A gyémánt

A gyémánt misztikus erejét már az egyiptomiak felismerték, ahol a gyémánt viselése négy bal ujjunkon azt biztosította, hogy a vena amoris („szerelem ere“) az ujjakból egyenesen a szívbe vezessen. A gyémánt és gyémántpor elhelyezése az ujjakon az örök szerelmet biztosította.

A gyémántokat Európába legelőször talán Nagy Sándor hozta. Eleinte rejtélyes különlegességnek tartották, mágikus és gyógyító tulajdonságokat adtak neki. Úgy mesélik, hogy amikor Nagy Sándor megérkezett a Gyémántvölgybe, a völgy tele volt drágakövekkel és kígyókkal, amelyek gyilkos tekintettel védték őket. Nagy Sándor viszont a kígyókat becsapta és megszerezte a gyémántokat. A régi Görögországban a gyémántok az „istenek könnycseppei“ voltak, melyek a földre estek. Hogy hangsúlyozzák a gyémánt keménységét, „adamas“-nak hívták, ami legyőzhetetlent jelent. 60 évvel Krisztus előtt Plinius A természet történelmében ír a gyémántokról. Az első nem csiszolt gyémánt Rómában az 1. és 3. század között jelent meg. A 13. században említi Marco Polo Ormuzt mint az egyik fő perzsa gyémántpiacot.

Nyugaton a 13. században a fő gyémántpiac Velencében volt. Európa legtöbb fővárosa üzleti kapcsolatban állt ezzel a várossal. És innen jöttek a selyem- és gyémántkereskedők Brugge-ba. Brugge nem csak a gyémántüzlet központja lett, a gyémántok feldolgozása is itt folyt. A gyémántüzlet gyorsan elterjedt és ekkor lépett színre Brugg Lodewijck van Berken, a gyémántcsiszolás feltalálója.

A gyémánt csiszolása sokáig titkolva volt. A 14. században csak oktaédereket csiszoltak, fa- vagy rézalátéten gyémántporral megszórva. Ezt a módszert már régebben is használták más drágakövek és elefántcsont csiszolására. A gyémántoknál viszont ez a folyamat hosszú volt. A 15. században kezdtek modernebb módszereket alkalmazni a szabálytalan kristályok hasítására. A csiszolásnál viszont továbbra is az originális alak volt tiszteletben tartva. A gyűrűkbe piramis alakú kövek kerültek. A csiszolás lényege a szabálytalan részek és más hibák eltávolítása volt.

Cullinan gyémánt

1905.01.26. alkonyi órájában, Frederick Wells felügyelő, aki a Thomas Cullinan birtokában lévő gyémántbánya területén vizsgálódott, furcsa csillogásra lett figyelmes. Azt hitte, hogy a nyílt fejtésű gödör falán egy üveget talál. Miután kiszedte a földből a 18 méter mélyen lévő, több mint fél kilós valamit, még mindig nem tudta, hogy mit is tart a kezében. De, érdekesnek találta. Miután megvizsgáltatta a bánya szakértőivel, kiderült, hogy a valaha talált legnagyobb gyémánt akadt az útjába. A 3 106 karátos - kb. 620 gramm - követ Cullinan-nak nevezték el. Felfedezték azt is, hogy a kövön egy nagyobb törés található, így feltételezték, hogy egy még nagyobb darab levált része. Ennek eredményeképpen, lázas kutatás kezdődött a másik darab után, de nem találtak újabbat. Lehetséges, hogy a bányászat során megsérült.

A 3106 karátos, kékesfehér kő értéke felbecsülhetetlen. Állítólag ez a legnagyobb gyémánt a Földön, amit valaha találtak. Két búr tábornok vásárolta meg, hogy VII. Edward angol királynak ajándékozzák születésnapjára. A kő egyszerű postai küldeményként szerencsésen megérkezett Angliába, míg a - megtévesztésül - detektívek hadával őriztetett másolatot ellopták a hajóról. A király koronájával együtt lefényképeztette, és egy bank páncélszekrényében őriztette a követ, amelynek csiszolása nyolc hónapig tartott. A legnagyobb darab az angol királynő jogarába van belefoglalva, a második legnagyobb a királyi koronát díszíti, a továbbiak pedig a Koh-i-noor nevű gyémánttal együtt az angol királynő koronáját ékesítik. A többi kő is az angol koronakincsek közé tartozik.

Halált hozó gyémánt

A washingtoni Smithsonias Intézetben biztonságosan őrzött, 250 millió dollárt érő, balszerencsés Hope gyémánt története számos szerencsétlenséggel és legendával forrt össze. A gyémánt állítólag Ráma Szita hindu istenség szobrának a homlokáról származik, s a papot, aki ellopta később halálra kínozták tettéért. Az ismeretlen lelőhelyű szépséget Jean Baptiste Tavernier, francia kereskedő szerezte meg 1642-ben s 1668-ban XIV. Lajos királynak adta el. Az ekkor még 112 karátos követ az udvari ékszerész mindössze 67 karátosra csiszolta, s a French Blue névre keresztelt ékszert a király az aranygyapjas rend szertartási ékszerei közé rakatta, így csak ő viselhette ünnepnapokon.

A Hope gyémánt

XIV. Lajos megtört emberként halt meg, hisz birodalma meggyengült, ám utódai még balszerencsésebbek voltak. Lamballe hercegnőt az utcai csőcselék ölte meg, míg az ékszer új tulajdonosát Marie Antoinette-t guillotine alatt végezték ki. Tavernier-t, az ékszerkereskedőt egy indiai útja során (amit a fia adósságainak kifizetése érdekében vállalt) egy vad kutyafalka tépte szét. 1792 szeptemberében, a francia forradalom zavargásai közepette a kőnek nyoma veszett, ám 1812-ben John Francillon, londoni ékszerész megemlített egy londoni gyémántkereskedőt, bizonyos Daniel Eliasont, aki egy csodálatos, közel 50 karátos követ próbált eladni. 1820-ban IV. György birtokába került a kő, aki 10 évvel később hatalmas adósságot hátrahagyva halt meg. Az 1830-as években 45,52 karátosra, azaz a mai súlyára csiszolták a követ, amit egy londoni bankár, a kő névadója, Henry Philip Hope vett meg.

 

A Wittelsbach gyémántról szóló első beszámoló az 1660-as évekből származik, amikor IV. Fülöp spanyol király az I. Lipót osztrák uralkodóval frigyre lépő lányának ajándékozta. A drágakő 1722-ben került a bajor Wittelsbach uralkodó-családhoz, majd miután az első világháború alatt nyoma veszett, végül 1951-ben, Belgiumban bukkant fel újra. 2008-ban a Christie's londoni árverésén több mint 24 millió dollárért (4,6 milliárd forint) került Laurence Graff, a Graff Diamonds International vállalat elnökének tulajdonába.

 

Átoktáblák

  
Ezerhétszáz évvel ezelőtt valaki tizennégy személy megbüntetéséhez kérte az alvilági erők közreműködését azon az ólomlapocskán, amit a nagy-britanniai Kent grófságban tártak fel.

Az átoktáblák (Defixionum tabellae) a Kr.e. 5-4. században terjedtek el a Földközi-tenger vidékén - kezdetben a görögöknél, majd a Római Birodalom minden szegletében. A vesztes fél általában végső megoldásként alkalmazta az átoktáblákat, amikor már csak ez az egy eszköz állt a meglopott, megcsalt áldozat számára, hogy megtorolja a rajta esett sérelmeket. Alkalmazták az eljárást kereskedők és sportolók is a vetélytársak kiiktatására. Az átoktáblák vékony kis fémlapok voltak, amelyeket henger alakúra göngyölítettek fel, majd az alvilághoz közeli helyekre - sírokba, kutakba, forrásokba rejtették
.
A lelet, amelyet jelenleg az Oxfordi Egyetem szakértői vizsgálnak, East Farleigh településen, egy valamikori római farmgazdaság területén került napvilágra. A 10 centiméter hosszú, 6 centiméter széles és 1 milliméter vastagságú ólomlemez rendkívül törékeny.

Roger Tomlin ókortörténész, az Oxfordi Egyetem docense szerint az átoktábla vélhetően a Kr.u. 3. századból származik. Az ólomlapocskára csupa nagybetűvel bekarcolt nevekből mindössze hat olvasható, közülük négy római (Sacratus, Constitutus, Constan és Memorianus), kettő pedig kelta eredetű (Atrectus és Atidenus). A nyolc másik név csak részlegesen maradt fenn, de a szakértő reményei szerint a táblácska további tisztításával ezeket is megfejtik. Az ókortörténész a lelet jelentőségét abban látja, hogy a rómaiakkal jelent meg az írásbeliség a Brit-szigeteken. /forrás:origo/

   Átkok..
  Az átkok között vannak egészen praktikusak is, mint például „Aki elvitte a köpönyegem, sántuljon le!”, vagy perben, haragban állók átkai, melyek az ellenfél ügyvédjét sújtották, de szerelmi varázslások is előfordultak. Az átkok megfogalmazására külön szakma jött létre, az ezt végző varázslók, kuruzslók különböző szertartásokat is végrehajtottak, gyógyszereket készítettek, mérget kevertek, rontásokat hárítottak el.

Karameikos-i (Athén) sírokban talált ókori “wodoo” bábúk