A kincs tárgyai közül formai tekintetben legérdekesebb a római ezüstök között egyedülálló vödörpár. Ezt a vödörformát fából készítve és ezüst- vagy bronzveretekkel díszítve gyakran megtaláljuk a Kr. u. 4. századi germán fejedelmi temetkezések emlékanyagában (pl. Sackrau Sziléziában, Osztrópataka és Czéke Kelet-Szlovákiában).
A geometrikus minták, a nielló és a mitológiai jelenetek alkalmazására a 4. századi római ezüstökön számos példát találunk Skóciától Moldáig, azonban a Seuso-kincs legjellegzetesebb formájú edényein, a vödrökön alkalmazott griff-protomékra és a gyöngysoros dísz elé helyezett dekoratív mellképekre a legjobb példát a Polgárdiban talált ezüsttripus (összecsukható haromlábú állvány, amelyet nagyméretû tálak alátámasztására használtak) esetében találjuk meg. A tripus öntött, tömör lábai ugyanúgy téglalap keresztmetszetûek, mint a Hippolytus-kancsó füle (amely a maga nemében egyedülálló a római kori ezüstök között). Hasonló kivitelû, bronzból öntött tripuslábat Trierbôl ismerünk. A polgárdi tripus és a Seuso-kincs legtöbb darabja is valószínûleg a Mosel-vidéken, vagy éppen Trierben készült. A polgárdi tripus és a Seuso-kincs vödreit egy másik jellegzetes vonás is összekapcsolja. Mind a tripuson, mind a vödrökön az ötvösmester beütött pontokkal jelölte meg azokat a helyeket, ahová a tárgyak összeszerelése során a külön elkészített alkatrészeket fel kell forrasztani. A tripus és a kincs egyébként funkcionálisan és kölcsönösen kiegészítik egymást: a kincs nagyméretû táljaihoz eredetileg tripus is tartozott (ennek ábrázolását megtaláljuk a Seuso-tál középsô medallionján, sôt a tálak peremének alján feltehetôen egy tripus tartókampójától származó karcolások is megfigyelhetôk). A polgárdi tripus méreteit tekintve ugyanúgy a legnagyobbak közé tartozik, mint a Seuso-kincs edényei. Technikai hiányosságaik is közösek: a nagytisztaságú ezüstbôl készült, közvetkezésképpen puha anyagú tripus és a kancsók nagy méretükhöz képest nem rendelkeznek kellô szilárdsággal, ezért a tripus szinte saját súlyát is alig bírja megtartani, és a kancsók talpa is letörött a használat során. A tárgyak formái, szimbolikája és a tárgyakon ábrázolt jelenetek tartalmi elemzése alapján Tóth Endre arra a következtetésre jutott, hogy a kincs egy esküvôi ajándéknak szánt tálalókészlet darabjaiból áll. Valóban, a Hippolytus-készlet ital felszolgálására szolgálhatott a férfi számára, míg az illatszeres szelence, amelynek oldalán annak tulajdonosnôjét szolgái kíséretében szépítkezés közben ábrázolták, az ifjú ara számára készített ajándék lehetett. A többi darab, mint pl. a kézmosó készlet, közös használatú volt. A Seuso-tál középsô medalionjának körirata, amelyben jókívánságokat fogalmazott meg a tárgyak ajándékozója, tovább a medalionban ábrázolt esküvôi lakomajelenet is összhangban áll a tárgyak nászajándék jellegével. A verses köriratban megnevezték a megajándékozott Seusót, aki a kincs eredeti tulajdonosa volt. Ez a név eddig más forrásból ismeretlen, formai elemzése arra utal, hogy viselôje germán lehetett. A névforma ún. bôvített rövid alak, ahol az egy szótagra (SEV-) rövidített eredeti névhez egy kicsinyítô képzôt (-SO) illesztettek. A medalion további jellegzetessége, hogy itt nem csupán dekoratív céllal ábrázoltak egy lakomajelenetet, hanem azt két kis címkébe illesztett felirattal konkretizálták is. Az egyik ló mellé odaírták nevét is: INOCENTIVS, és a lakoma helyszínét is pontosan meghatározták. A kereveten lakomázó társaság elôtt elterülô víztükör mellé odaírták a PELSO nevet. Ez a földrajzi név jól ismert az antik írott forrásokból és egyértelmûen a Balatonnal azonosítható. A földrajzi terület pontos megjelölésébôl arra következtethetünk, hogy a kincs tulajdonosának életében fontos szerepet játszott a Balaton vidéke, valószínûleg itt terültek el birtokai. A kincs némelyik edényének hátoldalán a készítés, illetve a használat során bekarcolt feliratokat találunk. A kulturális és földrajzi hovatartozás tekintetében az utóbbiak fontosak számunkra. Három feliratot is találunk (a geometrikus tál, az egyik vödör és az illatszeres szelence alján, amelyek a tárgyak leltári listába vételérôl tanúskodnak. Leltárra utaló felirattal a kaiseraugsti kincs esetében is talákozunk, a Seuso-kincsnél azonban részben latin betûkkel, részben rúnákkal, de mindhárom esetben germán nyelven karcoltak számneveket az edényekbe. A Balaton tágabb körzetében, Veszprém és Fejér megyékben éppen a Kr. u. 4. század második felétôl kezdôdôen ismerünk több rúnafeliratot. Ezek feltûnése annál is inkább szembeszökô, mivel a rúnafeliratok egyébként ritkaságszámba mennek.
/Nagy Mihály: A seuso kincs/
Elátkozott kincs?
A milliárdos értékű Seuso-kincsek felfedezőjét 1980-ban holtan találták. Polgárdiban mindmáig gyilkosságról beszélnek, bár akkor a vizsgálat öngyilkosságot állapított meg, csakúgy, mint az áldozat barátjánál is, akit nem sokkal később a környékbeli erdőben találtak meg felakasztva. A kincsnek nyoma veszett, elképzelhető, hogy a lelet Jugoszlávián és Olaszországon át került Svájcba, majd részlegesen Londonba, hogy aztán 1989-ben újra előkerüljön belőle 14 darab Lord Northamptonnál, aki felvásárolta az illegálisan piacra dobott műkincseket
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése