Ezen a napon történt

Pozsonyban ezen a napon született 1734-ben ír származású bevándorlók gyermekeként Kempelen Farkas mérnök, feltaláló. Sokoldalú tehetség volt, igazi polihisztor. Bécsben tanult jogot és filozófiát, majd ugyanitt tisztviselőként kezdett el dolgozni. 1767-ben mint Bácska telepítési kormánybiztosa, betelepítette a néptelenné vált területeket, selyemgyárakat létesített, faluközösségeket szervezett.

1770 táján - elsőként a világon - beszélőgépeket szerkesztett, melyek a belenyomott levegőt az emberi hanghoz hasonló levegőrezgésekké alakították át. Az egyetlen megmaradt példány ma a müncheni Deutsches Museumban van. Tanulmánya az emberi beszédről a modern fonetikai kutatások megalapozója.Újabb találmánya volt a gőzkondenzátorral tervezett gőzgép volt, amelyet a bécsi Stubentornál állítottak fel. Buda vízellátásának javítására vízemelőt tervezett két szivattyúval. A Duna partján fúrt kutakból a mai Várbazár helyén felállított lóhajtásos szivattyúk húzták fel a vizet. Kempelen megszerkesztette a gőzturbina ősét és 1788-ban benyújtotta találmányát II. József császárhoz.

Másik híres találmánya a sakkozógép, melyet 1769-ben készített. A Török néven híressé vált gépben ugyan egy ember is el volt rejtve, de ez a találmány újszerűségéből keveset von le, hiszen az ember nem volt a közönség számára látható, hanem rafináltan elhelyezett tükrök és rések segítségével belülről tájékozódott. Ötvösként, költőként, íróként, és építészként is tevékenykedett (a budai vár egyes részeit ő építette újjá, ő tervezte a Várszínházat, a pozsonyi várban vízvezetékrendszert épített ki, és a schönbrunni szökőkutak is az ő alkotásai. Emellett nyomdai szedőládát, nyomtatógépet a vakok oktatásához és gőzgépet is készített. 1772-ben írógépet készített Paradis Teréz, a vak bécsi zongoraművésznő részére. Szegényen halt meg Bécsben 1804. március 26-án, mert I. Ferenc megszüntette támogatását, valószínűleg jakobinus kapcsolatai miatt
./Magyar Mérnök/

1827. március 26-án halt meg Ludwig van Beethoven, a zenetörténet egyik legnagyobb alakja.



Holdfény szonáta

Az 1800-as évekre hallásának romlása már megállíthatatlanná vált, és egyre nehezebbé váltak a fellépések, mert egy idő után már csak a füléhez tartott tölcsér formájú eszköz segítségével hallotta a hangokat. Barátjához, Wegelerhez írt levelében kétségbeesetten számolt be tapasztalatairól: „…hallásom az utóbbi három évben rohamosan romlik. Füleimben éjjel-nappal állandó sípolást és zúgást hallok. Bármily egyéb foglalkozás esetén ez elviselhetőbb lenne, az enyémben azonban ez tényleg ijesztő.”
Mivel a hétköznapi beszélgetések is egyre nehezebbé váltak, írásban közölte gondolatait, amiket mindig a magával hordott füzetbe jegyzett le. Haláláig száznegyven füzetet írt tele, ez ma a zeneszerző hagyatékának fontos részét képezi. Látva, hogy nem akarják segíteni, megérteni, ez ingerlékennyé, zárkózottá, bizalmatlanná tette környezete felé, és kerülni kezdte az embereket. Ezért aztán embergyűlölőnek gondolták. A társasági élet helyett inkább a csendes magányba húzódott vissza. Az addig nyüzsgő társasági ember mély depresszióba esett, és sokszor még az öngyilkosságot is fontolgatta. Egy fiatal vak asszony, aki egy házban lakott Bee­thovennel, segítette át a holtponton. Egy alkalommal megjegyezte az akkor már nehezen halló mesternek: „Bármit megadnék, ha egyszer láthatnám a holdfényt!” Ezt hallva Beethoven könnyezni kezdett, és rájött, hogy amíg látja a papírt, a kottafejeket, addig a zene soha nem fog meghalni számára. Hatalmas életkedv öntötte el, ami minden idők egyik legnagyobb zongoradarabjának, a Holdfény szonátának a megírására késztette. Intuitív képességét felhasználva Beetho­ven, aki ekkorra már alig hallott, zenéjével lefestette a holdfényt egy olyan nőnek, aki nem látott semmit.

A sors szimfóniája

Nem sokkal később ennek az időszakának letisztult érzéseit, tanulságait az Ötödik, avagy a Sors szimfóniában mutatta be. Egyetlen ehhez fogható alkotás sincs a zenetörténetben, amely ilyen tömören, érthetően kifejezi a zenében az emberi harcot, küzdelmet és a küzdelem eredményét, a győzelmet. S bár életében a betegsége kudarcra ítélte, soha nem adta föl: halála napjáig dolgozott, és műveinek máig tartó népszerűsége hozta el a győzelmet, még ha ezt nem is élhette meg. 1818-ra, negyvennyolc éves korára már szinte semmit nem hallott, mégis – erőt véve magán – még kilenc évig dirigált a színpadon, vagy zongorázott. Emberi nagyságra, lelkének gazdagságára, zseniális tehetségére utal, hogy felülkerekedve a kóron, ezekben az években komponálta legnagyobb műveit: három zongoraszonátát, öt vonósnégyest és a IX. szimfóniát.
Süketsége ellenére azért tudott komponálni, mert tökéletes belső hallással rendelkezett, és emlékezetében rögzült, hogy a leírt hangjegyek vagy a zongorán leütött hangok milyenek a valóságban. Komponálás közben állítólag egy dobverőt érintett a zongorához, így annak a rezgéséből is volt valamilyen mértékű hallásélménye.

1824-ben a IX. szimfónia premierjén saját maga vezényelt. Azonban már annyira süket volt, hogy nem vette észre a darab végén a közönség tomboló ünneplését. A szólista finoman fordította meg a mestert a közönség felé, aki csak ekkor vette észre, hogy a mára már hallhatatlan mű mekkora ovációt eredményezett. A IX. szimfónia bevonult a halhatatlan zenedarabok közé, megkoronázva a zeneszerző életének munkásságát.