5 tibeti jógagyakorlat

a vándor.....

SÁSDI SÁNDOR: TÉL HOZTA, TAVASZ VITTE

Éjszaka megkopogtatták az özvegyasszony ablakát. Gyönge kopogtatás volt. Éppen csak az ujja hegyét érintette valaki az üveghez. De az özvegyasszony szeméből menten kiperdült az álom. Felült az ágyon és hallgatózott. A kopogás megismétlődött. Most már nem állhatta kérdezés nélkül.
- Ki az?
Jó darabig nem felelt senki. A Bogár előkászolódott valahonnan a pajta alól, az ugatott csak.
- Ki az? - kérdezte megint az özvegyasszony, amire mély férfihang felelt:
- Födél alá kívánkozó utas.
Azt se lehetne mondani, hogy nagyon meglepődött. Az őszben is bekéretőzött így éjféltájt az istállóba a képárus ember. Hagyott is itt egy szentképet. Cirokrámában most is ott lóg az óra mellett. Két hete sincs, amikor a köszörűsök kívánkoztak be a házba. Igaz, csak az istállóba kerültek, de ott is baj lett velük. Az új szőrpokrócot megtöltötték csimasszal. Két napig gáti-vízben kellett áztatni.

Leszállt az ágyról és az ablakhoz ment. Nem igen látott a sötétben, A lába is fázott a szoba földjén, hát csak annyit mondott:

- Eredjön az istállóba, jó meleg az. A jászol alatt megtaláli a pokrócot.

- Szépen köszönöm.

Szeretett volna már a dunyha alá bújni, de nem volt nyugsága a pokróc miatt.
- Megmondom, hogy a pokrócomat mög ne tőtse féröggel, osztán, ha világot gyujt, vigyázzon, hogy baj ne essék.
A nehéz, csizmás lépések kopogtak a fagyos úton az istálló felé. A Bogár se ugatott már. De inkább örvendező vinnyogással ugrándozta körül a vándort.
Az özvegyasszony nem sokat spekulált ezen. Füléig húzta a dunyhát és még végig se gondolta, hogy meg ne töltse a vándor csimasszal a pokrócot, de kiváltképp, hogy bajt ne csináljon a gyujtóval: már aludt is, mint a bunda.
Reggel korán kelt. Két tehene, egy tinója volt az istállóban. A hidasban disznók, az ólban baromfi. Várják azok az eleséget. Nem volt éppen szegény asszony. Volt egy kis birtoka is. Maga szántotta. Járom elébe fogta a két tehenet, húzták azok az ekét, mint a parancsolat. Minden dolgot elláttak. Markos, keménykötésű fehércseléd volt az özvegyasszony. Nem félt a munkától. Nyáron tarló törte a talpát, kasza, kapa nyele fájdította a tenyerét. Télen a meghalt ura ködmönében, csizmájában járt. Mindig kerülte az embereket. Hétszám szóra se nyílt volna a szája, ha a tehenekre nem káromkodik, mert lekuszálják a saroglyából a szénát, vagy a tikokat nem eteti hangosan a fenével, mert pazarlik a rengeteg szemestakarmányt, tojni meg lusták.
Nem volt éppen csunya asszony. Sátoros-ünnepen, ha jól kimosakodott, menyecskésre kötötte a fejét, még talán szépnek is lehetett mondani.
Belebújt a csizmába, ködmenbe és ment kifelé. Hogy utat spóroljon, előbb a pajtába nyitott be. Ölre kapott egy jó terő szénát és vitte a tehenek elé.
Most jutott csak eszébe a vándor. Ott ült az az istálló-ágyon. Nagy szőrsapka a fejében és fújta a pipafüstöt.
- Hát maga má főkőt?
- Keveset alszom. Már a vellát is fölvettem.
Az ám! Most látja csak, hogy a jószág alatt megalmolt a vándor. Rendben kidobálta a trágyát és friss szalmát hintett helyébe.
- Minek fárasztotta magát?
- Köll a két karomnak a munka.
Az özvegyasszony csak hordta a saroglyába a szénát. Kieresztette a tikokat, moslékot készített a disznóknak, aztán, kezében a fejőkével, jött vissza az istállóba.

A szőrsapkás még ott ült az ágyon. Meg se moccant, csak pipázott. Az özvegyasszony elkezdte a fejést. Ekkorra már megvilágosodott a homályos istálló. A langyos tejszag úgy úszkált a párás levegőben, mint kék égen a bárányfelhő. A tehenek, meg a tinó rágta a szénát, a tej meg csurrant a bádogba. Az özvegyasszony az ágy felé nézett. Tekintete találkozott a szőrsapkáséval. Nem szokta ő az ilyen asszonyos tempót, de most elborította szélfútta arcát a pirosság. Nagy, barnára tárulkozó szeme volt a vándornak. Simogat, mint a bársony, tüzesít mint a parázs. Az özvegyasszony két térde között megbillent a fejőke és a habos tejből tócsányi odalöttyent a földre. Mintha legalább is a Léna volna az oka, úgy kiabált:

- Nyughass má, hogy a fene essön beléd!

Egyre csak a Léna vajszínű tőgyét nézte, de érezte magán a barna szemek sugárzását. Belehúzta nyakát a ködmenbe, hogy orráig elveszett benne. Nyugtalan kézzel rángatta a tehén csecseit és, ahogy megtelt a fejőke, indult kifelé.

Már bevágta maga után az ajtót, amikor hirtelen visszalépett:

- Hozok a bádogpohárba tejet. Megissza?

- Ha nem sajnáli tőlem...

Majdnem csapig töltötte a kék poharat. Kenyeret is szelt hozzá. Akkorát, hogy ha gyerek lábára esik, megsántul belé. Vitte az istállóba.
- Ögye meg Isten nevibe...
Az kivette szájából a pipát, maga mellé fektette és nyúlt az ételért. Nagyokat hörpintett a tejből, a kenyeret meg úgy falta, mint az éhes kutya. Alighogy megforgatta a szájában, már nyelte le.

Az özvegyasszony megállt előtte és nézte. A jó Mária tudja miért, de öröm volt neki, hogy ilyen jóízűen eszik a férfi. Öröm volt neki az, hogy ő adta az ételt. Maga gyúrta a kenyeret, maga fejte a tejet; ez meg eszi, issza két pofára, hogy nyelni is alig győzi. Csak állt és nézte, ködmöne alatt meg érezni kezdte, hogy dobog a szíve. Dobogott, vert az olyan nyughatatlanul, mintha a helyéből akarna kiugrani. A kezét, ha nekiengedte volna ebben a pillanatban, bizonyosan meg nem áll, csak a férfi képén. A tenyere rásimulna a borostás, csiklandozó arcra, ujjahegye megérintené a csomós, fekete bajuszt...

Összerezzent. A férfi nyujtotta feléje a bögrét.

- Jó vót...
Bement a szobába. Tüzet rakott. Szalonnát szelt a vaslábasba és tojást vert rá. Nagyban keverte a fakanállal, amikor kopogtak az ajtón. A szőrsapkás volt.
- Vágok egy kis tűzrevalót, ha megmondja, hol a fejsze.
- Minek fárasztaná magát?
- Nem fárasztom. Csakhát a frustukért...
Elvette az ágy mellől a fejszét. Megmutatta, hol a favágitó, aztán ment vissza a szobába. Meleg lett a ködmen. Odadobta a ládára.
Fazékba öntötte a tejet, aztán kitisztogatta a szobát. Közben fülelt kifelé. Hallotta, hogy csattog a fejsze. Később még két tojást ütött a szalonnára. Dolgozott, hát egyen is a szőrsapkás.
Két tányért tett az asztalra középre a vaslábast. Ment a favágitó felé. Akkora határ fa púposodott ott, hogy két hétig is elég lesz a spórherdbe. Lehet, hogy háromig is. Sokat fölvágott a szőrsapkás; szentigaz. Megérdemli a tojásos-szalonnát. Éppen csak az a baj, hogy nem látja sehol sem. Lehet, hogy utilaput kötött már a talpára. A fejszét meg vitte magával. Ha csak nem az új pokrócot is.
Elkerül az istálló felé. Igazság szerint még örül is, hogy ott látja a szőrsapkást. Hogyne örülne. Igen nagyon féltette a fejszét, meg a szőrpokrócot.
- Gyüjjék, osztán nyeljön egy-két harapást...
Most veszi csak észre, hogy faforgács fehéredik az istállóágy körül.
- Új nyelet csináltam a fejszébe. A régi már rühedt volt. Éppen belevaló diófát találtam.
Csak annyit mond rá:
- Kiszógált vóna még egy esztendeig. Talán többig is.
- Az is lehet.
- Gyüjjön mast, merd asztalon az étel.
Kétszer nem kellett mondani. Ment az. Csak úgy koppant a csizmája sarka a gangkövön.
Az asztalnál messze ültek egymástól. Az özvegyasszony telimerte a férfi tányérját. Az övének éppen csak a fenekére jutott. Megérdemli a szőrsapkás. Három hétre való fát vágott, nyelet csinyált a fejszébe. Meg is ette az utolsó falatig az ételt. De még a tojás legkisebbik maradékát is kitörölte.
Az özvegyasszony csak nézte ölberakott kezekkel. Nem volt beszédes ő sem. Éppen csak tessék-lássék kérdezte:
- Osztán messzirű gyütt?
A szőrsapkás lenyelte a kenyérmaradékot, megtörölte a zsebkését, becsattintotta, aztán bólintott. Később szóval is kimondta:
- Messzirű...
Avval már föl is állt.
- Három foka hibázik a saroglyának; azt még megcsinyálom.
- Csak tögye kedvit.
Mérgesen mondta ezt. Merthogy látta: annyira iszkol kifelé a szőrsapkás. Mintha bizony ő az orrát leharapná. Hát csak eredjen. Farigcsálja a saroglya fokát. Mintha a széna nem állna meg benne így is. Csak eredjen, tegye kedvit.
Napszállatig nem is nézett kifelé. Csak etetés-időre ment az istállóba. A szőrsapkás éppen a hátizsákját csatolta. Szinte ijedten buggyant ki belőle:
- Elmén?
- Megcsinyáltam a saroglyát. Öt foka hibázott. Kettő a másik végibe is. Isten megáldja.
- Isten áldja...
Mén ez. Még csak vissza se néz; úgy mén.
- Halli-e?
Már nyitva az ajtó. Tódul be rajta a hideg.
- Csukja be, mert megfázik a tinó.
Nagyon bánja most, hogy ködmen van rajta, meg csizma. Az se látszik ki belőle, hogy asszony. Pedig maga is tudja: ha jól kimosakszik, menyecskésre köti a fejét, nem is csunya asszony.
Valamit mondani szeretne, de nem tudja, milyen szóra igazítsa a nyelvét. Elszokott a beszédtől. A tehenekre szokott csak káromkodni, meg a tojás miatt a baromfiakat szidni.
Csak nézi a szőrsapkás lábát. Vastagtalpú csizma van rajta. De még hozzá milyen csizma! Szárig föl, fűzős. Messziről-gyütt ember ez, mert erre-tájon nem is árulnak ilyet. Tudja, hogy nem ez kívánkozik belőle, csak erre jár a szája:
- Szép csizma.
Nagyon büszke lehet rá a szőrsapkás, mert fönnhangon mondja:
- Nem ereszti körösztül a vizet.
- Fűzős csizma.
- Nem köll ajtószárfához szorítani, ha le akarom húzni.
Lám, most hogy megeredt a szava. A csizmáról tudna ez beszélni talán csillagköltéig is.
- Igazán el akar mönni?
- Messzi út van előttem.
- Azt gondultam...
Meglátta az ágy alatt a szecskás-kosarat. Most már tudta, mit mondjon.
- Azt gondultam, még a szecskás-kosaram fülit is megigazíti. Leszakadt mind a két füle.
Úgy látszik, ehhez is ért, mert már csatolja le a hátizsákot.
- Fűzfa van-e?
- Van ám! Nyőtt a gyepübe annyi, hogy irtani se győzöm.
Lámpagyujtásnál már ott ült a szobában a vándor. Forgott, hajlott kezében a fűzfavessző. Az özvegyasszony járt ki-be, készítette a vacsorát. Gyúrta a tésztát, vágta a metéltet. Olyan tüzet rakott, hogy karácsonyi kalácsot lehetett volna sütni a lángjánál.
A szőrsapkás belehajolt a kosárba. Mintha csak magának szánta volna, úgy mondta:
- Kár a sok szép vesszőér.
- Kár-é?
- Olyan kosár kerülne belőle, hogy csak na!
- Ha vóna, aki megcsinyáli. Ha vóna...
- Löhetne éppen. Ha rászánnék egy napot.
- Úgy ám, de mikor ojjan hosszú út van még előtte.
- Meg talán új kosár se hibázik itt. Hadd nyőljön a fűzfa.
- Hibádzik az, merhogy ojjan sincs, akibe a pallásrú hordozzam a kukoricát.
Most hát kimondta. Tegyen a szőrsapkás a gondolatja szerint. Beledobta a forró vízbe a metéltet. Megszűrte, leöntözte zsírral, meghintette mákkal. Odaállította az asztalra. Meg is töltötte a mákostészta gőze egy-kettőbe a szobát. Mondani se kellett: odaült a szőrsapkás az asztalhoz. Tűzte, rakta villája hegyére a tésztát. Kikotorta a tányérját, aztán ment az istállóba.
Másnap pirkadáskor, hogy caplatott az özvegyasszony a pajta felé, látja ám, hogy nagyban hajuldozik a szőrsapkás a gyepünél. Akkora köteg fűzfát levágott, hogy győzi emelni. Behordja a spórherd mellé és nekilát a munkának. Nagyfenekű kosárba kezdett. Nekihajolt a munkának feszt. Járt a keze. Csak a száját csukta szorosra. Drágán mérte a szót. Estefelé azonban elkezdett dudorászni. Brummogva, dönögve danolászott. Az özvegyasszony ingatta fejét, mintha muzsikában volna.
Ezen az estén már a szobában aludt a szőrsapkás.
Az özvegyasszony pedig másnap nem szedte magára se a csizmát, se a bőrködment. Kimosakodott, mintha virágvasárnapot érezne. Menyecskésre kötötte a fejét. Valóban szép asszony volt. A szőrsapkás ugyan nem mondta ki ezt, de a tekintete sok mindent elárult.

Merthogy nem mondott az ki semmit. Hallgatott, de a keze mindig járt. Megfonta a nagy kosarat, megfonta a kiskosarat. Kenyérsütő-lapátot faragott, a szekérbe új lőcsőt. De még a félszer tetején is felszögelt három szál deszkát. Sokszor danolászott, brummogva, dönögve; az özvegyasszony meg ingatta hozzá a fejét, mintha muzsikában lenne.

Összehangolódott a kedvük a vidámodásban, összehangolódott a kezük a munkában. Együtt hordozták a saroglyába a szénát, vágták a szecskát, darálták a répát.

De ahogy olvadozni kezdett a hó és kékbe langyosodott az ég szürkéje, mintha kicserélték volna a szőrsapkást. Nem volt nyugsága a szobában. Meg nem ült volna a spórherd mellett, nem volt kedve a munkához. Nem is danolászott már. Csak nekidült a gangdúcnak és nézett a nyárfasor felé, amely mutatta, hogy merre kanyarodik az országút.

Nem volt nyugsága. Befűzte a csizmáját, fejébe csapta a szőrsapkát és futott el hazulról. Napszállatkor került csak vissza. Nagy ág somfát hozott, amelyen porzott a sok sárga virág. Még a szőrsapka mellé is tűzött belőle. Csizmája sáros volt, kezét összekarmolta a szederinda. De a szeme fénylett és a száját csücsörítve fütyörészett. Aztán hirtelen abbahagyta, hangosat sóhajtott és azt mondta:

- Hallottam máma, hogy danolászásba kezdett a pacsirta. Kirepült már fészkéből a kis gilice is. Gyünnek a fecskék...
Az özvegyasszony csodálkozva nézett:
- Mér beszélöd ezt?

De az csak nézett kifelé az ablakon, a nyárfasor felé:

- Messzi út van még előttem...

Éjszakára se maradt már a szobában. Azt mondta, csak a csillagok alatt gyün meg az álma. Kifeküdt a gangba. Az özvegyasszony félve járt körülötte. Nem merte kérdezni, nem merte étellel kinálni.

Mire megjöttek a fecskék, nyoma veszett a szőrsapkásnak. Leakasztotta a gangfalról a hátizsákot, befűzte a csizmáját és elment. Nem vitte magával se a fejszét, se az új pokrócot. Nagy kosár, kis kosár, kenyérvető-lapát, kocsilőcs itt maradt utána. Csak ő maga ment el. Úgy, hogy még azt se mondta: «befellegzett». Isten-áldjont se mondott. Talán csak a Bogártól búcsúzott el.

Az özvegyasszony ledobta a menyecske-kendőt. Kékfestettel kötötte szorosra a fejét. Meleg volt már: ködmen nem kellett; de a lábán még elkelt a csizma.

- Tél hozta, tavasz vitte! - sóhajtotta magában.
Aztán megindult a pajta felé. Ölre kapott egy jókora öl szénát és vitte a jószág elé a saroglyába.

GONDOLATOK...

WASS  ALBERT

Az ember önmagában képtelen arra, hogy maradandóvá tegye az élet szépségeit. Hogy megfogja és kiértékelje azt, ami az életben szép, jó, kellemes és megnyugtató. Nem mintha nem látná meg. Meglátja, csakhogy nincs mit kezdjen vele. (...) Legalább két ember együttes érzése kell ahhoz, hogy a szép szép legyen, s az öröm öröm.

 

Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.

Balázs napja.......

 

Balázs napját az egészség- és termésvarázslás, a gonoszűzés, a madárűzés, és az időjárásjóslás napjának is nevezték régen. Szokás volt, hogy a magyar szőlősgazdák a földjük négy sarkában megmetszettek egy-egy tőkét arra számítva, hogy Balázs így majd megvédi a szőlőket, és szőlőéréskor elűzi a madarakat, hogy azok ne tegyenek kárt a szemekben.
A balázsolás, balázsjárás hagyománya nem csak nálunk volt ismeretes, hanem a cseh, morva és szlovák területeken is.


Eredete Szent Balázs püspök nevéhez fűződik, aki azzal tette feledhetetlenné magát az utókor számára, hogy egyszer megmentett egy fiút, akinek halszálka akadt a torkán. Hálából a fiú anyja ételt és gyertyát adományozott számára. Ezért a torokfájósok különös becsben tartják ezt a dátumot, az őket ápolók pedig ilyenkor parázsra vetett alma héjával füstölik meg a szenvedőket, hogy ezáltal a betegséget, fájdalmat okozó gonoszt elűzzék belőlük.

Nem kétséges, hogy a magyaroknál még a századfordulón is virágzó balázsjárás középkori diákjárásokból bontakozott ki. Föltűnő a balázsjárásnak keverék, magyar-latin szövegezése. Miután a játék legrégibb hazai emléke még a XVII. századból való, s ez is már régi szokásként emlegeti, bizonyosra vehető, hogy kialakításában és elterjesztésében a középkori clerici vagantes, vándor diákok igen nagy szerepet játszottak. E vidám kéregetés, rekordáció érdekes példája annak az európai néphagyományban nem szokatlan jelenségnek, amikor a magas egyházi műveltségnek játékos megnyilatkozásai népi jelleget kezdenek magukra ölteni. A legelső ismert magyarnyelvű balázsjárás a XVII. századból való. Egy régi, a gyöngyösi franciskánusok könyvtárában őrzött könyv védőlapján örökítették meg:
„Ma van Szent Balázsnak napja, / rígiktől nekünk szokás hagyva, / szegény diákoknak járni, / házanként kerölni, / asszonyokat csergetni. / Azért édes asszonyunk / ne légyen hozzád hiába járásunk, / kérjük érted Istent, / segélj sokszor diákokat. / Adjál egy kis szalonnát, / hadd tegyük rajta áldást, / ad az Isten érte mást, / adjatok hát szalonnát!”
/Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium/

Tavaszváró.....

Szabó Lőrinc: A szél meg a nap
Licskes-lucskos öreg bácsi,
Hujj, hujj én a szél vagyok!
Kék udvarban seprűjével
Megkergette a napot.
Szél mondta: Hujj, hujj, hujj!
Nap mondta:bujj, bujj, bujj!
Szél kergette,
utolérte,
jól megverte a napot;
megkergette,
utolérte,
jól megverte,
összetörte,
kék udvarból kiseperte,
kendőjébe bekötötte,
mondjátok meg: hová tette?
Zsebre tette a napot.
Zsebre tette? Zsebre ő!
Azért van most rossz idő.

Gyertyaszentelő... február.2.

Negyven nappal Karácsony után, február másodikán tartják Gyertyaszentelő Boldogasszony napját, ami tulajdonképpen a karácsonyi liturgia befejező akkordja, ugyanakkor a szerzetesek világnapja is.

Ezt a napot Urunk Bemutatásának a „Bémutatás Ünnepnek" is szokták nevezni, a IV. századtól kezdődően vált ünneppé. A Biblia is úgy emlegeti, hogy ezen a napon mutatták be a templomba Jézust, mint elsőszülöttet. Ezen a napon szoktak gyertyát szentelni, gyertyás körmenetet tartani. Az emberi természetet jelképező gyertyát azért szentelik meg, hogy az isteni fény kiáradjon és eltöltse az embereket is. Anno előírt vallásos cselekmény volt Jézus jeruzsálemi templomban való bemutatása, mivel a szülők az elsőszülött gyermeket istennek szentelték. A gyertyaszentelés egyébként a világosság, a megújuló élet és az asszonyi termékenység jelképe. A szentelt gyertyának nagy szerepet tulajdonítottak az emberi élet során, ami végigkísért a bölcsőtől a koporsóig.

A néphagyomány szerint február másodikához kötődik az egyik legszélesebb körben elterjedt időjóslás. Ezen a napon jön ki barlangjából a téli álmából felébredt medve, ha napos időt lát és meglátja saját árnyékát, akkor visszatér barlangjába és még hosszú lesz a tél. Ha nincs napos idő, korai tavaszra számíthatunk. Egyébként a medvekultusz európai nyomai szerint, őseink a medvében az egyik legfőbb állatistenséget tisztelték. A medve téli álmából való február másodikai ébredés, a tavasz közeledtének és a természet föltámadásának jelképévé vált.

Jókai Mór „Az új földesúr" című regényében a következőképpen ír erről a napról: Van aztán egy napja a télnek, aminek "gyertyaszentelő" a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megfogulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve - visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik, talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; - mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett.

Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy már most örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! - Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van. "

Székely mese /csángó, /

 

Hozzam es járt a lüdérc

A tizennégyi háborúba én tizenhat eszendős vótam. Eppe a mü falunknál állot meg a front. Vaj hét családval béhuzakodtunk a pincébe. Vótak ott vénasszonyok,öregemberek, kicsi gyermekek, mindenféle. Alyan nekem való forma legén csak egy vót. Elkezdett az ingemet kerülgetni. Édesanyám észrevehetett valamit, mert erőst tiltott tölle.  Még azt sem hagyta, hogy beszélgessek véle. Így há, egész nap csak lestük egymást. Mikor osztá, este elfútták a lámpást, a setétbe esszeszúrtuk a csóré lábunkat, s úgy vótunk. Én minden éjen úgy felbolondultam, hogy az ördögök vittek el. Sajnos, egy hamar vége lett a frontnak, s haza kellett menjünk a pincéből. Attól fogva ingemet még az utcára se csaptak ki, úgy féltettek. Mikor mentem a templomba, édesanyám akkor és utánam rikolytott, hogy harmadik harangszókor otthon legyek, mert ha nem, hajamot mind kitépi.

A fiatalság esent kezdett guzsalyakodni. Jártak a gyűlésbe.Nekem a szüvem hasadott el, hogy én es mehessek, de ingemet nem csaptak el semmiképp. Egy este hallom én, hogy édesapámék beszélgetik: apám megyen másnap reggel fuvarba, s nem jő haza estére. Na, gondoltam, akármi legyen, de én most elmenyek a guzsalyasba! Elighogy édesapám kihúzta a lábát, én kezdtem fújni édesanyámnak: Édesanyám, bár most az egyszer, hogy édesapám nincs idehaza, csapjon el a guzsalyasba! Anyám hallgatott egy üdeig, én folytattam: Há, nem eleget ülök itthon? S há nem eleget ügyelek a testvéreimre?S há, nem eleget dógozom evvel az átkozott kendervel? Hogy a nyavalya egye ki még a gyükerét es!

Na, eredj, eredj! Ne bornyúzd itt a fejemen! DE hallod-e? Ha én valamit megtudok, s neked a büzöd elmegyenm én a hajadot mind kitépem!

Amikor kezdett setétedni, megfogtam a guzsalyt, s én úgy mentem bé a lütőn, mind akit visznek.

A fiatalság imá esszegyült. A leányok fontak, a legények kártyáztak. Egyik-egyik leült a szeretje mellé. Én es fontam s az a legén leült melléjem. A orsó örökrétig  esett ki a kezemből. A legén felkapta, de csak csókért adta vissza. Na, vót ott alyan fonás, hogy vége vót a világnak! Amikor kitőt a gyülés, a legén hazakésért ingemet, A kapuba jól megölelgetett, megcsókolgatott. Tisztáre kirekesztette az eszemet. Én onnatt  se enni nem tudtam, se alunni nem tudtam.Csak a legén,s csak a legén!

Vót a házunk előtt egy kicsi fahidacska, s ha arra valaki realépett, akkor az bengett. Ez, a legén, mikor járt el a kapunk előtt, a lábával a hidat örökké megbengette. Akkor én kiszöktem az ajtón s bár egy minutára, reaneztem. Egy vasárnap estefelé halom én, hogy beng a híd. Kiszöktem az ajtón, hogy meglássam, de édespám utánam nyúlt, megragadta hátulról a hajamot: Nem mensz suba se. Nyomd le, ide ne,  a likadot, míg szépen vagy! Azt akarod, hogy egy bitangot esszeszedj?! Akkor én readöccsentem az ágyra, s neki sírni. Lefeküdtünk de én csak sírtam tovább. Édesanyámék elfútták a lámpást, s a setétbe kezdtünk mondikálni. Mondom én: Hagyják el,mert elmenyek szógálni, s odamegyek ahova akarok!

Eredj, eredj, de osztá többet a lábodat ide bé nem teszed!      Én elgondoltam, hogy alyan jól megvónék édesanyámék nélkül,ha az a legén ingemet elvenne. Melyen szép a haja, s melyen szép az orcája! Melyen jó meleg a szája s melyen kemén karjai vannak! Ahogy igy elmélkedem, még nem vótam elaludva, egyszer csak há, ott ül a legén az ágyam széjibe. Megörvendeztem, felnyújtottam a karjaimot, hogy megöleljem. Akartam kérdeni, hogy hogy jött bé? S há akkor az a legén csak kezdett reám jőni, kezde szorítgatni a nyakamot. Kezdtem sikolytani: Jaj, jaj, Nyuvadok meg, nyuvadok meg!

Szökjél ember, gyújtasd a lámpást! Mi baja van a leánkának?

Édesapám kiszökött az ágyól, lámpást gyújtott,s há ott a legén a ház közepibe. Apám csak felkapta a faragószékről a fészit, s a legénre emelte:

Az anyád ántikrisztussát! Ebbe a helybe esszeváglak! Erre a legén csak lobot vetett, nagy fényesség lett, szórta a tüzet:   sergett a ház közepibe, osztá béhuzakodott az espár ajtaján, felhuzakodott a kürtön s elment. Mü ottmaradtunk s szinte kétségbeestünk.    Mi vót ez?

Apám kezdett ingemet szidni: Te szerencsétlan! Nem megmondtam, hogy ne vesd belé az eszedet abba a legénbe? Most ideszoktattad a lüdércet.  Jaj, jaj, mit tudunk tenni, hogy ne jöjjön ide többet az a lüdér? Jajgatódzott édesanyám a donyha alól. Nannyokám megszólalt a sutuban:  Ó ne legyetek úgy kétségbeesve! Amikor fiatal vótam, hezám is járt a lüdérc. Majd megkenjük fokhagymával. Ugye s lett. Vaj három este ingemet csóréra vetkeztettek,megtörtek a kujak fokhagymát, koromval esszevigyitették s ingemet tetőtől-talpig békentek, Hát erőst csúf lehettem, mert többet a lüdérc nem jött, Most imán öreg vagyok, de azt a legént máig se felejtem el.