Július 13 - a sült krumpli világnapja

Több mint 2 millió tonna sült krumpli fogy a világon évente...

A legenda szerint   a németalföldi népekhez köthető a sült krumpli “feltalálása”, akik bár legtöbbször a folyóból kifogott sült hal mellé kínálták a krumplit, a kemény tél idején hal híján magát a krumplit vágták darabokra, és azt sütötték meg, melyet az illúzió kedvéért sütés előtt gondosan halformájúra faragtak. Mindez azonban valószínűleg tényleg csak egy legenda, történészek szerint semmi nem bizonyítja, hogy valóban megtörtént, vagy ha meg is történt, biztos, hogy nem a 17. században. Belgiumban ugyanis csak a 18. században kezdtek burgonyát termelni.
 Az mindenesetre biztos, hogy annyira megszerették a sült krumplit, hogy 1830-ban már krumplisütő bódék is voltak Belgiumban, és azóta is a belga kultúra és nemzeti identitás szerves része a sült krumpli. /
 
/Az első és egyetlen Hasábburgonya Múzeum (Frietmuseum) Belgiumban található./

Az első írásos emlék a sült krumpliról 1802-ből származik, amikor az akkori amerikai elnök, Thomas Jefferson egy fehér házi vacsorán “francia módra sütött krumplit” evett, és annyira ízlett neki, hogy még feljegyzést is készített róla. “Pommes de terre frites à cru, en petites tranches” (“apró hasábokra vágott burgonya, forró olajban kisütve”) – ezt írta a krumpliról, melyet francia származású szakácsa készített neki a vacsorára.

Az első konkrét sültkrumpli-recept 1856-ból származik, amikor E. Warren szolgálóknak írt szakácskönyvében azt írja: “Sült krumpli (French fried potatoes): vágjuk vékony szeletekre a krumplit, tegyük forró zsírba, enyhén sózzuk, süssük aranybarnára minden oldalukat, majd csepegtessük le.” A recept azóta sem sokat változott, már csak azt kellene tudnunk, hogy miért hívják világszerte angol nyelven French fries-nak, vagyis francia sült krumplinak a Belgiumban feltalált, Amerikában híressé vált sült krumplit.

Történészek szerint amerikai és angol katonák az első világháború alatt szerették meg a sült krumplit, amit a francia–belga határ közeli fogadókban rendszeresen ettek, de mivel nem voltak teljesen biztosak benne, hogy éppen melyik országban vannak, azt viszont tudták, hogy a helyiek franciául beszélnek, ezért francia sült krumplinak nevezték el, ami aztán a köztudatba is így épült be, az angol anyanyelvű országok később ezt az elnevezést vették át. Valójában Belgium területén voltak, de ezt a dicsőséget már nem fogja tudni visszaszerezni Belgium, aligha képzelhető el, hogy 100 év French fries-használat után változtatnának az elnevezésen. Sovány vigasz, hogy a Belgiummal szomszédos Hollandiában a mai napig Vlaamse frieten, azaz flamand sült krumpli a neve.

Tökéletes sült krumpli házilag: /zsírban kell kisütni nem olajban /

1. A krumplit meghámozzuk, megmossuk, alaposan megtörölgetjük és hasábokra vágjuk.
2. Serpenyőben megolvasztjuk a sertészsírt (kb. ujjnyi mélységben).  Közepes lángon kisütjük a krumplit (szinte hólyagosra), majd lecsepegtetjük, tányérra szedjük és hűlni hagyjuk.
3. Ha kihűlt, újra felmelegítjük a zsírt, és közepes lángon még egyszer átsütjük a krumplit, majd lecsepegtetés után – még forrón – sózzuk.

Forrás: nlc.

A húsvéti tojásfestésről

A húsvéti talán az egyik leggazdagabb és legsokrétűbb szimbólumrendszerrel rendelkező ünnepünk. A húsvéti szokások széles tárházában ma már szinte szétválaszthatatlanul kapcsolódnak össze a zsidó és a keresztény hagyományok, valamint a pogány mondavilág szimbólumai, ezek közül talán a legismertebb a húsvéti tojás.

A tojás kultusza és szimbolikája

A tojás a tisztaság, a termékenység és mindenekelőtt az élet szimbóluma, a kereszténységben pedig az újjászületést jelzi. A tojással kapcsolatos szokások és hiedelmek több ezer éve jelen vannak az emberiség hiedelemvilágában. A kőkorban az asszonyok tojást tartottak szülés közben a kezükben, hogy gyermeküket megvédjék a gonosz szellemektől.

A tojásfestés története[

A legenda szerint Ostara, a germán istennő birtokolt egy különleges madarat, ami színes tojásokat tojt. Egy nap az istennő a gyerekek szórakoztatására nyúllá változtatta a madarat, azóta tojnak a nyulak színes tojásokat. Ostara ünnepén a germánok egymásnak tojást adtak és megették, más források szerint elásták azokat.Nem csak nyugati példákat találtak a régészek erről a hagyományról: Magyarországon avarkori sírokban is leltek már festett, mintákkal ellátott tojásokra. Az első írásos emlékek a témában Anonymus idejéből, a XIII. századból maradtak ránk. Először 1615-ben, Strassburgban említik a húsvéti tojásokat. Ezek eredetileg egyszínűek voltak. Nyugat-Európában a leginkább elterjedt szín a piros, Kelet-Európában pedig az arany volt és csak a 17. században kezdték többszínűvé festeni, illetve különféle mintákkal ellátni a tojásokat.A tojást tojó húsvéti nyúl képe az 1700-as években az Egyesült Államokban is megjelenik. A pennsylvaniai holland telepesek az "Osterhase" vagy "Oschter Haws" (azaz a Húsvéti Nyúl) eljöveteléről meséltek gyerekeiknek. Az ünnepi szokás szerint a jó gyerekek színesre festett tojásokat kaphattak a húsvéti nyúltól gondosan kikészített sapkáikba.

A csokoládé...

A kakaó növény története az i. sz. 600 körüli időkig, Yucatan dzsungelébe és a Maya birodalomba vezethető vissza, bár a történet valószínűleg ennél is régebbi lehet. Az bizonyos, hogy Mexikó őslakói ebben az időben már foglalkoztak kakaócserje ültetvények megművelésével. A kakaóbab már ebben az időben is értékes cikknek számított, fizetőeszközként és szertartások kellékeként használták. Sőt, a szemeket megpörkölve és ledarálva a port folyadékkal vegyítették, és az így kapott habos, ám elég keserű szubsztanciát ünnepélyesen meg is itták. Az italt chocolatl-nak nevezték.
A 13. század elejére azonban a mayák és toltékok hatalmát a teljes Közép-Amerikát leigázó aztékok uralma váltotta fel. A legyőzött törzseket arra kötelezték, hogy hódolatuk jeléül kakaóbabot adjanak legyőzőiknek. A 16. századra a chocolatl immár Montezuma azték uralkodó kedvenc italává vált. A csokoládé erre az időre vonatkozó története az azték legendakincs része.
Quetzalcoatl az őslakó mexikóiak tollas kígyóistene volt. A levegő uraként tisztelt istentől az emberek olyan tudást kaptak, mely magasabb szintű létezést tett számukra lehetővé. Ő tanította meg az embereket a csillagok útjának követésére, tőle kapta az ember a naptárt. Megmutatta, hogy lehet egy bizonyos vadon termő növény pelyhes csomóiból fonalat sodorni és vásznat szőni. Megtanította őket a jade kő és a tollból készült köpeny viselésére. És ami a legfontosabb: tőle kapta az ember az istenek eledelét és italát: a kukoricát és a csokoládét.
A legenda szerint a világos bőrű, szakállas király, Quetzalcoatl, az istenek leszármazottja, egy ellenséges király, Tezcatlipoca csábítására ivott a varázsitalból, amely ahelyett, hogy a király ígérete szerint egy távoli királyságba repítette volna, megfosztotta őt isteni bátorságától és hatalmától. Quetzalcoatl kénytelen volt elhagyni népét, kincseit eltemette, csodálatos kakaófáit pedig tüskés mesquitocserjékké változtatta. Ezután a tengerpartra, birodalma keleti határához utazott, oda, ahol ma Veracruz áll, majd egy kígyókból készült tutajon tengerre szállt. Mielőtt elhagyta országát, Quetzalcoatl ígéretet tett népének, hogy ugyanonnan, amerre eltűnt előlük, Ce Acatl évében visszatér hozzájuk. Ez az ígéret később nagy szerencsétlenséget hozott az aztékokra.
A konkvisztádorok Ce Acatl éve az 1519-es évnek felelt meg. Ez volt az az év, amikor spanyol hódítók egy csoportja, Hernando Cortés vezetésével kötött ki Mexikóban. A kor divatja szerint szakállt viselő, világos bőrű Cortés-ban az aztékok a népéhez visszatért Quetzalcoatl istent látták.
A spanyolokat az azték uralkodó, Montezuma palotájába vezették, és chocolatl itallal kínálták. A híres chocolatl ital volt az egyetlen ital, amit az uralkodó fogyasztott. Elkészítése meglehetősen bonyolult és hosszú folyamat volt, kínálása tehát nagy megtiszteltetésnek számított. Egy történész leírása szerint a chocolatl italról a következőket tudhatjuk:
“A chocolatl vaníliával és más fűszerekkel ízesített főzet, mézsűrűségű habos anyaggá elkészítve, mely fokozatosan olvad el a szájban. Hidegen fogyasztották. Az italt, ha ezt az anyagot egyáltalán italnak nevezhetjük, arany kelyhekben szolgálták fel, aranyból vagy finoman megmunkált teknőcpáncélból készült kanalakkal. Az uralkodó rendkívüli módon kedvelte, már csak az elfogyasztott mennyiségekből ítélve is: naponta nem kevesebb, mint ötven korsó chocolatl készült kizárólag saját maga részére, míg a királyi udvar számára további kétezer korsó volt engedélyezve.”
A spanyolok sohasem láttak még ilyet, ráadásul az ital maga túlságosan sűrű, keserű és csípős főzetnek tűnt. Mivel azonban a chocolatl szemmel láthatólag igen előkelő dolog volt, Cortés elrendelte egy spanyol kakaóültetvény kialakítását, hogy ezen a cserekereskedelemben jól használható kakaóbabot termesszenek. Ezután az azték birodalom másfajta kincsei olyan hatalmas vonzerőt gyakoroltak Cortésre, hogy immár a királyság meghódítása lett a célja. Az első kakaóbabot 1528-ban hozta Cortés Spanyolországba, annak a kincsnek a részeként, amelyet Quetzalcoatl népétől hódított el. Amikor a spanyol konkvisztádorok 1519-ben földet értek Mexikóban, igen nagy hatással volt rájuk a chocolatl előkelősége. A dátum nemcsak a dél-amerikai spanyol hódításnak, hanem a kakaó világhódító útjának a kezdetét is jelzi.
Hogy ízletesebb legyen, a spanyolok a chocolatl-t cukorral készítették, de általában még így sem voltak elragadtatva tőle. A papok egy része pedig azért tekintett gyanakodva a kakaóra, mert úgy gondolták, hogy az felkorbácsolja a szenvedélyeket.
A spanyolok fél évszázadon át megőrizték a kakaó és a chocolatl titkát, noha a kakaó nagyritkán, utazó barátok tarisznyájában a Pireneusok vidékén túlra is eljutott. A spanyol világuralom hanyatlásával más országok is kezdtek tudomást szerezni a kakaóról, melynek fogadtatása azonban nem volt mindig kedvező.
1569-ben V. Pius pápa a chocolatl-t olyan kellemetlennek találta, hogy szerinte “az ital fogyasztása nem jelenti a böjt megszegését”, és szerinte egyáltalán nem valószínű, hogy bárkinek is szokásává válhat az ital “élvezete”. Még rosszabb, amit a holland és angol kalózok tettek az elfogott spanyol hajókon talált kakaóval: az értéktelen rakománynak tekintett kakaót egyszerűen a tengere öntötték.
A kakaó titka Európában csak a 17. században terjedt el. 1615-ben Ausztriai Anna, III. Fülöp spanyol király lánya feleségül ment XIII. Lajos francia királyhoz. Franciaország új királynőjével együtt új italt is kapott, a chocolatl-t, amely rövid időn belül divatossá vált az udvarban, majd népszerűsége Mária Terézia spanyol hercegnő és XIV. Lajos 1660-ban történt házasságkötése után tovább nőtt.
Az 1650-es évekre a csokoládéivás szokása elérte Angliát is. A 17. század közepén Angliában már több kávéház működött, melyekhez 1657-ben csatlakozott az első olyan hely is, ahol a chocolatl ital szenvedélyének hódolhattak. A kávéházak már ekkor komoly népszerűségnek örvendtek a nagyközönség körében, míg a chocolatl-t nemesebb italnak, arisztokratikusabb finomságnak tekintették, noha eközben sok kávéház is árulta az új italt. A híres angol naplóíró, Samuel Pepys 1664 novemberében beszámol arról, hogy egy kávéházban járva jocolatte-t ivott, ami igen jó volt.
A csokoládéházak a kávéházakhoz hasonló szerepet kezdtek betölteni: politikusok, művészek, írók és más divatos személyiségek által látogatott klubok formálódtak köréjük. Két ilyen klub volt a White és a Cocoa Tree. Mindkét hely egészen a 18. századig népszerű találkozóhelynek számított, melyről gyakran tettek említést a kor költőinek és íróinak műveiben is. Addison, Steel és Gibbon gyakran jelentek meg ezekben a klubokban. Anna királynő uralkodásának idején (1665-1714) a Cocoa Tree nevű klub az akkori politikai pártok egyikének, a konzervatív Toryk találkozóhelyeként vált ismertté. Ugyanez a klub 1745-re a Stuart-pártiak főhadiszállásává vált a sikertelenül végződött Jakobita felkelés idején, mely a Stuart dinasztia (II. Jakab) számára próbálta visszaszerezni az angol trónt.
A 17. század vége felé a chocolatl már Belgiumban, Németországban és Svájcban is népszerű, sőt további főpapi támogatást kapott, amikor is Brancaccio bíboros 1662-ben egy hosszú évekig tartó vita lezárásaként ismételten kijelentette, hogy a folyadék fogyasztás (azaz a csokoládé ivás) nem számít a böjt megszegésének.
A 18. század elején I. Frigyes orosz cár kemény importvámokat vezetett be a kakaóra. Nagy Frigyes még ennél is szigorúbb lépést tett: egyszerűen betiltotta a kakaó nyilvános kereskedelmét. Ugyanabban az időben, amikor az oroszországi kakaókereskedelem szigorú korlátozás alá esett, Angliában a hatóságok úgy találták, hogy a befolyó adók révén a kakaó kereskedelme komoly állami bevételeket jelenthet. 1724-ben I. György törvénybe iktatta azt a rendeletet, amely egy font kakaóra 20 shilling büntetést rótt ki, amennyiben az áruról hiányzott az adó megfizetését jelző bélyeg.
1755 körül a kakaó másodszor is átkelt az Atlanti-óceánon, útja ezúttal Észak-Amerikába vezetett. Bár a kakaó valószínűleg már ezelőtt is megtalálható volt Amerikában, a 18. század közepe mindenképpen kiemelkedő időszak, hiszen az Újvilág gyarmatosítóinak erőteljes kakaókereskedelme éppen ebben az időben kezdődött. Hajók indultak a Karib-tengerre, hogy az itt felvett kakaóbab rakományokat a gyarmatokra szállítsák.
A 18. században fogyasztott ital és a ma ismert csokoládé íze között még mindig nagy a különbség: az akkori chocolatl ital zsíros és habos, ráadásul igen nehezen emészthető volt. Az ital ízletességével kapcsolatos problémát a holland C. J. van Houten 1828-ban feltalált kakaó sajtológépe javította meg: a készülék segítségével a kakaóbabból sikerült kivonni a zsíranyag egy részét.
/Forrás: Csoki története/

Több tanulmány is arra figyelmezteti a világ csokikedvelőit, hogy már csak 30 év van hátra, amíg élvezhetik kedvenc édességüket. .A klímaváltozás, a kártevők  és a különböző betegségek miatt veszélybe kerültek a kakaóültetvények !

A gyémánt

A gyémánt misztikus erejét már az egyiptomiak felismerték, ahol a gyémánt viselése négy bal ujjunkon azt biztosította, hogy a vena amoris („szerelem ere“) az ujjakból egyenesen a szívbe vezessen. A gyémánt és gyémántpor elhelyezése az ujjakon az örök szerelmet biztosította.

A gyémántokat Európába legelőször talán Nagy Sándor hozta. Eleinte rejtélyes különlegességnek tartották, mágikus és gyógyító tulajdonságokat adtak neki. Úgy mesélik, hogy amikor Nagy Sándor megérkezett a Gyémántvölgybe, a völgy tele volt drágakövekkel és kígyókkal, amelyek gyilkos tekintettel védték őket. Nagy Sándor viszont a kígyókat becsapta és megszerezte a gyémántokat. A régi Görögországban a gyémántok az „istenek könnycseppei“ voltak, melyek a földre estek. Hogy hangsúlyozzák a gyémánt keménységét, „adamas“-nak hívták, ami legyőzhetetlent jelent. 60 évvel Krisztus előtt Plinius A természet történelmében ír a gyémántokról. Az első nem csiszolt gyémánt Rómában az 1. és 3. század között jelent meg. A 13. században említi Marco Polo Ormuzt mint az egyik fő perzsa gyémántpiacot.

Nyugaton a 13. században a fő gyémántpiac Velencében volt. Európa legtöbb fővárosa üzleti kapcsolatban állt ezzel a várossal. És innen jöttek a selyem- és gyémántkereskedők Brugge-ba. Brugge nem csak a gyémántüzlet központja lett, a gyémántok feldolgozása is itt folyt. A gyémántüzlet gyorsan elterjedt és ekkor lépett színre Brugg Lodewijck van Berken, a gyémántcsiszolás feltalálója.

A gyémánt csiszolása sokáig titkolva volt. A 14. században csak oktaédereket csiszoltak, fa- vagy rézalátéten gyémántporral megszórva. Ezt a módszert már régebben is használták más drágakövek és elefántcsont csiszolására. A gyémántoknál viszont ez a folyamat hosszú volt. A 15. században kezdtek modernebb módszereket alkalmazni a szabálytalan kristályok hasítására. A csiszolásnál viszont továbbra is az originális alak volt tiszteletben tartva. A gyűrűkbe piramis alakú kövek kerültek. A csiszolás lényege a szabálytalan részek és más hibák eltávolítása volt.

Cullinan gyémánt

1905.01.26. alkonyi órájában, Frederick Wells felügyelő, aki a Thomas Cullinan birtokában lévő gyémántbánya területén vizsgálódott, furcsa csillogásra lett figyelmes. Azt hitte, hogy a nyílt fejtésű gödör falán egy üveget talál. Miután kiszedte a földből a 18 méter mélyen lévő, több mint fél kilós valamit, még mindig nem tudta, hogy mit is tart a kezében. De, érdekesnek találta. Miután megvizsgáltatta a bánya szakértőivel, kiderült, hogy a valaha talált legnagyobb gyémánt akadt az útjába. A 3 106 karátos - kb. 620 gramm - követ Cullinan-nak nevezték el. Felfedezték azt is, hogy a kövön egy nagyobb törés található, így feltételezték, hogy egy még nagyobb darab levált része. Ennek eredményeképpen, lázas kutatás kezdődött a másik darab után, de nem találtak újabbat. Lehetséges, hogy a bányászat során megsérült.

A 3106 karátos, kékesfehér kő értéke felbecsülhetetlen. Állítólag ez a legnagyobb gyémánt a Földön, amit valaha találtak. Két búr tábornok vásárolta meg, hogy VII. Edward angol királynak ajándékozzák születésnapjára. A kő egyszerű postai küldeményként szerencsésen megérkezett Angliába, míg a - megtévesztésül - detektívek hadával őriztetett másolatot ellopták a hajóról. A király koronájával együtt lefényképeztette, és egy bank páncélszekrényében őriztette a követ, amelynek csiszolása nyolc hónapig tartott. A legnagyobb darab az angol királynő jogarába van belefoglalva, a második legnagyobb a királyi koronát díszíti, a továbbiak pedig a Koh-i-noor nevű gyémánttal együtt az angol királynő koronáját ékesítik. A többi kő is az angol koronakincsek közé tartozik.

Halált hozó gyémánt

A washingtoni Smithsonias Intézetben biztonságosan őrzött, 250 millió dollárt érő, balszerencsés Hope gyémánt története számos szerencsétlenséggel és legendával forrt össze. A gyémánt állítólag Ráma Szita hindu istenség szobrának a homlokáról származik, s a papot, aki ellopta később halálra kínozták tettéért. Az ismeretlen lelőhelyű szépséget Jean Baptiste Tavernier, francia kereskedő szerezte meg 1642-ben s 1668-ban XIV. Lajos királynak adta el. Az ekkor még 112 karátos követ az udvari ékszerész mindössze 67 karátosra csiszolta, s a French Blue névre keresztelt ékszert a király az aranygyapjas rend szertartási ékszerei közé rakatta, így csak ő viselhette ünnepnapokon.

A Hope gyémánt

XIV. Lajos megtört emberként halt meg, hisz birodalma meggyengült, ám utódai még balszerencsésebbek voltak. Lamballe hercegnőt az utcai csőcselék ölte meg, míg az ékszer új tulajdonosát Marie Antoinette-t guillotine alatt végezték ki. Tavernier-t, az ékszerkereskedőt egy indiai útja során (amit a fia adósságainak kifizetése érdekében vállalt) egy vad kutyafalka tépte szét. 1792 szeptemberében, a francia forradalom zavargásai közepette a kőnek nyoma veszett, ám 1812-ben John Francillon, londoni ékszerész megemlített egy londoni gyémántkereskedőt, bizonyos Daniel Eliasont, aki egy csodálatos, közel 50 karátos követ próbált eladni. 1820-ban IV. György birtokába került a kő, aki 10 évvel később hatalmas adósságot hátrahagyva halt meg. Az 1830-as években 45,52 karátosra, azaz a mai súlyára csiszolták a követ, amit egy londoni bankár, a kő névadója, Henry Philip Hope vett meg.

 

A Wittelsbach gyémántról szóló első beszámoló az 1660-as évekből származik, amikor IV. Fülöp spanyol király az I. Lipót osztrák uralkodóval frigyre lépő lányának ajándékozta. A drágakő 1722-ben került a bajor Wittelsbach uralkodó-családhoz, majd miután az első világháború alatt nyoma veszett, végül 1951-ben, Belgiumban bukkant fel újra. 2008-ban a Christie's londoni árverésén több mint 24 millió dollárért (4,6 milliárd forint) került Laurence Graff, a Graff Diamonds International vállalat elnökének tulajdonába.

 

A mák egy olyan termés, amely talán hébe-hóba kerül az asztalra..

A mák Délkelet-Európában és Ázsia nyugati részén honos, ugyanakkor nálunk is termesztett és kedvelt. A magyar mákos kalács vagy mákos tészta világhirű.

A mák feljegyzett története lényegében az ópium történetével egyezik meg. Kr.e. 4000-ben már a sumérok rajzaikon ábrázolták a növényt, melyek sugallják azt az örömérzetet, amit az ópium nyújtott nekik. Éppen ezért "az öröm virága" névvel is illették. A sumérok hamar tovább adták a mákkal szerzett tapasztalatokat és magát a növényt is az assziroknak, akiktől a babiloniakon keresztül Egyiptomba. Kr.e. 1300 körül az egyiptomiak Théba városában kezdték el termeszteni az általuk "fehér lótusznak"-nak hivott mákot. Az egyiptomi gyógyeljárásokat tartalmazó Ebers-papiruszok számos, máktartalmú szer leirását is őrzik, melyeket elsősorban fájdalomcsillapotásra használták.

Kr.e. 330-ban Nagy Sándor hóditásai során elvitte a mákot Perzsiába és Indiába, ahol szintén hamar rájöttek bóditó hatására. Hamarosan az egész mediterrán vidéken ismert lett, népszerű volt a görögök, rómaiak és az arabok körében is. Krétán az asszonyok termesztették a mákot. Hippokratész, görög gyógyitó pedig arra a következtetésre jutott, hogy az ópium jól használható gyógyszerként. A Kr.u. 1.századtól egyre gyakrabban alkalmazták vérhas járványok és egyéb hasmenések esetén. Az ókorban egyébként a mákot fűszerként is használták, gyakori volt az a szokás, hogy a kenyeret mákkal szórták meg és úgy sütötték ki. Az igy készült étel korábban még az olimpiára készülő versenyzők asztalán is alapfogásnak számitott egyes területeken


A mák igen nagy kincs a magyar- és környékbeli országok étkezési kultúrájában. Viszonylag egyszerű termesztési módja, sokoldalú felhasználhatósága és kedvező tulajdonságai tették közkedveltté.
A mákmagok elsősorban jelentős béltisztító hatásuk miatt foglalhatják el méltó helyüket az egészségmegőrző táplálkozásban. A kis fekete magok szinte emésztetlenül hagyják el az emésztőrendszert, fellazítják a béltartalmat és letisztítják a bélcsatornák falait. A mák jótékony élettani hatása még, hogy lassítja az öregedési folyamatokat, csökkenti a magas vérnyomást, megelőzi az embóliát, trombózist. A vér koleszterinszintjét normális szintre állítja. Fokozza a szervezet védekező mechanizmusát, segíti a sebek gyógyulását, növeli a szellemi teljesítőképességet. A csontozat első számú természetes segítője. Megállítja a csontszövetek leépülési folyamatát, majd elkezdi építeni azt.

A mákszemben 40-50% olaj van, amely háromszor annyi E-vitamint tartalmaz, mint az olívaolaj. Továbbá értékes B1-, B6-, B2-, niacin forrás. Az ásványi anyagok közül pedig nagyobb mennyiségben kalciumot, cinket, mangánt, rezet, vasat, foszfort, káliumot és magnéziumot tartalmaz. Továbbá aminosavakban, zsírsavakban gazdag.

A magyar konyha jellemző ételei közé tartozik a mákos bejgli, mákos csík, mákos guba, ezek többnyire nagyobb ünnepek alkalmával kerülnek az asztalra. A darált mák töltelékként akkor a legjobb ízű és állagú, ha felhasználás előtt összeforraljuk kevés tejjel és mézzel, vagy cukorral (cukorbetegek édesítőporral). Ízesíthető reszelt, kicsavart almával, mazsolával, sárgabarack dzsemmel, reszelt citromhéjjal is. Bár a mák hagyományosan desszertek, péksütemények ízesítője, a bátrabbak hús mellé is használják (őz, csirke). Fogyasztásának talán egyetlen hátránya, hogy senki nem szeret utána mosolyogni.



Babonák, hiedelmek

A mák fogalma az alváshoz és a halálhoz kapcsolódik. A görög mitológiában Hüpnoszt, az alvás és az álom istenségét, aki mindenkit mákkal altat el, arra kérte a cselszövő Héra, hogy altassa el Zeuszt. Hüpnosz eleget tett a kérésnek, és édes nyugalomba ringatta magát Zeuszt is. Ceres, a rómaiak termékenység istennője midőn megszállottan, pihenés nélkül kereste Prosperinát, az istenek úgy rendelkeztek, hogy léptei nyomán fakadjanak mákvirágok, s amikor Ceres összeszedte a virágokat, végre elaludt. A mákot a halál megszemélyesítőjével, Thanatosszal is összefüggésbe hozták. A szépséges mákvirágot Aphrodite istennővel azonosították. Léthét, a feledés megtestesítőjét, néha mákgubókból álló fejdísszel ábrázolták. A mák a földtermékenység istennő, Démétér szent növénye volt, ő ajándékozta meg az embereket a mákkal. Egy másik felfogás szerint a mák Adonisz könnyéből lett, amikor a szerelmét siratta.

A mákgubó számtalan magja miatt a bőséget jelképezi, ugyanakkor a kábítószerként és fogamzásgátlóként a hiábavalóság szimbóluma. Az asszíroknál a mák az "öröm növénye"-ként szerepel. Kínában érzéki kalandok előtt használták. Oroszországban esővarázslásokhoz használták a mákot. Aszály idején megszentelt mákszemeket szórnak szét, és bottal verik vagy kavarják fel a vizet, hogy eleredjen végre az eső.

 A néphitben boszorkányokkal kapcsolatban, mágiában, ráolvasásokban, jóslásokban gyakran szerepelt a mák, mint mágikus növény. Termékenységvarázslás céljából, az ifjú házasokra mák magvait szórták, hogy különleges szaporodási képessége legyen az ifjú párnak. A görögöknél a mákot fertőtlenítő füstölésre, jövendőmondásnál alkalmazták. Isteneknek mutatták be áldozatként, kábítószer gyanánt pedig orgiákon, lakomákon, misztériumok során vették magukhoz.

A népi gyógyászatban a mákfélék családjába tartozó fecskefüvet szembetegségek gyógyítására használják, azzal a hiedelemmel, hogy a fecske összegyűjti a mák nedveit, s ez gyógyítja a vakon született gyermekek látását. A mák nemcsak élelmiszernövény, de kiváló hatású gyógynövény. A középkorban érzéstelenítőként és fájdalomcsillapítóként állt az orvosok rendelkezésére. A mák éretlen gubójának beszárított nedve az ópium. Az ókori görögök az ópiumot a gyógyítás mellett hedonisztikus, élvhajhász célokból is használták. Indiában nemcsak gyógyszerként, hanem méregként és ellenméregként is számon tartják. 

Érdekesség, hogy a magyar nyelv szóképnek "használja" , a rosszcsont gyerekek mákvirágok. a kicsi jelző pedig mákszem elnevezéssel is helyettesíthető.

Kevés találmány jelent annyi áldást az emberiségnek, mint a szemüveg

 A szemmel és a látással kapcsolatos dolgok már régen foglalkoztatják az emberiséget.

A szemüveg története napjainkig kb. 6-700 évet ölel át, bár egyes feltételezések szerint már a kínaiak is használtak színes lencséjű szemüvegeket, de annak nem látásjavító, hanem mágikus hatást tulajdonítottak.

Az első leleltek Ninivéből kerültek elő. A ninivei lencse kb. 10 dioptria törőerejű lehetett. Ehhez hasonló leleteket más helyeken is találtak még pl.: Pompej romjai között vagy Föníciában. 

A napszemüveg elődje is
Mivel a római légiósok órákat, sőt napokat gyalogoltak tűző napsütésben, hamar megoldást találtak a hunyorgás ősi problémájára. De az őskori és a történelmi előtt időkből is találtak olyan leleteket, ahol az elefántcsont kereteken lévő szűk kis nyílások megakadályozták a nap káros sugarainak behatolását, színes üveggel óvták szemüket a nap káros sugaraitól. Egyes források szerint, mint szinte mindent az ókori világban, ezt is a kínaiak találták fel. A római birodalomban a vésnökök csiszolt smaragdokat használtak, hogy fáradt szemüket kíméljék. Ezt a módszert követte Néró császár is aki a gladiátor küzdelmeket csiszolt smaragdon át szemlélte.

Az arab világban nagy súlyt fektettek a matematika, a természettudományok s ezen belül a fénytan ismereteire. Tudták, hogy a színek összetevőikre bonthatók.

Az araboknak, akiknek birodalma 800 és 1500 között a Földközi-tenger térségétől egészen Indiáig terjedt, már volt módszerük a látóélesség vizsgálatára. Megfelelő teljesítésűnek tartották azoknak a szemét, akik a Göncölszekér rúdjának középső csillaga melletti, kis Alkos nevű csillagot is látták .

 Kiemelkedő a IX. századi Alhazen optikája, aki rájött, hogy a fénysugár nem a szemből, hanem a tárgyakból indul ki, s a szem csupán felfogja ezt. Ismerte a tükrözés törvényét is. Alhazen optikája három részből állt. Az első és a második anatómiával, a látás körülményeivel, a tárgyak, színek felismerésével, míg a harmadik optikai csalódásokkal, fél szemmel és két szemmel való látás különbözőségeivel továbbá azon megállapítással is foglalkozott, hogy az üveggolyóból kihasított, gömb és síkfelület által határolt átlátszó szelet - plánkonvex lencse - betűk felnagyítására is alkalmas. Ez volt az úgynevezett olvasókő, amit az európai kolostorok gyengülő látású szerzetesei is használtak kódexmásolás vagy iniciáléfestés közben.

A nagyító-lencse feltalálójának Roger Bacon (1214-1294) ferences szerzetest tekintjük. Alapvető felismerése, hogy a gyenge látóképességűek, főleg öregek számára a plánkonvex lencse hatásos segédeszköz lehet. Tanait nem terjeszthette akadálytalanul, szembe került az egyházzal, csaknem 40 évig szigorú felügyelet alatt állt. Műveit javarészt elfelejtették, méltatásukra csak jóval később kerül sor

Az első olyan szemüveget, ahol már a két lencsét egybefogták és így azt az orrnyeregre helyezhették és fél kézzel tartották olvasás közben a Velencei Köztársaságban készítették, Muránóban. A város ami már a XIII. században is a kristályüvegipar egyik híres központja volt. Az üvegiparos céh 1301-ben szigorú rendelettel kötelezte tagjait, hogy csak valódi kristályüvegből készítsék áruikat: szemüveglencséket, díszgombokat. A hamis áru semmisítették meg, és aki készítette fizessen büntetést. A velencei tanács féltve őrizte az üvegtermékek gyártásának titkát, és ama bizonyos 1301-es rendelkezés szerint szemüveget csak az készíthetett: "aki előttünk megjelenvén bebizonyította a szakmához szükséges tudását és a készítés módjában való jártasságát. Továbbá esküt tett munkájának becsületes folytatására. "

 Az olvasókő és a szemüveg gyakran jelenik meg képeken, szobrokon, mint a tudás jelképe.
A legtöbb szemüveglelet egyházi épületekből került elő, ez könnyen magyarázható azzal, hogy írni jórészt csak a papok ill. szerzetesek tudtak. 1660-ban egy firenzei szemüveg készítő műhelyének cégtáblájára írt felírat szerint készítményeit Szent Jeromosnak, a látszerészek védőszentjének oltalmába ajánlotta. Talán azóta tartják Jeromost az optikusok védőszentjének.

     Spanyolországban a szemüveg viselés egyenesen az etikett részévé vált, mi több szépítő eszközként is szolgált. Minél előkelőbb volt valaki, annál nagyobb pápaszem illette meg, így mint egy státusz szimbólumként is működött. Ebből következik, hogy sokan azok is viselték, akiknek egyébként nem lett volna rá szükségük. A divat mellett azért valamennyire a szem védelmét is szolgálta, a por, esetleg a nap tűző sugárzása ellen óvott.


  A nagy változást a könyvnyomtatás és a reformáció elterjedése jelentette. Megnőtt a szemüveg iránti szükséglet. Pontosan nem követhető nyomon, hogy a kezdeti két darabból összeállított, szegecselt szemüveg hogyan alakult át fokozatosan. De már a XIII. században előfordult pl. : fonalra fűzött szemüveg, XIV.-XV. század: kengyeles kialakítás, a keret egy darabból, bőr, fém, szaru alapanyagból készült, de találunk sapkához erősíthető úgynevezett sipka szemüveget is. A csuklós szemüvegeket csuklópánt ("zsanér") fogta össze, így összehajthatóvá vált. Az "alkotások" közül sokáig népszerű volt a XX. században is a "csíptető". Ami divatcikk is volt, anyaga: szaru, ezüst, aranyozott fém, arany teknőcpáncél is lehetett. Az úgynevezett ollószemüveg összecsukott ollóra hasonlított, 2 lencsefoglalattal ezek szárai Y alakú nyélben egyesültek. Ennek tovább fejlesztett változata lett a lorgnette, lorgnon, amit állítólag 1780-ban egy Georg Adam nevű londoni optikus készített. Majd a XVIII. sz. végén a monocle-lorgnette, amit a szemgödörbe kellett illeszteni halántékszemüveg és a homlokpántszemüveg.
Nagy lépés volt az első bifokális szemüveg, melyet Benjamin Franklin készíttetett el egy francia optikussal. A keretben két-két fél lencsével egyenlőre pontosan középosztással. Ezzel lehetővé vált, hogy egy szemüveggel írni - olvasni - dolgozni lehessen.

Pápaszem
A szemüveg elnevezésére egyedülálló a pápaszem szavunk. Művelődéstörténeti tanúságok szerint a magyarok közül jó néhányan személyesen találkoztak X. Leóval. Közülük is kiemelkedik Erdődi Bakócz Tamás és társaságában a magyaroknak egy egész csoportja, akik huzamosabb időt töltve Rómában több ízben láthatták a pápát, és akiknek közvetlen közelből nyílt alkalmuk megfigyelni-megcsodálni szemüveghasználatát. Ennek a szemléletnek, ennek az élménynek a hatására a pápa látási fogyatékosságát pótló szemről nevezték a kuriózumnak számító díszes kivitelű optikai eszközt.

Schulek Vilmos
A szemüveg fejlődéstörténetének része a káros sugarak elleni védelem. A magyar szemorvosok ezen a területen is nagy szerepet vállaltak. Schulek Vilmos (1843-1905) az UV sugárzás káros hatásait kutatta. Kamarás pápaszeme 1889-ben aranyérmet nyer a párizsi világkiállításon.


forrás: Szemüveg története- 
Just-Optika,
Sárai Tamás

Ötvösség története Magyarországon

    A kultúra egészére érvényes, – de különösen az ötvös-fémműves szakmát szeretők és elsajátítani igyekvők részére nélkülözhetetlen – hogy semmit sem érthetünk meg másként, mint történetén keresztül. Amikor művészetről beszélünk, az ember helyzetéről szólunk abban a korban, amelyben az a műalkotás megszületett. Felfogásunkat nem csak a jelen, hanem a múlt és a jövő egyaránt befolyásolja. Ha végigtekintünk a művészet és értelmezése történetének folyamatán, erőteljes és nagyon látványos módosulását követhetjük nyomon.

   Az ötvösművészetben a személyes alkotás – tevékenység – kialakítása nem csak a puszta egyéni adottságok kifejlesztésén, kibontakoztatásán múlik, hanem az ötvösség múltjának, a fennmaradt értékeknek a megismerése által is.

   Tudjuk, hogy őseink bejövetele, ill. honfoglalása előtt, különféle népek lakták a kárpát medencét, kikkel sem faji, sem nyelvi, sem hatalmi-családi viszonyok nem kötöttek össze bennünket. Feltehetjük a kérdést, hogy: kik lehetettek hazánk ezen ősi lakói? Rég elmúlt kornak igen gyakran előforduló emlékeivel, pontos és tudományos leírásokkal, lerajzolása és leírása a lakosságnak segít abban, hogy valamilyen képet fessünk az itt éltekről. Ezek a régészeti kutatások eredményein nyugvó tárgyak, különös fontossággal bíró ötvöstárgyak meglehetősen sok példánya: fegyverek, ékességek. Hogy a nagy számban kiásott vagy talált tárgyak között könnyebben eligazodhassunk, az emberiség legrégebbi történetét három korszakra oszthatjuk. Ez a három korszak a kő-, bronz-, és vaskor. Azért azt tudnunk kell, hogy a beosztás szakaszai és a fejlődés nem minden nemzetnél zajlott egy időben és ugyanazon rendben. Például az északi germánok a bronzkort nem ismerték, a kőkorból közvetlenül a vaskorba léptek át.

   Általános nézet volt korábban, hogy a művelődés keletről nyugat, délről észak felé áramlott. Itt is feltehetjük a kérdést, hogy melyek voltak e tekintetben a „vezérnépek”? Ebben a kérdésben a néprajztudomány sem egységes, mert nincsenek bizonyítékai. E korok meghatározása sok nehézséggel jár, kellő adatok hiányában hazánk századokon át a népvándorlás folytonos mozgásának színtere volt. A néma tárgyak azonban valódi tanúi az őskor első lakóiról. Még nagyobb zavarba hoz bennünket a kőkor kezdetének meghatározása. Hány ezer évvel ezelőtt is? Európa melyik részén kezdődött?

   A kőkorszaknak a neve igen találó. A kő azon kor emberének ugyanazt jelentette, mint a mi számunkra a fémek. A kőkori emberek minden testi erejüket felhasználták arra, hogy a legkisebb kavicsból a legfinomabb eszközöket készítsék. Az ötvösség első jellemző szerszáma, eszköze az a fűrészfog alakúra kipattintott „reszelő” amit Dániában Vanggardon találtak.                                                                                 

   Hamvedrekben találtak átfúrt, gömbölyű-lapos, hengeres gyöngyöket. Némely tárgy, majd később tárgyak jelképül szolgálhattak, még később vallási szertartásoknál voltak használatosak, mint például a borostyánkő alakocskák, melyeket sírokban többször találtak. Mindennapi eszközök, ékítmények – tarka üveggyöngyök –, és használati tárgyak között együttlétet tételezhetünk fel.

   A bronzkor beköszöntekkor természetes, hogy a tiszta rézből vagy aranyból készült tárgyaknak a bronzot, mint a réz-ón, vagy réz-horgany ötvözetét meg kellett előznie. A bronzkort inkább szokás rézkorszaknak [Érdy] is nevezni, mint kelta kornak, mert nem lehet minden bronz tárgy, mely nem római vagy etruszk eredetű, a keltáknak tulajdonítani. Európa északi népei a bronz tárgyakat már akkor birtokolták, mikor a déli műveltebb népekkel kereskedelmi kapcsolatba léptek, abból is kitűnik, hogy maga az anyag szerte Európában nagy mennyiségben volt található. Így szerszámok, fegyverek sajátságos, még magukat ezen külön nemzeteket is jellemző alakja, kezdetlegessége és díszítményeinek a déliektől elütő mivolta igazolja. A kelták és germánok nemcsak a fémek bányászatát ismerték. Kezdetleges, mégis általános jellegű ötvöstárgyakat voltak képesek létrehozni. Magyarországon nagy mennyiségű, alaktalan bronzlepényt, öntecsdarabokat is találtak Dunaföldvár környékén. Minden esetre a bronzból készült ötvöstárgyak egész Európa területén egyenlő arányban terjedt el, talán a kelták vándorlása által.

   Régi kérdés, hogy vajon mi indította el a nagy népvándorlást, amely Belső-Ázsiától Hispániáig mozgásba hozta a népek sokaságát. Különösen élesen vetődik fel ez a kérdés az utolsó 200 esztendőben, amióta nemcsak a nyugati forrásokat ismerjük, hanem a keletieket is, főként a kínai évkönyveket. Magának a népvándorlásnak az okát is a távoli Kínában keresik. Ugyanis a Kr.e. III. században az addig egymással hadakozó kínai királyokat és törzseket erős uralkodók fogták össze, akik a közös ellenség ellen – akiket ázsiai hunoknak nevezünk – hatalmas védőfalat emeltek. Azóta is csodájára jár a világ a kínai Nagy Falnak. Nos, azok a nomád támadások, amelyek ennek előtte Kínára zúdultak, most visszaverődtek a faltól, és nyugat felé bontakozott ki.Kelet népeinek nyugatra áramlása az őskorba visszanyúló folyamat, melynek hatása a Kárpát-medencében különösen jól érzékelhető. A Nagy Magyar Alföld területe bármennyire is eltörpül az eurázsiai sztyeppékhez viszonyítva, azoknak szerves folytatása, de egyben utolsó állomása is. Kelet-Európába tartó csoportok beáramlása már az i.e. III.- II. évezred fordulójától mutatható ki. A megjelenésüktől a helyi lakosságban való feloldódásukig tartó, inkább rövidebb, mint hosszabb időszakasz alatt, rendszerint nagymértékben átformálták az itt élők kultúráját, s a csoportok életét és nagy hatást gyakoroltak – egyebek mellett – a kézművességükre is. Időszámításunk első évezredében a népek áramlása felgyorsult, nemegyszer viharossá vált. Mozgásuk láncreakciót indított el, amely egyaránt kihatott az útjukba kerülő nomádokra és a földműves népekre. E rendre megújuló népvándorlásnak s ezzel e korszaknak is a IX. században a Kárpát-medencébe települt magyarságvetett véget. A szkítákról i.e. I. év-ezred elejétől az i.e. III. századig való tudásunk végeredményben Hérodotosznak, „a történetírás atyjá”-nak hagyományán alapul. Ez az első olyan nép írott történelmünkben, amellyel őseinket is kapcsolatba hozzák, sőt krónikáink egyenest a szkítáktól és Szkítiából származtatják a magyarok elődeit. Nézzünk szembe ezzel a hagyománnyal. A tudósvilág csak mosolyog krónikásaink „naív meséin”, nekünk nem kell mosolyogni ezen, hanem gondolkozzunk egy kissé ezen a „tudománytalan” hagyományon. A szkítáknál a szellemi-művészeti élet középpontjában – többek között – a szarvas alakja áll 

Feltehető, hogy ezek a jelenetek a szkíták eredetmondájának jelképei. A régiek ugyanis őseiket gyakran állatalakban képzelték el: az üldözött szarvas maga volt az ősanya, s az üldözők talán egy vadász testvérpárt jelentettek. Gondoljunk csak a magyar csodaszarvasmondára. A kínai Nagy Faltól a Duna vonaláig terjed művészetük, amelynek alapja és ihletője a sztyeppei népek állatokhoz kapcsolódó totemhite. Őseiket állatalakban személyesítették meg. Világszemléletük szerint az emberek, sőt, a tárgyak is állatokká változhatnak. Ezért jellemző művészetükre az állatstílus: főleg ragadozók ábrázolása, az állatalak egyes részeinek más állatokká (pl. a szemnek griff-fejjé, az agancsvégeket kos fejjé) való átalakítása. Művészetüket csaknem kizárólag a fémművesség és csontfaragás jellemzi. A szkíta ötvösségre, fémművességre meglepően  jellemző a realizmus. Etnográfiailag (néprajz) pontosan ábrázolta a szkíták külsejét, öltözetüket, fegyverzetüket, harci és gazdasági tevékenységüket. Edényeik méltán  világhírűek melyek többsége elektronból (természetes arany-ezüst ötvözet) készült (

Forrás:  Ötvös Nagy Ferenc muzeológus

  

Magyar Művészeti Akadémia Iparművészeti- és Tervezőművészeti Tagozata szervezésében 2014. november 22. és 2015. január 4. között hat ötvösművész alkotásaiból láthatnak kiállítást a látogatók a Vigadó Galériában.

"A kiállított mintegy 200 műtárgy mellett az ötvösség műhelytitkaiba is belenézhet a látogató, mert lesznek szerszámok, munkaasztal, húzópad és még sok más eszköz.
A kiállító hat művész: Péri József (1933–2003), Kopcsányi Ottó, Jajesnica Róbert, Máté János (1938–2014), Kótai József és Muharos Lajos életművük kiemelt darabjaival reprezentálják egykori közös mesterük, Borsos Miklós szellemiségét.
Borsos Miklósnak iparművészeti képzettsége is volt, mert a családi hagyományokat követve aranyművességet tanult, majd vésnöki munkából élt. A kiállításon látható tőle kisplasztika, érem, gipszöntvény.
A szobrászművész 1946 és 1960 között vezette a díszítőplasztikai szakosztályt az iparművészeti főiskolán, Győrből a fővárosba költözött, hogy bekapcsolódhasson a művészeti oktatásba és a kulturális közéletbe. Másfél évtized alatt generációk sokasága nőtt fel a keze alatt és tanításával szellemiségük meghatározója is lett.
A tanítványok közül a legidősebb Péri József volt, rózsafüzéreinek készítéséhez olívabogyó magját, féldrágakövet és a kereszthez ezüstöt használt. Ezüst bogarai, szitakötői jellegzetes kisplasztikák. Különleges munkái a névjegykártya helyett kiöntött bronz érem-névjegyek, mint például Péri Benedek turkológus, Budapest, Fő u. 77. Kopcsányi Ottó kisplasztikái halat, kecskét, antilopot ábrázolnak. Díszdobozain természeti motívumok sorakoznak. Érmet készített többek között Gulácsy Lajosról, Renoirról, Klimtről és Michelangelóról. Jajesnica Róbert használati tárgyakat, vázákat, dobozokat formázott sárga és vörösrézből. Ezüstből készült a Magyar feltámadás tál, sárga és vörösréz a Babba Maria (a Szűzanya csángó nyelven). Máté János munkásságára jellemző darabok az aquamanilék, a 12. századból a franciaországi Limoges-ból származó technikával készült bronz figurális víztartó vagy vízöntő edények. Humorral átszőttek bronz kisplasztikái. Genfben az ő munkája díszíti a Szerzői Jogok Világszövetsége épületének előcsarnokát.
Kótai József a viaszveszejtéses bronzöntés egyik mai mestere. Jellegzetesek hat-hét centiméteres bronz kisplasztikái, köztük a Szent Eligius állomásai című sorozat, valamint érmei a csodatevő kovácsról, aki nem más, mint Szent Eligius, a kovácsok és ötvösök védőszentje. Szent Eligius Kr. után az 500-as évek végén Franciaországban patkolókovács majd fémműves volt, később pap lett és Noyon püspöke."
Forrás:  Magyar Művészeti Akadémia

     

Seuso bélyeg

Bélyeg készült a Seuso-kincsekről. Márciusban hozták Magyarországra a felbecsülhetetlen értékű római kori ezüstgyűjtemény egy részét,  augusztus 25-től pedig egy úgynevezett bélyegblokk is kapható a postákon, amit a gyűjtemény alapján készítettek el a tervezők.

A Seuso-kincs az antik kultúra egyik legértékesebb lelete. Tizennégy ismert darabjának - rézüst (ebben volt a kincs többi darabja), ezüstedények, tálak, kancsók és egy szelence - összsúlya 65,5 kilogramm, anyaguk szokatlanul nagy tisztaságú ezüst. A lelet a nevét az egyik tálra vésett versben megörökített tulajdonosáról, bizonyos Seusóról nyerte.




A bélyeg története a tipikus példája annak, amikor valami pofonegyszerű dolgot találnak fel. "Ez nekem is eszembe juthatott volna" - szoktuk ilyenkor mondani. A bélyeg ötlete is bárkiben bármikor megfogalmazódhatott volna, mégis a 19. század közepéig várnunk kellett erre.

 A köztudat az angol tanárt, írót és állami hivatalnokot, Sir Rowland Hillt tartja a bélyeg feltalálójának, de előtte már mások is tettek javaslatokat a postai küldemények kifizetésének egyszerűsítésére

A „Penny Black”, az első postabélyeg, Viktória királynő arcképével (1840)

Nagy-Britanniában a 19. század elejére már annyira zavarossá vált a levelek kézbesítéséért fizetendő díjak rendszere, és annyira magasra emelkedtek a díjak, hogy a kereskedők és a tehetősebb emberek a posta kikerülésével, magánúton, esetleg felfogadott küldöncökkel juttatták célba leveleiket, ami a királyi posta számára jelentős bevételkiesést okozott. Mivel az újságok kézbesítése kevesebbe került, mint a leveleké, a legélelmesebbek az újságra láthatatlan tintával írt, vagy a cikkekben aláhúzott szavakból összeolvasandó üzeneteket juttattak így célba. Emellett abban az időben a címzettnek kellett a kézbesítésért fizetni, a levél átvételekor. Ezt sokan megtagadták, mert a díj 2-8 penny volt – ez abban a korban nem volt csekélység –, ráadásul külön illeték járt a többoldalas levélért, de még a borítékért is.

A legenda szerint az is szokásba jött, hogy egy egyszerű üzenetet már a levélen elhelyezett apró jelekkel is a címzett értésére adtak, így a levél átvétele szükségtelenné vált. Az ilyen esetekben a kézbesítés fáradsága, költsége megtérítetlen maradt.

A posta természetesen küzdött a válságból való kilábalásért, egyre többen sürgették a posta reformját, az ügy még a brit parlament különbizottsága elé is került. A legígéretesebbnek a falusi tanítóból lett főtisztviselő, Rowland Hill (1795-1879) terve bizonyult, amelyet már 1823-ban kidolgozott.


A javaslat szerint ne a címzett, hanem a feladó fizesse a kézbesítés díját, előre. Továbbá drasztikusan egyszerűsíteni kell a díjszabási rendszert, és megfizethetővé csökkenteni a díjakat. 1839 nyarán kísérletképpen bevezették a távolságtól független 2 pennys díjszabást, majd 1840. január 10-én áttértek az 1 pennys díjra. A reform annyira eredményesnek bizonyult, hogy a kormány a reform további gyakorlati lépéseinek kidolgozásával Hillt bízta meg.

Megjegyzésként említsük meg, hogy bár a távolságtól független kézbesítési díj Nagy-Britanniában és még számos további országban is újdonságnak számított, Báthory István lengyel király már 1583-ban rendeletben írta elő, hogy a levelekért, tekintet nélkül a címzett lakhelyére, négy lengyel garas fizetendő.
Megoldandó volt még, hogy a levelekért előre fizetendő díjak lerovása céljából ne legyen szükséges minden alkalommal a postahivatalokat felkeresni. Ennek érdekében készíteni kellett egy nehezen hamisítható értékjegyet, amely a postahivatalokban előre megvásárolható, és amelynek a levélre ragasztásával hitelesen igazolható a postai díj kifizetése.

A Times című lapban meghirdetett pályázatra mintegy 2700 pályamű érkezett, olykor igen ötletesek, de a zsűri nem talált közöttük igazán megfelelőt. Végül az első bélyeg, a „Penny Black” Henry Corbould grafikus rajzából született, amely William Wyon 1837-ben vert, az ifjú Viktória királynőt ábrázoló emlékérméje alapján készült.
Az értékpapírok és bankjegyek nyomásával foglalkozó Perkins, Bacon és Petch cég részére az acélmetszetet Charles Heath és Frederick Heath vésnökök készítették.

Rowland Hill feljegyzései szerint a megfelelő papír és festék kiválasztásától kezdve sokféle technikai nehézséggel kellett megküzdeni, de végül 1840. május 1-jén megvásárolhatók lettek az első bélyegek, óriási érdeklődést és forgalmat kiváltva, noha a bélyeg hivatalosan csak május 6-án került forgalomba.

Mulatságos érdekesség, hogy az első bélyeg elkészítői túl jól végezték el a munkájukat.
A postahivatalokban a levélre ütött bélyegző egyik célja, hogy regisztrálja a levél felvételének helyét és idejét; a másik, hogy a félig a bélyegre ütött bélyegzőlenyomat lehetetlenné tegye a bélyeg újabb felhasználását egy másik levélen. Nos, a Penny Black első sorozatai olyan jó minőségű nyomatok lettek, hogy a bélyegzőlenyomat lemosható volt róluk anélkül, hogy ez a bélyegen meglátszott volna, és így a bélyeget a levélről leáztatva újból felhasználhatták. A problémáról értesülve az újabb bélyegeken már gyengébb minőségű festéket használtak.

A „Penny Black”, az első postabélyeg, Viktória királynő arcképével (1840)

A brit kormány és a parlamenti felsőház Hill érdemeit bőkezűen jutalmazta. A brit posta ügyvezető titkára, később főigazgatója lett, 13 360 font sterling jutalmat utaltak ki számára, nemesi rangra emelték, bárói címet kapott, valamint a Bath-érdemrendet, nyugdíjba vonulásakor óriási, húszezer fontos jutalomban és évi kétezer fontos nyugdíjban részesítették. A gazdag jutalmazás érthető, ha figyelembe vesszük, hogy Angliában a postára adott levelek száma az 1838. évi 76 millióról 1864-re 642 millióra nőtt.

A sikeresnek bizonyult ötlet bevezetését követően néhány év múlva más országokban is sor került az első bélyegek kiadására: Svájc, Brazília (1843), Oroszország, Finnország (1845), Amerikai Egyesült Államok (1847), Franciaország, Belgium, Bajorország (1849), Ausztria, Spanyolország, Szászország (1850), Románia (1859).


forrás: A postabélyeg-Mindennapi tárgyaink
Zöld forrás

Húsvét ünnepe

Virágvasárnap  a szent hét első napja.

A húsvéti ünnep neve különböző nyelveken más és más. Közös eredete azonban, a húsvét héber neve, a pészah. A szó kikerülést, elkerülést jelent. Eredetileg a keresztény és a zsidó ünnep egybe is esett.
A níceai zsinat i. sz. 325-ben szabályozta a keresztény ünnepek rendjét, ekkor vált el a két ünnep ideje. A húsvét angol neve: passover, átrepülést jelent. Gyakorta használják az Easter elnevezést, mely a német Oster szóval együtt keresendő. Őse egy germán istennő, Ostara az alvilág úrnője, ünnepe a tavaszi napéjegyenlőség idején volt. Lehet, hogy neve az East, a kelet szóból származik, s a napfelkeltére utal. A szó a magyarban nem található meg, de Csíkményságon a húsvéti körmenet neve: kikerülés, más vidékeken a feltámadáshoz kapcsolódik. A magyar szó: húsvét, az azt megelőző időszak, a negyvennapos böjt lezárulását jelzi.

A húsvét és a hozzá kapcsolódó ünnepek a mozgó ünnepek közé tartoznak, azaz nem esnek a Julián-naptár szerinti év ugyanazon napjára minden évben. A Nap mozgása mellett a Hold mozgásától is függ a dátum némileg a héber naptárhoz hasonló módon. A húsvét helyes időpontja gyakran vita tárgya volt.
A húsvét egybeesik a tavaszi napéjegyenlőség idején tartott termékenységi ünnepekkel, melynek elemei a feltámadás, az újjászületés. Húsvét napja az 1582-ből származó egyházi szabályzat szerint a tavaszi holdtölte utáni első vasárnapra esik: március 22 és április 25-e közé. (Ezt mondja ki a niceai zsinat határozata is i. sz. 325-ben)
A húsvét kialakulásában fontos szerepet játszik a zsidó húsvét, a pészah. E vallás tanítása szerint e napon ünneplik a zsidók az egyiptomi rabságból való menekülésüket. Az Ótestamentum szerint a halál angyala lecsapott az egyiptomiakra, a zsidók kapuja azonban egy frissen leölt bárány vérével volt bekenve, így az ő házukat "elkerülte".

Az Egyiptomból való kivonulás történetét írja le a Hagada. A keresztény egyház szertartásaiban a hosszú ünnepi időszak átfogja a kora tavasz és a nyár elejei hónapokat. Az előkészületi idő a nagyböjt, amely Jézus negyvennapos sivatagi böjtjének emlékére, önmegtartóztatására tanít. Ezt nagyobb, kisebb ünnepek követik s a húsvéti ünnepkör a pünkösddel zárul. A ciklus a karácsonyi ünnepi szakasz párja, de jóval régebbi annál. Latin neve: Septuagesima - hetvened, mert hetven napig tart, húsvéti időnek is nevezik.

Húsvétkor ünnepli a kereszténység Jézus Krisztus feltámadását. A húsvét a legrégibb keresztény ünnep és egyúttal a legjelentősebb is az egyházi év ünnepeinek sorában. A húsvét ünnepét megelőző vasárnap, virágvasárnapon arról emlékezik meg az egyház, hogy Krisztus pálmaágakat lengető tömeg éljenzése közepette vonult be szamárháton Jeruzsálembe. A nagycsütörtök (zöldcsütörtök) Krisztusnak az Olajfák-hegyén történt elfogatását idézi emlékezetünkbe. Nagypéntek Krisztus Pilátus általi halálra ítélésének, megostorozásának és kereszthalálának a napja. Nagyszombat este körmenetekkel emlékezik meg a keresztény világ arról, hogy Jézus - amint azt előre megmondta - harmadnap, azaz húsvétvasárnap hajnalán feltámadt halottaiból.

Élelmiszer, ami nélkül képtelenség lenne elképzelni az életet

A kenyér

Tápláló, ízletes – ezt jelenti a kenyér a mindennapokban.

Már a legrégebbi civilizációkban is számtalan formában volt jelen a kenyér az emberek életében, és nélkülözhetetlen cikké vált a táplálkozás történelmében. Már abban a pillanatban, hogy az ember a gabonát megismerte, használni és termeszteni kezdte, azonnal kezdetét vette megmunkálásának fejlődése is. A magvak megpörkölése már primitív feldolgozásnak tekinthető, és az őrölt magok masszává, kásává gyúrása is viszonylag hamar beépült az akkor ember gasztronómiai kultúrájába. A kenyérről találunk feljegyzéseket a mezopotán, asszír, egyiptomi, görög, római írásokban is, melyek már akkor igen változatosak voltak: a kovász nélküli, forró kövön sütött lepényféleségtől kezdve az Egyiptomban már 3000 évvel ezelőtt használatos kelesztett kenyérig. Ízük, formájuk szintén gazdag választékot mutatott: egy fennmaradt egyiptomi kenyér például bumeránghoz hasonló alakú volt, a görög Hippokratész pedig 2000 évvel ezelőtti munkájában 17 féle kenyeret sorolt fel. 


A görög civilizációban már dolgoztak pékek, a római kultúrában a kenyeret otthon sütötték a szolgák, de ásatások során pékcéheket is találtak a régészek. Az akkori időkben főleg a búzakenyér volt közkedvelt, Ostrearii-en hívták ezt a péksüteményt, és előszeretettel fogyasztottak mellé osztrigát. A fényűző lakomáikról ismert rómaiak el sem tudták már képzelni az életüket kenyér nélkül, és ez a szokás a birodalom után is fennmaradt a feltörekvő kultúrák és civilizációk életvitelében is.


Már a honfoglaló magyarok is ismerték a kenyeret. Érdekes egyébként, hogy a kenyér a magyar nyelvben csak a magas, erjesztett kenyeret jelenti, pedig valószínűleg ősmagyar kori jövevényszó, korai jelentése, rokon nyelvi adatokból következtetve, ‘kásaféle, darából készült ételféleség’ lehetett. Hogy mennyire életünk része a kenyér, az is bizonyítja, ha nyelvi jelentéseit vizsgáljuk, ugyanis túlmutat tárgyi jelentésén – ahogy egyébként számtalan nyelvben is. Gondoljunk csak a kenyérgondokkal küszködő emberre, akinek megélhetési problémái vannak: ebből is látszik, hogy népünknek a kenyér már a kezdetektől fogva a napi biztonságot, a túlélést jelentette. Tárgyi formájában a kenyér szó a honfoglalás idején egyébként feltételezhetően csak a lepénykenyeret jelentette, noha erről nyelvi adat csak 1315 - ből származó, egyházi szövegben maradt fenn. Hazánkban a XVI. században indult lényeges növekedésnek a gabonatermelés. Tanulmányok szerint a XVI. század derekán a magyar parasztháztartásban már fejenként használtak saját fogyasztásra 130-160 kg kenyérgabonát, és ez csak egyre növekedett a továbbiakban. A kora újkorban a kenyeret nálunk főétkezéseken főtt meleg ételekhez és kiegészítő étkezés alapjaként szalonnával, hússal, tejtermékkel egyaránt ették, ebből maradt fenn az a szokás, hogy meleg ételekhez nálunk kenyeret is felszolgálnak, legyen az leves, főzelék, vagy más, nem szénhidrát alapú egytálétel.

A kenyérhez számtalan hiedelem és szokás fűződik, amik még a 20. században is elevenen éltek. Ezek legtöbbje ráadásul igen gazdag múltra tekinthet vissza, hiszen a kenyér – mint alapvető élelmiszer – már megjelenésekor megkülönböztetett figyelmet élvezett. Fontos volt, hogy a kenyér valóban jó legyen, a kelesztés sikerüljön. Ennek érdekében különféle rituálék jelentek meg és a kenyérsütéshez így rontáshárító szokások és parancsok kapcsolódtak, amik a jó kenyeret voltak hivatottak biztosítani.

Kialakultak például azok a napok, amikor hagyományosan szokás volt és olyanok is, amikor egyenesen tilos a kenyérsütés. Magyar nyelvterületen pénteken (főleg nagypénteken) volt tilos kenyeret sütni. A babona szerint a pénteken sütött kenyér véres lesz, sír a kemencében, sőt, akár kővé is válik. Ennek ellenére némely vidéken ez a szabály nem volt érvényben, a nagypénteki kenyeret pedig gyógyításra, a vízbe esett megkeresésére használták. A pénteken kívül keddenként (kedd asszonyának hiedelme miatt), Luca és Borbála napján sem volt ajánlatos kenyeret sütni. De nemcsak a sütés napját korlátozták. Se férfi, se menstruáló nő nem süthetett egyes babonák szerint. Ahol nagyon komolyan vették ezeket a szokásokat, ott még a kovászolást is titokban kellett végezni – nehogy valaki rontással vagy szemmel veréssel tönkretegye. És ez még csak a kezdet, hiszen még ha a megfelelő napot, a megfelelő személyt ki is választottuk a sütésre, még akkor is számos mágikus eljárást kellett elvégeznie annak, aki biztosra akart menni. Dagasztás után például némelyek cuppogtak a kenyérnek, másutt pedig az egyes munkafázisokat vagy tárgyakat különféle varázsigékkel, ráolvasással ösztönözték. Nemcsak pogány rituálék voltak szokásban – a kovászolás, dagasztás, sütés és a kenyérszelés előtti keresztvetés szintén általános volt.

A kenyérnek az egyházi szimbolikában is fontos szerepe van. Ennek következményeként egész Európában megfigyelhető a kenyeret övező tisztelet és az ehhez kapcsolódó hagyományok. A kenyeret például tilos volt eldobni, ha leesett a földre, felvételkor megcsókolták.

Emellett a kenyér más szimbolikus jelentésekkel is bírt. A termékenység, bőség jelképeként pedig a termékenységvarázslások kedvelt eszköze lett. A feleséget például kenyér alatt vezették be az új házba, hogy ezzel az ifjú pár jólétét biztosítsák. Használták még a kenyeret emellett például gyógyító célokra (kenyértörés a beteg feje felett; a kenyérmosó víz megivása; kenyérrel való bedörzsölés), tűzvész és vihar lecsendesítésére is.

Kiflitörténet

A félholdra emlékeztető tészták története a régmúltra nyúlik vissza. A természetimádó népeknél valószínűleg már régen szerepet kapott egy-egy holdat formázó édesség, de a kovászos tésztából készített holdacskák is már a középkor óta jelen vannak a gasztronómiában.
A 13. században már Ausztriában, Badenban készült édes kipferl, amit valószínűleg a zsidó édesség, a rugelach ihletett. Más történetek arról mesélnek, hogy a sós kiflit a XVII. században a Bécset újfent ostromló törökök megcsúfolására készítették. De a Larousse Gastronomique szerint a magyar pékek tiszteletére született a kifli, méghozzá azért, mert az éj leple alatt közeledő törökökre az épp műszakukat teljesítő pékek, a harangok félreverésével figyelmeztették a lakosságot.
 

A 19. századi Rézi néni szakácskönyvéből való a következő leírás, ami azért is érdekes, mert pontosan meghatározza azt is, hogy melyik munkafolyamatnak mikor lássunk neki, és azt is el tudjuk ez alapján képzelni, hogy milyen eszközök álltak a korabeli háziasszony rendelkezésére:

„Szegedi házikenyér készítése: Legrendesebb a kenyérsütés, ha kora reggel történik. Készítése a következő. Ha két kenyeret akarunk sütni, előbb két marék komlót kell megáztatnunk egy liter langyos vízben; ez már előtte való este történik, s a beáztatott komlót letakarva félretesszük. Ekkor vegyünk elő egy sütőteknőt, melyet tisztára ki kell törülgetni. Szitáljunk bele két kenyérhez körülbelül 12 kilogramm kenyérlisztet. A teknőt egy széklábra kell állítani a konyhában a tűzhely közelében; lehet azon kívül a teknő alá és fölé párnákat rakni, hogy a lisztet, illetőleg a kenyértésztát melegen tartsa. Este kilenc óra táján csinálj kezeddel a lisztben egy gödröt, öntsd bele az áztatott komló levét, lehet egy kis élesztőt is hozzá keverni. Készítsd el egy e célra tartott falapátkával a kovászt. Takard le, hogy lassan keljen. Reggel négy órakor már hozzá kell fogni a dagasztáshoz. Keverj ekkor még bele vizet, két marék sót és addig dagasztjuk, míg egész sima és hólyagos lesz. Ekkor be kell takarni, s ezalatt a kemenczét kellőleg befűteni. A fűtés úgy eszközöltessék, hogy mire a tészta megkelt, a kemencze is meleg legyen. Egy fél órával előbb a tésztát ketté kell vágni, gömbölyűre gyúrni és szakajtókosárba tenni, melybe előbb tiszta szakajtókendőt terítettél. Hagyd néhány perczig kelni, aztán fordítsd sütőlapátra, s told a kemenczébe. Hagyd 1 ½, sőt, ha nagy a kenyér, 2 óráig sülni, s ha kiveszed, mosd meg a felső héját, hogy piros és fényes legyen.”


forrás: kenyér története
D.A.K.L.E.,- ,NET





 

A zománc

"Akármilyen meglepően hangzik is, a zománc valójában üveg. A porrá tört és fémoxidokkal színezett üveget víz, továbbá réz és gyanta (vagy más emulziók) segítségével viszik fel a díszítendő felületre, amely többféle lehet: jobbára fém, de festenek zománccal üvegre és porcelánra is.

A zománc, akárcsak az üveg, több ezer éves múltra tekint vissza. A két anyag nem választható szét, és nemcsak azért, mert a zománc éppúgy szilíciumkristályokból áll, mint az üveg, hanem mert kezdetben szorosan összefonódott a történetük is, és művészi alkalmazásuk, felhasználásuk szintén rokonságot mutat. Mielőtt még a szíriaiak feltalálták volna az üvegfúvást, vagyis annak módját, hogyan lehet üreges tárgyakat magyarán edényeket készíteni, az egyiptomiak olyan gyöngyöket és díszplasztikákat produkáltak, amelyek egyformán tekinthetők tömör üvegnek, illetve zománcnak. A Tutanhamon sírjában talált ékszerek és bútorok aranylemezeit a drágakövek mellett még színes üvegpasztával díszítették, miközben ugyanebből az időből több, már egyértelműen zománcozottnak tekinthető tárgy is maradt ránk. A kettő látványa mégis a megtévesztésig hasonló.

Noha a rómaiak is készítettek zománcokat (fejlett üvegművességük volt), a zománcművészet központja még hosszú időn át Kelet maradt aligha függetlenül a keleti világ szín- és dekorációkultuszától. Ez utóbbi egyedülálló kvalitásait mi, magyarok jól ismerjük, hiszen két nevezetes történelmi ereklyénk (a XI. századi Monomachosz-korona, illetve a valamivel későbbről származó Szent Korona alsó része) egyértelműen a középkori bizánci ötvösség elsőrangú alkotása; mindegyiket pompás rekeszzománcok ékesítik. Az elnevezés onnan származik, hogy a fémlemezre (amely ebben a korban többnyire arany vagy ezüst, ritkábban réz) fémszalagokat forrasztottak, s az így kialakuló kis rekeszekbe öntötték a folyékony zománcfestéket, majd a tárgyat kiégették.

A kora középkori Európában a római előzmények szerves folytatásaként a Rajna völgyében, Kölnnel a központban bontakozott ki jelentős üvegművesség. Itt készítettek először úgynevezett beágyazott zománcokat: a fém felületén a leendő díszítmény rajzának megfelelően mélyedéseket alakítottak ki s ezekbe öntötték a színes anyagot, majd következett az égetés. Ezt a technikát hamarosan eltanulták a Limoges-ban dolgozó francia mesterek, s a város, amelyben már a VI. századtól virágzott az ötvösség, az ott készült zománcok révén hírnevet szerzett az egész középkori Európában. Hozzánk is számos tárgy került, amelyekből jó néhányat őriznek közgyűjteményeink (Nemzeti Múzeum, Esztergomi Keresztény Múzeum, Iparművészeti Múzeum).

A középkor második felében Magyarország a kontinens legfejlettebb és legerősebb államai közé emelkedett. Ebben nem kis szerepe volt a nemesfémbányászatnak, amely persze nem utolsósorban az erős politikai hatalomnak és a virágzó gazdaságnak köszönhette fejlődését. Magától értetődő, hogy a hazai ötvösség szintén kiemelkedő jelentőségre tett szert. Érdekes vonása mondhatni sajátossága a magyar művészetnek, hogy a fémművességben a keleti örökség munkált tovább: ötvöseink nem a nyugaton elterjedt beágyazott, hanem a keleti rekeszzománc-technikát vették át, sőt fejlesztették tovább. Így jött létre az úgynevezett sodronyzománc, amely annyiban különbözik az előzményétől, hogy benne a rekeszeket sodort ezüstfiligrán szálak alkotják.

Hogy ily módon milyen csodás alkotások születtek, arra példa a magyar művészet több nevezetes remeke: a Szent László-herma (ereklyetartó az 1400-as évek elejéről), vagy az úgynevezett Suky-kehely (Suky Gergely erdélyi nemes készíttette 1440 táján az egyház számára ajándékként). A korabeli magyar ötvösség európai rangjáról számos egykori dokumentum tudósít, s az is árulkodó, hogy a sodronyzománc a Felvidéken és Erdélyben még a XVI-XVII. században is virágzott: e technikával készültek a násfák (nyakba akasztható melldíszek), sőt jellegzetességeit még az olcsóbb kivitelű ékszerek is továbbörökítették. Ennek bizonysága az úgynevezett erdélyi zománc, amelynek rekeszeit gyakran csupán lakkszerű a zománcnál kevésbé időtálló színezőanyag tölti ki.
Időközben Limoges is továbbhaladt a maga választotta úton. A beágyazott zománcokat a XV. századtól fokozatosan felváltották az üvegfestéshez hasonló eljárással készülő festett zománcok, amelyek szinte monokróm voltuk ellenére kis méretű képnek tekinthetők: a fémalap róluk lényegében eltűnt, az ábrázolások alapjául nem egy esetben rézmetszetek szolgáltak. Idővel pedig mind jelentősebb szerepet kaptak rajtuk a tónusok, így alakult ki a szürke árnyalatokban gazdag grisaille [ejtsd: grizáj]. Ezek általában úgy készültek, hogy fekete alapra festettek fehérrel. A zománcfestés utóbb a plasztikusan megformált tárgyakra is kiterjedt, ekkor beszélünk körzománcról, amely az egész felületet beborítja.

A reneszánsz idején még viszonylag gyakoriak voltak a zománcdíszes ötvöstárgyak, de már ekkor is megfigyelhető, főleg Németországban, hogy a díszítésben megnőtt a fém plasztikai megformálásának szerepe.
A barokk kortól kezdődően a zománc visszaesésének lehetünk tanúi. Legalábbis a fémművességben, mert korabeli porcelánokon találkozunk zománcfestéssel (mivel a kezdeti időkben a gyárak a színek égetésében még sok technikai problémával küszködtek), de főként üvegeket dekoráltak vele, ahogy változatos festésű barokk, biedermeier, klasszicista munkák tanúsítják. Az üveg tehát úgy tűnik, ekkor visszaszorult az üvegre.
A századvég azonban a zománc reneszánszát hozta. Mind a tömegtermelés, mind az exkluzív műipar felfedezte. A mindennapi használatra készülő konyhai fémedényeket, higiéniai okokból és megóvandó a rozsdásodástól, zománccal vonták be. Ez önmagában nem művészet, de így számos szépséges zománctárgy született, amelyet ma a design maradandó emlékeiként tartunk számon. Másfelől az ékszerészetben kelt új életre a zománc, annak is az a válfaja, amelyet a jour [ejtsd: azsúr], magyarul áttört jelzővel minősítünk. Ennek lényege, hogy miután a zománc az égetés révén megszilárdul, mögüle a fémet csiszolással eltávolítják, így az áttetszővé válik. Az eljárás nem új, annyira nem az, hogy már a magyar korona alsó pántján is találunk ilyen díszeket, de míg a középkori tárgyakon az a jour-zománc ragyogásával a drágakövekkel kelt versenyre, a szecessziós darabokon (például a francia René Lalique vagy a magyar Tarján [Huber] Oszkár művein) légies könnyedséget áraszt."

/Forrás: Zománc
Vadas József /

XXII. Téli Olimpiai Játékok

 Kezdetét vette Szocsiban a XXII. téli olimpia.

Szocsiban 88 ország csaknem 3000 versenyzője – köztük 16 magyar – indul. Az ötkarikás esemény, amelyen 15 sportág 98 versenyszámában avatnak győztest, február 23-áig tart.

 Téli olimpiák története
 
A téli olimpiák története nem nyúlik vissza olyan messzire, mint a nyári olimpiáké. Az első téli olimpiát 1924-ben rendezték a franciaországi Chamonix-ban.

Az első olimpián 11 nő, és 247 férfi vett részt.


A téli olimpiai játékok  sikeres lebonyolítása sokkal inkább függ az időjárási és földrajzi tényezőktől, mint a nyári olimpiák esetében.   1964-ben Innsbruck-ban a hóhiány és az enyhe idő, 1984-ben, Szarajevóban pedig a hirtelen leesett hatalmas hómennyiség okozott gondot, a New York állambeli, mindössze 568 méteres tengerszint felett felkvő Lake Placid-ben pedig annak ellenére rendeztek kétszer téli olimpiát, hogy először vasúton szállították a havat a rendezvény színhelyére. A második olimpián pedig a kor akkori legkomolyabb hóágyúparkja biztosította a megfelelő hóréteget a sípályákon.
 A rendező városok is eltérnek a nyári olimpiákon megszokottaktól, míg a nyári olimpiákat pár kivétellel mindig fővárosok rendezték (főként a fejlett infrastruktúra miatt), addig téli olimpia mindössze egyszer került megrendezésre valamely ország fővárosában (Norvégia - Oslo), a többi alkalommal akár kis lélekszámú hegyvidéki üdülőfalvak is elnyerték a rendezés jogát.

I. téli olimpia: 1924 - Chamonix

  Az első olimpia egyik legnagyobb szenzációját kétségtelenül a svájci bobosok szolgáltatták, akik tombolán nyerték a fából készült járművüket, és igazi pályán Chamonix-ban siklottak le először, a felmelegedő időnek és a megolvadó jégnek köszönhetően végül széles nyomtávú faalkotmányukkal megszerezték az aranyérmet a kásás jégen lelassuló modernebb felszerelésekkel induló csapatok előtt. A rendezvényen 16 ország 258 versenyzője mérte össze tudását 16 versenyszámban. Az éremtáblázatban az élen az északi sísport szülőhazája Norvégia végzett megelőzve Finnországot és Ausztriát.

II. téli olimpia: 1928 - St. Moritz

  A legkülönösebb verseny az 50 km-es sífutás volt, itt az indulásnál mért nulla fok a verseny végére +25C°-ra melegedett. Sokan feladták a versenyt a rendkívüli hőterhelés miatt. A meleg szél miatt törölték a 10 km-es gyorskorcsolya számot is, mivel a jég alkalmatlanná vált a sportolásra (ekkor még természetes jégen rendezték a versenyszámokat). A rendezvényen már 25 ország 464 résztvevője versenyzett 14 versenyszámban. Az éremtáblázatot ismét Norvégia nyerte, második helyezett az Egyesült Államok, a harmadik pedig Svédország lett.

III. téli olimpia: 1932 - Lake Placid

1932-ben először került a tengerentúlon megrendezésre a téli olimpia, az akkor mindössze alig 4000 lakosú település Lake Placid kapta a rendezés jogát. 

IV. téli olimpia: 1936 - Garmich-Partenkirchen

1936-ban visszatért az olimpiai láng Európába, a bajorországi Garmisch-Partenkirchen településpáros rendezte a játékokat. A bobszámok kivételével minden versenyszámban indult magyar sportoló, ez azóta is egyedülálló a téli olimpiák történetében n-t a rendezésre 1939 nyarán, azonban a második világháború hosszú évekre kioltotta az olimpiai lángot.

V. téli olimpia: 1948 - St. Moritz

Az első, háború utáni téli olimpiát 1948-ban rendezték, immár másodszor a svájci St. Moritz-ban.  rejét. Az éremtáblázatot már "szokásos" módon Norvégia nyerte, Svédország és a rendező Svájc előtt. Páros műkorcsolyázásban Kékessy Andrea-Király Ede magyar páros ezüstérmes lett!

VI. téli olimpia: 1952 - Oslo

1952-ben a modernkori síelés szülőhazájába, Norvégiába, és annak fővárosába, Oslóba vándorolt az olimpiai láng.

VII. téli olimpia: 1956 - Cortina d'Ampezzo

Az 1956-os olimpia ismét az Alpok lejtőin, az olaszországi Cortina d'Ampezzo üdülőhelyen került megrendezésre.   Magyar siker is született, a Nagy Mariann - Nagy László műkorcsolyázó páros bronzérmet szerez. A cortina-i olimpia az első, amelyet a televízió is közvetít.

VIII. téli olimpia: 1960 - Squaw Valley

1960-ban újra tengerentúl rendezik a téli olimpiát, ezúttal a fiatal üdülővárosban, Squaw Valley-ben. 

IX. téli olimpia: 1964 - Innsbruck

1964-ben Tirol tartomány fővárosa Innsbruck rendezte az olimpiai játékokat. A rendkívül enyhe időjárás és a hóhiány miatt a hadsereg mozgósításával hozták sportolásra alkalmas állapotba a helyszíneket, a katonák 20 ezer jégtéglát vágtak ki gleccserekből, a bobpálya részére, ill. 40 ezer köbméter havat szállítottak a magasabban fekvő területekről a sípályákra, amelyet kézzel és lábbal tapostak keményre, hogy ne olvadjon el a versenyek idejére. 

X. téli olimpia: 1968 - Grenoble

1968. A tizedik téli olimpiai Játékok ismét Franciaországban, Grenoble-ben kerültek megrendezésre. 

XI. téli olimpia: 1972 - Sapporo

1972-ben először került Ázsiába az olimpiai láng, ezúttal a Japán Sapporo nyerte el a rendezés jogát. 

XII. téli olimpia: 1976 - Innsbruck

Az 1976-os rendezési jogot az amerikai Denver városa nyerte el, azonban Colorado állam környezetvédői népszavazás során megakadályozták a rendezés miatt elengedhetetlen erdőirtásokat és talajmunkákat a Sziklás-hegységben, valamint nem vállalták a rendezéshez szükséges mintegy ötmillió dolláros közpénz ilyen célú felhasználását, így a város kénytelen volt lemondani a rendezés jogáról. Innsbruck már meglévő olimpiai infrastruktúrájának köszönhetően kapta második helyszínként a rendezési jogot, mindössze 12 évvel az első itt rendezett olimpia után. 

XIII. téli olimpia: 1980 - Lake Placid

1980-ban, immár másodszor, az amerikai Lake Placid rendezte a játékokat. A hóhiány miatt elsőízben rendeznek lesiklóversenyeket mesterséges úton előállított havon. Liechtenstein, mint legkisebb ország itt nyerte első olimpiai aranyérmét.  . A közönség által győztesként ünnepelt Regőczy-Sallai műkorcsolyapáros ezüstérmet szerez Magyarországnak. 

XIV. téli olimpia: 1984 - Szarajevó

1984-ben Szarajevó, a szocialista blokk országai közül elsőként és egyben utolsóként elnyerte a Téli Olimpia rendezési jogát, a versenyekre csak komoly nehézségek árán lehetett eltávolítani a hatalmas mennyiségű frissen leesett havat a sípályákról.

XV. téli olimpia: 1988 - Calgary

1988-ban a kanadai Calgary-ban került megrendezésre az olimpia, ekkor bővítették a versenynapok számát 16-ra. 

XVI. téli olimpia: 1992 - Albertville

1992-ben a franciaországi Albertville rendezte a játékokat. Ez volt az utolsó téli olimpia, amely a nyári olimpiával azonos évben került megrendezésre.

XVII. téli olimpia: 1994 - Lillehammer

1994-ben, csupán két évvel az előző téli olimpia után a norvégiai Lillehammer rendezte az olimpiát.

XVIII. téli olimpia: 1998 - Nagano

1998-ban ismét Japánba került a láng, ezúttal Nagano rendezhette meg a játékokat, jelentős új versenyszámként debütált a snowboard és a curling. 

XIX. téli olimpia: 2002 - Salt Lake City

A  2002-es téli olimpiai játékokat az amerikai mormon vallás fővárosaként ismert Salt Lake City rendezte, magyar vonatkozás, hogy a rendezés jogát 1995-ben Budapesten nyerte el a város. Új versenyszám volt a női bob,

XX. téli olimpia: 2006 - Torino

  Az olimpiai láng december 8-án indult Rómából és február 10-re érkezett meg a nyitóünnepségre Torinóba. 

 

XXI. téli olimpia: 2010 - Vancouver

 

XXII. téli olimpia: 2014 - Szocsi

 

XXIII. téli olimpia: 2018 - PyeongChang (Dél-Korea)

2011. július 6-án eldőlt, hogy Dél-Korea rendezi a 2018. évi téli olimpiát. Pjongcsang nagyon sok szempontból tökéletes helyszínnek tűnik, a fővárostól gyorsvasút repíti majd a versenyzőket az olimpiai faluig, így 50 perc alatt bárki odaérhet Szöulból.

forrás: Téli Olimpia történelem/Hernádi  László
Sielők.hu