megtaláljuk a tükrösökön, támlásszéken, paraszti munkaeszközön, szerszámon, háztartási kellékeken, - gyakran tetszetős színes öltözékében, a festett szekrények ajtóin. A XIX. század végén ott áll a dunaszekcsői (Baranya megye) házi oltár két oldalán, őrizve a míves kivitelű oltárt, melynek középpontjában Szent István áll, országalmával és jogarral.

A  Néprajzi Múzeum gyűjteményeiben látható sok ezer, népi értékeket őrző tárgy  , melyek között egyaránt megtalálható a hímzett kép, üvegfestmény, Miska-kancsó, faragott tékalap, szarukürt, ólommázas, írókával díszített tálak, könyvbutella sok rigmussal, mángorló, szűrgallér, pásztorbot. Mindez hű képet ad a falusi nép gazdag gondolat- és érzelemvilágáról, hitéről, hazaszeretetéről.

 /Forrás:Schelken Pálma//

Valamely országot a rá jellemző tárgyakkal, dolgokkal is lehet azonosítani. Ezek a NEMZETI JELKÉPEK, vagy ORSZÁGJELKÉPEK.

Minden ország rendelkezik ilyenekkel, kellő tisztelettel alkalmazva és védelmezve azokat. Az ORSZÁGJELKÉPEK eredendően a királyi hatalmat jelképezték. A király hatalmát jelképező tárgyak területenként és koronként változtak (trón, sisak, korona, lándzsa, jogar, országalma, kard, karperecek, gyűrű). Közülük a koronáé volt az elsőség, noha az ezredforduló körül és a 11. században a lándzsának (zászlós lándzsának) is fontos szerep jutott. A királyi pecsétek ábrázolásai szerint a 11. század közepén Magyarországon is a korona, a jogar és az országalma vált a királyi hatalmat szimbolizáló jelvényekké, a lándzsa pedig eltűnt. Az Árpádkor folyamán a korona, a jogar, a kard és feltehetőleg az országalma használata állandósult, míg a koronázási viselethez a palást kapcsolódott és magyarországi jellegzetességként a koronázási ornátus állandó részévé vált. A többi, jórészt a miséző pap öltözékét másoló viseletnek nem volt a szertartásnál maradandó jelentősége; ezek a tárgyak az idők folyamán el is pusztultak.  A koronázás sajátos jogi és egyházi aktus volt. Ezzel iktatták be a királyt (császárt) és ez egyfajta legitimálást is jelentett. A koronázás során a hatalmat jelképező tárgyak (korona, jogar, alma, palást) mellett egyéb koronázási ékszerek és eszközök, elsősorban egyházi eszközök (klenódiumok) is szerephez jutottak. Ilyenek voltak az eskükereszt, a csókkereszt és az infulák (püspöksüvegek) is. Ezeket az évszázados hagyomány szerint a többi jelvénytől elkülönítve az esztergomi érsek őrizte. Ma is az esztergomi prímási kincstárban láthatók.

  Az országjelképek közé lehet számítani mindezek mellett a különféle más ereklyéket is, mint pl a zászlókat, de olyanokat is, amelyek valamely történelmi személlyel, vagy eseménnyel kapcsolatos tárgyi emlékek (pl. a Szent Jobb, a Halotti Beszéd és Könyörgés, az Ómagyar Mária-siralom, a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti Dal, stb)  És ide sorolhatók egyes épületek (pl. parlament, Halászbástya), egyes tájak (pl. Tihany), vagy a világörökség részét képező területek (pl. Hollókő)

Nemzeti zászlónk hosszú fejlődés során alakult ki. A magyarok - a krónikák tanúbizonysága szerint - fekete turulmadárral díszített vörös zászlók alatt harcoltak. E hadijelvényeket később felváltották a szentek képeivel kivarrott zászlók. (Például Szent István „Szent György és Szent Márton zászlaja alatt" vonult csatába.) Később a vörös-ezüst sávos zászló (esetleg kiegészítve az uralkodó dinasztikus színeivel) vált általánossá.

Bár a XV. századtól egyre gyakoribb a vörös-ezüst-zöld sodrás az oklevelek pecsétjeinek selyemzsinórzatán, illetve olykor a hadizászlók peremfogazatán is megjelenik, valójában csak 1806-ban írják le a ma is használatos sorrendben, s csak az 1848. évi XXI. törvénycikk írja elő hivatalosan először a „piros-fehér-zöld" színek használatát.