A zománc, akárcsak az üveg, több ezer éves múltra tekint vissza. A két anyag nem választható szét, és nemcsak azért, mert a zománc éppúgy szilíciumkristályokból áll, mint az üveg, hanem mert kezdetben szorosan összefonódott a történetük is, és művészi alkalmazásuk, felhasználásuk szintén rokonságot mutat. Mielőtt még a szíriaiak feltalálták volna az üvegfúvást, vagyis annak módját, hogyan lehet üreges tárgyakat magyarán edényeket készíteni, az egyiptomiak olyan gyöngyöket és díszplasztikákat produkáltak, amelyek egyformán tekinthetők tömör üvegnek, illetve zománcnak. A Tutanhamon sírjában talált ékszerek és bútorok aranylemezeit a drágakövek mellett még színes üvegpasztával díszítették, miközben ugyanebből az időből több, már egyértelműen zománcozottnak tekinthető tárgy is maradt ránk. A kettő látványa mégis a megtévesztésig hasonló.
Noha a rómaiak is készítettek zománcokat (fejlett üvegművességük volt), a zománcművészet központja még hosszú időn át Kelet maradt aligha függetlenül a keleti világ szín- és dekorációkultuszától. Ez utóbbi egyedülálló kvalitásait mi, magyarok jól ismerjük, hiszen két nevezetes történelmi ereklyénk (a XI. századi Monomachosz-korona, illetve a valamivel későbbről származó Szent Korona alsó része) egyértelműen a középkori bizánci ötvösség elsőrangú alkotása; mindegyiket pompás rekeszzománcok ékesítik. Az elnevezés onnan származik, hogy a fémlemezre (amely ebben a korban többnyire arany vagy ezüst, ritkábban réz) fémszalagokat forrasztottak, s az így kialakuló kis rekeszekbe öntötték a folyékony zománcfestéket, majd a tárgyat kiégették.
A kora középkori Európában a római előzmények szerves folytatásaként a Rajna völgyében, Kölnnel a központban bontakozott ki jelentős üvegművesség. Itt készítettek először úgynevezett beágyazott zománcokat: a fém felületén a leendő díszítmény rajzának megfelelően mélyedéseket alakítottak ki s ezekbe öntötték a színes anyagot, majd következett az égetés. Ezt a technikát hamarosan eltanulták a Limoges-ban dolgozó francia mesterek, s a város, amelyben már a VI. századtól virágzott az ötvösség, az ott készült zománcok révén hírnevet szerzett az egész középkori Európában. Hozzánk is számos tárgy került, amelyekből jó néhányat őriznek közgyűjteményeink (Nemzeti Múzeum, Esztergomi Keresztény Múzeum, Iparművészeti Múzeum).
A középkor második felében Magyarország a kontinens legfejlettebb és legerősebb államai közé emelkedett. Ebben nem kis szerepe volt a nemesfémbányászatnak, amely persze nem utolsósorban az erős politikai hatalomnak és a virágzó gazdaságnak köszönhette fejlődését. Magától értetődő, hogy a hazai ötvösség szintén kiemelkedő jelentőségre tett szert. Érdekes vonása mondhatni sajátossága a magyar művészetnek, hogy a fémművességben a keleti örökség munkált tovább: ötvöseink nem a nyugaton elterjedt beágyazott, hanem a keleti rekeszzománc-technikát vették át, sőt fejlesztették tovább. Így jött létre az úgynevezett sodronyzománc, amely annyiban különbözik az előzményétől, hogy benne a rekeszeket sodort ezüstfiligrán szálak alkotják.
Hogy ily módon milyen csodás alkotások születtek, arra példa a magyar művészet több nevezetes remeke: a Szent László-herma (ereklyetartó az 1400-as évek elejéről), vagy az úgynevezett Suky-kehely (Suky Gergely erdélyi nemes készíttette 1440 táján az egyház számára ajándékként). A korabeli magyar ötvösség európai rangjáról számos egykori dokumentum tudósít, s az is árulkodó, hogy a sodronyzománc a Felvidéken és Erdélyben még a XVI-XVII. században is virágzott: e technikával készültek a násfák (nyakba akasztható melldíszek), sőt jellegzetességeit még az olcsóbb kivitelű ékszerek is továbbörökítették. Ennek bizonysága az úgynevezett erdélyi zománc, amelynek rekeszeit gyakran csupán lakkszerű a zománcnál kevésbé időtálló színezőanyag tölti ki.
Időközben Limoges is továbbhaladt a maga választotta úton. A beágyazott zománcokat a XV. századtól fokozatosan felváltották az üvegfestéshez hasonló eljárással készülő festett zománcok, amelyek szinte monokróm voltuk ellenére kis méretű képnek tekinthetők: a fémalap róluk lényegében eltűnt, az ábrázolások alapjául nem egy esetben rézmetszetek szolgáltak. Idővel pedig mind jelentősebb szerepet kaptak rajtuk a tónusok, így alakult ki a szürke árnyalatokban gazdag grisaille [ejtsd: grizáj]. Ezek általában úgy készültek, hogy fekete alapra festettek fehérrel. A zománcfestés utóbb a plasztikusan megformált tárgyakra is kiterjedt, ekkor beszélünk körzománcról, amely az egész felületet beborítja.
A reneszánsz idején még viszonylag gyakoriak voltak a zománcdíszes ötvöstárgyak, de már ekkor is megfigyelhető, főleg Németországban, hogy a díszítésben megnőtt a fém plasztikai megformálásának szerepe.
A barokk kortól kezdődően a zománc visszaesésének lehetünk tanúi. Legalábbis a fémművességben, mert korabeli porcelánokon találkozunk zománcfestéssel (mivel a kezdeti időkben a gyárak a színek égetésében még sok technikai problémával küszködtek), de főként üvegeket dekoráltak vele, ahogy változatos festésű barokk, biedermeier, klasszicista munkák tanúsítják. Az üveg tehát úgy tűnik, ekkor visszaszorult az üvegre.
A századvég azonban a zománc reneszánszát hozta. Mind a tömegtermelés, mind az exkluzív műipar felfedezte. A mindennapi használatra készülő konyhai fémedényeket, higiéniai okokból és megóvandó a rozsdásodástól, zománccal vonták be. Ez önmagában nem művészet, de így számos szépséges zománctárgy született, amelyet ma a design maradandó emlékeiként tartunk számon. Másfelől az ékszerészetben kelt új életre a zománc, annak is az a válfaja, amelyet a jour [ejtsd: azsúr], magyarul áttört jelzővel minősítünk. Ennek lényege, hogy miután a zománc az égetés révén megszilárdul, mögüle a fémet csiszolással eltávolítják, így az áttetszővé válik. Az eljárás nem új, annyira nem az, hogy már a magyar korona alsó pántján is találunk ilyen díszeket, de míg a középkori tárgyakon az a jour-zománc ragyogásával a drágakövekkel kelt versenyre, a szecessziós darabokon (például a francia René Lalique vagy a magyar Tarján [Huber] Oszkár művein) légies könnyedséget áraszt."
/Forrás: Zománc
Vadas József /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése