A TIHANYI VISSZHANG

  Egyik legősibb és legértékesebb örökségünk  a magyar népmese. A magyar lélek szólal meg benne.  Legyünk büszkék erre az örökségre!
Wass Albert

A hegyek csodaszép, aranyhajú tündére, Tihany, minden este leterelte
aranygyapjas kecskéit a tóra, itatni. Amíg a kecskéi ittak, a szépséges
tündér leült egy parti sziklára, és énekelt. A hegytetőkről gyönyörködve
hallgatták énekét az óriások, és barlangok odúiban abbahagyták
szorgos munkáikat a törpék.
Balaton, a vizek ura, a tó mélyében élt, hínárból szőtt sátrában, melynek
oszlopait a drágagyöngyök ezrei díszítették. Balaton egyetlen fia,
aki ott élt apjával a vizek mélységében, valahányszor meghallotta Tihany
énekét odafönt, fölemelkedett a felszínre, hogy közelebbről hallhassa
a csodálatos hangot.
– Ne figyelj Tihany csalogató hangjára, édes fiam – figyelmeztette Balaton
a fiát. – A hegyek tündére és a vizek ura nem illenek össze. Ha magadba
szívod a hegyek mérges levegőjét, beteg leszel!
Gőgös teremtés volt Tihany, s amikor rájött, hogy éneklő hangját szerte
a hegyekben mindenki a világ legszebb hangjának véli, elhatározta, hogy
nem pazarolja azt többé esténként a tó partján, hanem csak akkor énekel
az óriásoknak és törpéknek, ha azok gyémánttal fizetnek minden dalért.
Lent a tó mélységes mélyén Balaton egyetlen fia megbetegedett. Kérlelte
apját:
– Hadd halljam még egyszer Tihany szépséges hangját, bizonyára
meggyógyulok Tőle!
Vén Balaton összegyűjtött egy ladikra való igazgyöngyöt és amikor
este Tihany lejött kecskéit itatni a tó partjára, fölvitte hozzá a kincseket.
– Neked hoztam mindezt, leányom – mondta Balaton a tündérnek –,
és csak azt kérem érte cserébe, hogy énekelj szegény beteg fiamnak.Tihanynak tetszettek a gyöngyök, és énekelt értök. De attól kezdve
minden este fel kellett jöjjön Balaton a tó mélyéről egy zsákra való
kinccsel, mert ajándék nélkül a fösvény Tihany még csak a száját sem
nyitotta ki. Végül is Balaton minden kincse kifogyott. Hiába könyörgött
a szép tündérnek, hiába kérlelte, Tihany nem énekelt többé. Még az se
hatotta meg, hogy vén Balaton fia meghal odalent a mélyben, ha nem hallja többé a szép tündér énekét.
S Balaton fia meghalt. Sírtak az óriások, zokogtak a törpék, és a tó fiatal
urát eltemették mélyen a Badacsony hegyébe. Azóta van a Badacsonynak
koporsó formája.
A vizek ura nem felejtette el a szép tündér szívtelenségét. Bosszúja
rettenetes volt.
Mindaddig Balaton tavának sima tükre a kék eget tükrözte csupán, a
napot, a holdat meg a csillagokat. De ettől a naptól kezdve valahányszor
a vizek ura meglátta odafent a Badacsony koporsóját, eszébe jutott
gyásza és fájdalma, s haragjában felkavarta a tó vizét.
Egy este haragos hullámai zúgva, tajtékozva csaptak föl a sziklaösvényre,
hol a szép Tihany hajtotta itatni aranygyapjas kecskéit. Egy roppant
hullám elkapta a kecskéket, lesodorta őket a tóba, s vén Balaton
megfojtotta valamennyit haragos bosszújában. A megrémült Tihany egy  közeli barlangba menekült a hullámok csapásai elől, de vesztére tette
ezt! Nagyot rázkódott Balaton odalent, s rázkódásától megmozdult a
hegy is, és sziklagörgeteggel temette be a barlang száját, befalazva örök
időkre a szívtelen Tihanyt.
Vén Balaton átkot vetett a szépséges tündérre:
– Büntetésből, amért oly fösvény voltál hangoddal, mostantól kezdve
bárki is szóljon hozzád, hétszer ismételd meg minden szavát!
A tihanyi visszhang ott van ma is, sziklabörtönében, és gyönyörű
hangja engedelmesen ismétel minden szót. A Balaton, Európa legnagyobb
tava néha haragra gerjed még ma is. Kék színe ilyenkor haragos
zöldre fordul, és roppant hullámok nyargalnak fölötte egyik partjától a
másikig. Vihar után találni lehet a parton megkövesedett kecskekörmöket.
Tihany aranyszőrű kecskéinek körmei azok.

Székely mese /csángó, /

 

Hozzam es járt a lüdérc

A tizennégyi háborúba én tizenhat eszendős vótam. Eppe a mü falunknál állot meg a front. Vaj hét családval béhuzakodtunk a pincébe. Vótak ott vénasszonyok,öregemberek, kicsi gyermekek, mindenféle. Alyan nekem való forma legén csak egy vót. Elkezdett az ingemet kerülgetni. Édesanyám észrevehetett valamit, mert erőst tiltott tölle.  Még azt sem hagyta, hogy beszélgessek véle. Így há, egész nap csak lestük egymást. Mikor osztá, este elfútták a lámpást, a setétbe esszeszúrtuk a csóré lábunkat, s úgy vótunk. Én minden éjen úgy felbolondultam, hogy az ördögök vittek el. Sajnos, egy hamar vége lett a frontnak, s haza kellett menjünk a pincéből. Attól fogva ingemet még az utcára se csaptak ki, úgy féltettek. Mikor mentem a templomba, édesanyám akkor és utánam rikolytott, hogy harmadik harangszókor otthon legyek, mert ha nem, hajamot mind kitépi.

A fiatalság esent kezdett guzsalyakodni. Jártak a gyűlésbe.Nekem a szüvem hasadott el, hogy én es mehessek, de ingemet nem csaptak el semmiképp. Egy este hallom én, hogy édesapámék beszélgetik: apám megyen másnap reggel fuvarba, s nem jő haza estére. Na, gondoltam, akármi legyen, de én most elmenyek a guzsalyasba! Elighogy édesapám kihúzta a lábát, én kezdtem fújni édesanyámnak: Édesanyám, bár most az egyszer, hogy édesapám nincs idehaza, csapjon el a guzsalyasba! Anyám hallgatott egy üdeig, én folytattam: Há, nem eleget ülök itthon? S há nem eleget ügyelek a testvéreimre?S há, nem eleget dógozom evvel az átkozott kendervel? Hogy a nyavalya egye ki még a gyükerét es!

Na, eredj, eredj! Ne bornyúzd itt a fejemen! DE hallod-e? Ha én valamit megtudok, s neked a büzöd elmegyenm én a hajadot mind kitépem!

Amikor kezdett setétedni, megfogtam a guzsalyt, s én úgy mentem bé a lütőn, mind akit visznek.

A fiatalság imá esszegyült. A leányok fontak, a legények kártyáztak. Egyik-egyik leült a szeretje mellé. Én es fontam s az a legén leült melléjem. A orsó örökrétig  esett ki a kezemből. A legén felkapta, de csak csókért adta vissza. Na, vót ott alyan fonás, hogy vége vót a világnak! Amikor kitőt a gyülés, a legén hazakésért ingemet, A kapuba jól megölelgetett, megcsókolgatott. Tisztáre kirekesztette az eszemet. Én onnatt  se enni nem tudtam, se alunni nem tudtam.Csak a legén,s csak a legén!

Vót a házunk előtt egy kicsi fahidacska, s ha arra valaki realépett, akkor az bengett. Ez, a legén, mikor járt el a kapunk előtt, a lábával a hidat örökké megbengette. Akkor én kiszöktem az ajtón s bár egy minutára, reaneztem. Egy vasárnap estefelé halom én, hogy beng a híd. Kiszöktem az ajtón, hogy meglássam, de édespám utánam nyúlt, megragadta hátulról a hajamot: Nem mensz suba se. Nyomd le, ide ne,  a likadot, míg szépen vagy! Azt akarod, hogy egy bitangot esszeszedj?! Akkor én readöccsentem az ágyra, s neki sírni. Lefeküdtünk de én csak sírtam tovább. Édesanyámék elfútták a lámpást, s a setétbe kezdtünk mondikálni. Mondom én: Hagyják el,mert elmenyek szógálni, s odamegyek ahova akarok!

Eredj, eredj, de osztá többet a lábodat ide bé nem teszed!      Én elgondoltam, hogy alyan jól megvónék édesanyámék nélkül,ha az a legén ingemet elvenne. Melyen szép a haja, s melyen szép az orcája! Melyen jó meleg a szája s melyen kemén karjai vannak! Ahogy igy elmélkedem, még nem vótam elaludva, egyszer csak há, ott ül a legén az ágyam széjibe. Megörvendeztem, felnyújtottam a karjaimot, hogy megöleljem. Akartam kérdeni, hogy hogy jött bé? S há akkor az a legén csak kezdett reám jőni, kezde szorítgatni a nyakamot. Kezdtem sikolytani: Jaj, jaj, Nyuvadok meg, nyuvadok meg!

Szökjél ember, gyújtasd a lámpást! Mi baja van a leánkának?

Édesapám kiszökött az ágyól, lámpást gyújtott,s há ott a legén a ház közepibe. Apám csak felkapta a faragószékről a fészit, s a legénre emelte:

Az anyád ántikrisztussát! Ebbe a helybe esszeváglak! Erre a legén csak lobot vetett, nagy fényesség lett, szórta a tüzet:   sergett a ház közepibe, osztá béhuzakodott az espár ajtaján, felhuzakodott a kürtön s elment. Mü ottmaradtunk s szinte kétségbeestünk.    Mi vót ez?

Apám kezdett ingemet szidni: Te szerencsétlan! Nem megmondtam, hogy ne vesd belé az eszedet abba a legénbe? Most ideszoktattad a lüdércet.  Jaj, jaj, mit tudunk tenni, hogy ne jöjjön ide többet az a lüdér? Jajgatódzott édesanyám a donyha alól. Nannyokám megszólalt a sutuban:  Ó ne legyetek úgy kétségbeesve! Amikor fiatal vótam, hezám is járt a lüdérc. Majd megkenjük fokhagymával. Ugye s lett. Vaj három este ingemet csóréra vetkeztettek,megtörtek a kujak fokhagymát, koromval esszevigyitették s ingemet tetőtől-talpig békentek, Hát erőst csúf lehettem, mert többet a lüdérc nem jött, Most imán öreg vagyok, de azt a legént máig se felejtem el.