Niccoló Paganini, az ördög hegedűse

1782. október 27-én Genovában született Niccoló Paganini, aki hegedűjátékával egész Európát bámulatba ejtette. A nagyrészt autodidakta módon tanult művész nemcsak zeneszerzéssel és hegedűléssel foglalkozott, hanem szenvedélyes hangszergyűjtő hírében is állt. 

Niccolo Paganini, a valaha is élt talán legnagyobb hegedűvirtuóz körül már életében legendák keringtek. Kalandokban bővelkedő élete és hihetetlennek tűnő technika bravúrjai miatt sok kortársa 'az ördög hegedűsének' és valamiféle démoni erő birtokosának tartotta.



"  Megbabonázó játékáról olyanok nyilatkoztak a legnagyobb elragadtatással, mint Goethe, Heine, Schumann, Chopin vagy Berlioz. Szerzeményei is magukon viselték a kivételes tehetség bélyegét, és sok tekintetben előlegezték olyan kiemelkedő zeneszerzők műveit, mint Liszt vagy Wagner.

   1782. október 27-én, Antonio Paganini  a szerény kikötői bálakötöző  felesége Teresa,  világra hozta  második fiukat , akit  Niccolónak keresztelték. Az alig néhány hónapos gyermek, aki még beszélni sem tudott, kezdett szokatlan módon felfigyelni a zenére: elég volt annyi, hogy apja csak megérintse a húrokat, a csecsemő máris megdermedt, és álmélkodva tágra nyitotta szénfekete szemét. Négyéves korában kanyarót kapott, amihez katalepsziás roham járult: a beteg szeme kifordul, lélegzete elakad. Megdermedt testét fehér vászonba burkolták, és koporsóba tették. Végül a kétségbeesett anya akadályozta meg a jóvátehetetlent; az utolsó pillanatban észrevette a kisfiún az élet alig látható jeleit.

Fia egészségét tovább rongálta az apa is. Amikor a kikötői rakodó fölfedezte a fiú zenei tehetségét, hegedűt adott az egészen kicsiny gyermek kezébe, aki végül voltaképp magától tanult meg játszani a hangszeren. Nem kellett biztatni a gyakorlásra, lelkesedett a vonóért, csak éppen hamar elfáradt. Ilyenkor apja nyaklevesekkel ösztönözte, sőt azt sem engedte, hogy a pajtásaival játsszék. Mivel Paganininek nem volt hozzáértő mestere, egyetlen híres hegedűiskolához sem tartozott. Mintha magába szívta volna mindegyik iskola csúcsteljesítményét. "Tanulásban - írja később - nem ismertem egy pillanatnyi pihenést, új, mindaddig ismeretlen fogásokat fedzetem föl, amelyek ámulatba ejtették hallgatóimat.

Első hangversenyét tizenkét évesen adja a genovai Teatro di Sant' Antonioban. Paganini arra számít: össze tud szedni annyi pénzt, hogy Pármába utazhasson, és ott tökéletesítse tudását a híres Alessandro Rollánál, Bourbon Ferdinánd herceg udvari szólóhegedűsénél. A fellépés zajos sikert arat - már csak azért is, mert a fiatal hegedűs felveszi néhány saját szerzeményű variációját a Carmagnole témájára. Utolsó napjait éli akkoriban a genovai köztársaság, de a nép a régi lelkesedéssel fogad mindent, ami Franciaországra és a forradalomra emlékezteti.

Nicollo apjával együtt útnak indul. Mikor azonban megérkeznek Rolla házába, azt hallják, hogy a maestro nem fogad, mert ágyban fekvő beteg. A szalonba, ahová a hegedűs felesége bevezeti a látogatókat, ott áll a kottaállványon a nehéz hegedűverseny, amelyet Rolla frissen komponált, Niccolo lekap egy hegedűt a falról, és mindenki számára váratlanul leblattolja művet. Rolla az első hangok hallatán, úgy, ahogy van, hálóingesen berohan a szalonba, és dermedten hallgatja a fiú játékát. Mire végre meg tud szólalni, a fiú vállára teszi a kezét, és azt mondja - Mire taníthatnálak én meg téged? - Nem is vállalja a fiatal zenész oktatását, és a híres pármai operaszerzőhöz, Ferdinando de Paerhez irányítja Niccolót, hogy tanuljon tőle komponálni.

Paer azonban örökké utazik színházi ügyeiben, így nem vállalja a fiatal virtuóz művészi továbbképzését. Végül Niccolót egy idős nápolyi gordonkás, Gaspare Giretti gondjaira bízza, akitől annak idején maga is vett órákat. Niccoló körülbelül egy évet tölt Girettinél; zeneelméletet tanul tőle, elsajátítja az ellenpontozás és a hangszerelés titkait. A zord pármai tél azonban gonosz tréfát űz vele: az ifjú tüdőgyulladást kap, amit bőséges érvágásokkal gyógyítanak. Meggyógyul ugyan, de mire 1796 őszén, tizennégy évesen ismét a sós genovai levegőt szívhatja, nem tudni, mi tartja még elcsigázott testében a lelket. Egyik tisztelője drága ajándékát viszi magával haza: a cremonai Guarneri mester egyik hegedűjét.

Paganini élete eddig sem nevezhető hétköznapinak,   de még távolról sem az a csoda, amelyet később annyit emlegetnek, Fiatal kora dacára már jelentős hírnévnek örvend, de még nem az a mágusa a vonónak, akiről első párizsi hangversenye után, 1831. március 9-én ezt írja Castille-Blas, a Journal des Débats zenekritikusa: "Adják le mindenüket, amijük van, csakhogy eljussanak Paganini koncertjére... Az anyák vigyék magukkal csecsemőiket, hogy azok hatvan év múlva büszkén mondhassák: hallották őt." Még nem az a gátakat nem ismerő angyal-démon, akinek játékára így kiált föl a fiatal Liszt Ferenc: - Istenem, mennyi fájdalom, szenvedés és eltékozolt élet zokog ebben a négy húrban!

Aztán a lombardiai és toscaniai hangversenyek (1797-1798) után következik Paganini életében az első titokzatos korszak. 

 . Két évre eltűnik a közönség szeme elől, senkivel sem találkozik. Az apai házba zárkózva, magányosan próbálja kicsalni a hegedűből annak legrejtettebb titkait is. Az ifjút megszállja az emberfölötti dicsvágy, a lehetetlent akarja megvalósítani. Ekkor írja a Capricciókat (talán legjobb műveit), és a szó szoros értelmében megszállottként, napi tíz-tizenkét órát gyakorol szünet nélkül, észre sem véve, ami a ház falain kívül van: háború, éhínség, halál. Most sem törődik egészségével, s olykor egy-egy végiggyakorolt nap végén elájul. De amit kitűzött maga elé, teljesíti: annyira azonosul hangszerével, ahogy az addig még senkinek sem sikerült: szinte testrészévé válik a hegedű.

Egyébként is szögletes, csontos vállai elvesztik egykori szimmetriájukat: a bal, amelyre a hegedűt támasztaja, magasabban áll, mint a jobb. Paganini hihetetlen ujj- és vonóhelyzeteket fedez föl és sajátít el tökéletesen abban a két évben, amikor bezárkózik a szülőház burkába. Amikor 1780 végén elhagyja önkéntes fogságát, már kétségtelenül ő az igazi Paganini. Most már készen áll a muzsikus, hogy nekivágjon egy küzdelmes életnek. Az élet azonnal kínálja is az alkalmakat. Paganini kalandjai Toscanában kezdődnek, pontosabban a luccai törpeállamban, ahol 1801-ben ad hangversenyt a hagyományos házi ünnepek idején. A hallgatóság tombolva lelkesedik, és az előadót kikiáltják a "köztársaság első hegedűsének". És Paganini, aki csak most szabadult föl az atyai gyámkodás alól, azonnal találkozik a "kísértéssel" is.

Nem ismeretes a hölgy neve, aki elsőként szeretett bele a fiatal hegedűsbe. Csak azt tudni, hogy gitározott. A nemes pártfogónő elrabolja Paganinit; beköltözteti villájába, Paganini szerelemből megtanult gitározni - tökéletesen. Így kezdődik a második titokzatos korszak ennek a rendkívüli embernek az életében, amelynek sodrása egy búvópatakéra hasonlít. Paganini ismét eltűnik a közönség szeme elől, nem hajlandó hangversenyt adni; egészen 1804-ig nincs róla adat. Ennek az évnek a végén azonban úgy tűnik, megunja a gitáros hölgyet, s ismét Genovában bukkan föl. Csakhamar azonban sürgős üzenettel újra Luccába hívják.

Időközben Napóleon, aki fél Európa ura lett, mekilátott trónusokat osztogatni népes családjának. Nővérének, Maria Annának, egy rendkívül ostoba korzikai ezredes, Felice Bacciocchi feleségének adaajándékozta a luccai hadseregét. Maria Anna azzal kezdi uralkodását, hogy felcseréli "pórias" nevét az előkelőbb Elisára. Azután nekilát, hogy kellőképpen pompás udvart teremtsen. Ezért hívja meg Luccába Paganinit is. Ő megy is a hívó szóra, de négy év után, mert már Elisa féltékenységi jeleneteibe fárad bele halálosan, kéri elbocsátását.

Paganini ezután először Toscanában ad hangversenyeket, majd az észak olasz városokban, és játéka olyan hatást gyakorol a közönségre, hogy hamarosan megszületik és feltartóztathatatlanul terjed a Paganini-legenda. Mesélik, hogy 1802 és 1804 között börtönben ült, ahová azért zárták, mert megölte a szeretőjét; hegedűje húrjait a meggyilkolt kedves beléből sodorták, és a művészt a tömlöcben maga az ördög tanította meg a hegedülés titkaira. Hangversenyről hangversenyre dicsőbb a diadalmenet, amelynek végén Paganini Torinóba érkezik, ott Felice Blanghini, a kor jeles hegedűse fogadja testvéri szeretettel.

A kormányrudat Torinóban a Bonaparte család másik tagja, Paula tartja kezében, aki a kicsapongásairól közismert Borghese herceg korántsem feddhetetlen hitvese. A hercegnét nyilván temperantuma miatt nevezték Piros Rózsának. Amikor meghallotta Paganini játékát, valóságos rohamot kapott. Azonnal ráakaszkodott a muzsikusra, és elbújt vele egy alpesi falucskában. A lángoló idill azonban nem tart sokáig, mivel Nicollóért újra követség érkezik, ezúttal Firenzéből. Elisa, aki időközben kinevezte magát etruszk királynőnek, ott rendezkedett be. Paganiniért dúl tehát a piros és fehér rózsa háborúja, de az igazat megvallva, neki nem sok kedve van a hölgyekhez, mert súlyos beteg.

Ám éppen ennek a két lábon járó kórenciklopédiának olyan sikerei vannak a szerelemben, mint keveseknek: számos nő első látásra belészeret. A szenvedélyes szerelmi kalandok elválaszthatatlanok örökösen viharzó, Goethe szavaival felhő- és lángörvény életéből. Közben mondhatatlanul szenved a hangversenyektől. Csaknem mindig saját szerzeményeit játssza: a Capricciókon kívül a Moto Perpetuo hegedűversenyeit, a Boszorkánytánc-fantáziáit. Sokáig egyébként nem értékelték megfelelően Paganini zeneszerző zsenijét, habár már Rossini kijelentette: "Ha csak a zeneszerzésnek akarta volna szentelni magát, akkor is minden kortását felülmúlta volna."

Érdemes idézni még egy Rossini nyilatkozatot Niccolo zenei magnetizmusáról. A kijelentés abból az időből származik, amikor az évek súlya és a dicsőség alatt roskadozó Rossini már a jó konyhát tartotta legtöbbre a világon. - Háromszor sírtam életemben - emlékszik vissza. - Elsőzör akkor, amikor kifütyülték első operámat; másodszor, amikor egy tengeri kiránduláson a szarvasgombával töltött pulyka kiesett a csónakból; harmadszor, amikor meghallottam Paganini játékát. 1821-1824-ben Paganini immár harmadízben tűnik el valahová; alig ad hangversenyt. Azonban ez alkalommal már nem egy titokzatos hölgy a felelős - egyszerűen arról van szó, hogy amikor a művész betölti negyvenedik évét, végképp elhatalmasodnak rajta a betegségei. Az orvosok áldozata lesz, aki voltaképp nem tudják meggyógyítani, csak kísérleteznek rajta.

Miközben Paganini fizikailag a sír szélén áll, a nevétől visszhangzik egész Itália Trieszttől Palermóig. Stendhal így ír róla a Rossini életében: "Mondják, hogy tehetségét valamelyik szerelmi kalandjának köszönheti, amely miatt hosszú évekig volt fogságban. S mivel itt nem akadt más társa, mint a hegedűje, kénytelen-kelletlen megtanulta, hogyan fejezze ki érzelmeit hangokkal..."

Íme: ha egy legenda egyszer megszülteik, makacsul tartja is magát. Egyébként egy palermói vendégszereplés egészen más miatt válik emlékezetessé számára: pontosan ekkor 1825. július 25-én lesz apává. A gyermek anyja, Antonia Bianchi, egy szemrevaló kóristalány hosszabb ideig magához tudja kötni, mint bármelyik más asszony. Az apa lelkesedése nem ismer határokat. Az újszülöttet az Achille Ciro Alessandro névre keresztelik, s ettől a perctől fogva Paganini mindenhová magával viszi. Törvényes örökösévé teszi, egész vagyonát rátestálja. Ami anyját illeti, idővel sikerül megszabadulni tőle - kétezer arany lelépési díjért. Más szóval: egyszerűen megvásárolja magának a fiát. Niccolo számára Itália lassan szűknek bizonyul, s úgy érzi, ideje meghódítania egész Európát. 1828. március 29-én eljut Bécsbe is, ahol tizennégy évig hangversenyt ad.

Niccolo ezután Prágába megy, ahol Schottky professzorral megbeszéli életrajza megírását, főként azért, hogy megcáfolják az ördöggel kötött szeződés legendáját. A könyv megjelenik, és egészen szépen fogy, de korántsem olyan népszerű, mint a legenda. A hegedűs, aki hallott a karlsbadi gyógyvíz csodatevő tulajdonságairól, oda indul gyógykezeltetni magát, de ott is csak újabb csapások várnak rá: az ásványvíztől tályogos lesz az ínye, és majdnem minden fogát ki kell húzni. A fogak után a szemét támadja meg egy veszélyes betegség. És nem hiányoznak egyéb nyavalyák sem: Paganiniből valóban nem marad más, mint a hegedűben megnyilatkozó lángész. De akárhogy sorvadjon a teste, tovább játszik, mintha csakugyan nem evilági erő kényszerítené rá. 1829. május 29-én, amikor Varsóban ad hangversenyt, a teremben a megrendült hallgatók között ott ült egy tizenkilenc éves fiatalember is, Fryederyk Schopin. Azután Frankfurtba és Weimarba utazik Paganini, itt hallgatja meg őt a nyolcvan éves Goethe is. Németországban a zenész egy percre sem válik meg a fiától (az alig öt éves fiúcska hamar megtanul németül, és ő tolmácsol apjának). A fellépéssorozat után Niccolo elhatározza, hogy ideje meghódítani Párizst, a művészetek fővárosát.

Paganini 1831. március 9-én érkezik Párizsba, és még aznap hangversenyt ad. Az érdeklődők számára szűknek bizonyult a konzervatórium nagyterme; meg kell nyitni az Operaházat. Az első sorokban ott ül az "ifjú" Franciaország összes nagyja: az idősebb Dumas, Lamartine, Victor Hugo, Balzac, Gautier, Berlioz.

Idézzünk még egy passzust Castille-Blas kritikájából: "Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert kortársai lehetünk ennek a varázslónak. De szerencsés ő is: ha száz éve zendült volna fel így a hegedűje, máglyán égették volna el, mint boszorkánymestert." A megigézett hallgatók közt akad egy húszéves magyar is, aki azért jött Párizsba, hogy tökéletesítse zongorajátékát. Paganini játéka annyira megrázza, hogy azonnal elhatározza: ugyanilyen hatalmat szerez a billentyűk fölött. És néhány év múlva teljesíti is fogadalmát. Liszt Ferencnek hívják.

1831-ben Paganini hat hangversenyt ad Párizsban. 1832 áprilisában, amikor visszatér, a városban kolerajárvány dúl, az emberek mégis tolonganak a vonó mágusának fellépésére. Paganini előadóművészetének csúcsát jelentik a párizsi vendégszereplések. Közben megjárja Londont is, ahol még a hidegvérű angolokat is lázba tudja hozni.

Ötvenes éveire Paganini dicsőségének csillaga egyre fényesebben ragyog, de egyre kimerültebb és egyre inkább sötét előérzetek nyomasztják. Vágyik vissza Itáliába, ezért birtokot vásárol Párma közelében, és itt telepszik le a fiával együtt. A pármai trónon ebben az időben Mária Lujza hercegasszony ül, Napóleon özvegye. Kétséges, vajon tudja-e, Paganini milyen viszonyban volt korábban két sógornőjével; az biztos, hogy meghívja Niccolót, és a gondjaira bízza udvari zenekarát. Itt újabb területen nyilvánul meg géniusza: karmesterként is zseniálisnak bizonyul.

Paganini utolsó két éve azonban borzalmas. Számtalan betegségtől szenved; ízületi gyulladásoktól, fekélyektől, és ami a legkeservesebb csapás: a gégetébécé szétroncsolja hangszálait, a művész megnémul. A Paganinit kínzó betegségek tömegét később Marfan-kórnak írta le az orvostudomány. 1838 december 16-án, amikor a párizsi operában hangversenyt adnak Berlioz műveiből, a koncert végeztével a zeneszerzőhöz odamegy a kísértetiesen néma Paganini. Vele van a fia is, az immár tizenhárom éves Achille, aki megtanulta, hogy apja gondolatait olvassa szájmozgásából. - Apám arra kéri maestro, hogy biztosítsam önt - mondja a fiú -, soha életében nem volt még ennyire megrendülve hangversenyen. - Egy nap múlva a megdöbbent Berlioz levelet kap Paganinitól, amelyben ezt olvasta: "Beethoven halála után csak Berlioz támaszthatja fel a romantikus zenét." A levél mellékleteként ott van Paganini utasítása bankárjának, Rothschild bárónak, hogy fizessen húszezer frankot. Elképzelhetetlenül bőkezű gesztus ez a közismerten fukar hegedűstől. Berlioz pedig addig köztudottan nagy nyomorban élt.

Leírhatatlan kínlódásokkal teli utolsó két éve alatt Niccolo az elválaszthatatlan Achillével együtt Dél-Franciaországban bolyong, egy időre hazatér Genovába, végül Nizzában állapodik meg. Itt 1840 májusában bejelenti, hogy meg akar gyónni. Az elhívott papnak értésére adja, hogy bűneit palatáblára fogja írni, és ha az elolvasta, azonnal törölje le a betűket. Caffarelli kanonok ezt elutasítja: így nem lehet gyónni! A beteg állapota egyre súlyosbodik, és május 27-én bevérzett torokkal meghal. A hegedűs földi kalandja véget érnek? Korántsem.

A nizzai püspök, Monsignore Galvano nem járul hozzá, hogy a testet szentelt földbe temessék; a néhai úgy hunyt el, hogy nem bánta meg bűneit, bűnös istentelen volt, szövetségben állt a sátánnal! Achille először saját házuk pincéjében akarja eltemettetni apját, azután rábeszélik, hogy ássanak sírt nem messze egy gyár kerítésénél. De az emberek, akik éjszaka a sír mellett járnak, azt állítják, hogy nyöszörgést hallanak a föld alól, mintha egy hegedű zokogna. A sírt kihantolják, és a koporsót vitorlással Genovába szállítják. Itt Achille eltemetteti az apai ház kertjében. Azután 1845-ben átviteti villájuk kertjébe, Párma közelébe. Csak húsz év múlva kap engedélyt Paganini unokája, hogy nagyapját nyugalomba helyezze a régi városi temetőben, ahonnan 1896-ban a nagy mizsikus földi maradványait átszállítják az új pármai temetőbe.



Forrás:
N.N. Gondolatok, s szépek,Paganini az ördög hegedűse'

1782.10.27 .-én született Paganini, az ördög hegedűse

Liszt Ferenc születésének 200. évfordulója közeledtével a fidelio.hu és a Művészetek Palotája komoly szervezési munkával elérte, hogy interjút adjanak a 19. század jelentős és kevésbé jelentős, Liszthez kötődő alakjai. A század legnagyobb hatású hegedűművészét, Niccolò Paganinit sikerült elsőként mikrofonvégre kapnunk. Az „ördög hegedűsét” Fazekas Gergely kérdezte.

- Kedves Mester, nagyon köszönjük, hogy rendelkezésünkre áll a halála után 171 évvel. Engedje meg, hogy pályájának első szakaszáról kérdezzem: miért várt negyvenhat éves koráig, hogy rendkívüli hegedűs-képességeit megmutassa a világnak?

- Nem voltam én teljesen ismeretlen ifjú koromban sem, igaz, az Alpokon túl nem sokat jelentett a nevem. Apámtól, a genovai dokkmunkástól tanultam meg az alapokat - az öreg elég jól hegedült, és remekül mandolinozott -, és tizenkét évesen helyi templomokban, arisztokrata szalonokban játszottam. Már akkor éreztem, hogy különleges képességet kaptam az Úrtól - vagy az alvilági hatalmaktól -, de nehogy azt higgye, hogy nem dolgoztam rengeteget azon, hogy ez a képességem ki is bontakozzon. Tizenkilenc voltam, amikor Luccába kerültem - csodás kisváros volt már akkor is, Boccherini székhelye, nyilván tudja -, s már ott feltűnést keltettem azzal, hogy különleges effektusokra voltam képes a hegedűvel: állathangokat, természeti zajokat utánoztam. 1805-ben első hegedűse lettem a városi zenekarnak, de a politika már akkor is mindenhová betette a lábát. Amikor Napóleon húga, Elisa, és a férje, Felice Baciochi herceg átvették a hatalmat a városban, csókosukat nevezték ki a helyemre és nekem a második pult mögé kellett ülnöm. Néhány évvel később úgy éreztem, hogy elegem van az udvari szolgálatból. Elkezdtem hát turnézni, ekkor még csak Itálián belül. Írtam néhány hegedűversenyt, amelyeket nagy sikerrel adtam elő.


- Hadd jegyezzem meg, hogy Ricordinál a 24 caprice-szal egy időben jelent meg két sorozat szonátám hegedűre és gitárra, valamint hat gitárkvartettem. Ismeri őket?
- Be kell vallanom, hogy nem.
- Pedig nem rossz darabok!  Ami a 24 caprice-t illeti, ezek nagy része már jóval a megjelenés előtt készen állt. Még tinédzser koromban akadt a kezembe Pietro Locatelli, a nagyszerű 18. századi hegedűs concerto-sorozata, a L'arte del violino (op.3), amelyben az egyes hegedűversenyekhez elképesztően virtuóz szólók tartoznak, s ezeket capricciónak nevezi. Elhatároztam, hogy felülmúlom őket, s azt hiszem, ez sikerült is (bár bevallom: a Locatelli-darabok sem olyan könnyűek!). A caprice-okkal meglehetős vihart kavartam a hegedűsök körében. Egyszerűen lejátszhatatlannak tartották őket. No és a kotta ajánlásával is sikerült felbosszantanom a kollégákat. Ebben az időszakban általában valamely gazdag arisztokratának ajánlották a zeneszerzők a műveiket (jó pénzért persze, nemcsak a nemes urak szép szemeiért). Én azonban úgy döntöttem, hogy borsot török a riválisaim orra alá. Az állt a kottán, hogy „agli artisti", vagyis: „a művészeknek". Mindenki értette a dedikáció üzenetét: „ezt játsszátok el, barátaim, ha tudjátok!"
- Nemzetközi turnéit hol és mikor indította?
- Először Bécsben játszottam, 1828-ban. Szegény Schubert, aki akkor sokkal ismeretlenebb volt, mint én, éppen a bécsi fellépésem hetében tartotta élete egyetlen szerzői estjét, amelyről semelyik újság nem tett említést, mert mindenki velem foglalkozott. Innen Prágába mentem, aztán Németországba, ahol valamennyi jelentős városban felléptem, csak Berlinben tizenegy koncertet adtam egymás után. Játékomat hallotta a teljes művelt Európa: Goethe Weimarban, Heine Hamburgban, Schumann Frankfurtban, I. Miklós cár Varsóban. 1831-ben értem Párizsba, ahol tíz koncertet adtam.

- A hangversenysorozatot sajtókampány és rágalomhadjárat előzte meg, és ugyanez ismétlődött meg a következő évben, Londonban. Rájöttem - alighanem a zene történetében elsőként -, hogy a hegedülésen túl mennyire fontos, hogy megdöbbentsem a közönséget, hogy hallgatóim naivitását kihasználjam, kíváncsiságukat a végletekig fokozzam. Nagyobb városokban először ingyenes koncerteket adtam, elhintve ezzel nagyvonalúságom mítoszát, így terjedhetett el gyorsan különleges hegedülésem híre. Amikor az érdeklődés megnőtt, a jegyárak megállapításánál jól megnyomtam a ceruzám végét, így a további koncerteken degeszre kerestem magam. Az én koromban még nem voltak stylistok, de én már akkor tudtam, hogy egy előadó számára nagyon fontos az egyéni megjelenés. Mindig feketében jártam, tetőtől-talpig. Beteges szervezetem miatt nagyon vékony voltam, szinte mindig sápadt, s tudtam, hogy ez kísérteties külsőt kölcsönöz nekem. A szifilisz ellen rendelt higany sajnos megtámadta a gyomromat és elrohasztotta az állkapcsomat, amitől tönkrementek a fogaim, s a szám beesett. Kaptam ugyan protézist, de ezt általában kivettem a koncertek előtt, hogy még félelmetesebb legyen a külsőm. Tudtam, hogy az ördög hegedűsének neveznek, s erre rá is játszottam. A nevem is (Paganini = kispogány, a szerk.) növelte a sátáni aurát. Sok mindent összehordtak rólam: a szóbeszéd szerint hangszerem negyedik húrját szeretőm beleiből készítettem, akit saját kezűleg öltem meg. Az is elterjedt, hogy ezért a bűnömért húsz évet töltöttem börtönben, ahol egyetlen társam a hegedű volt, s így tudtam kicsikarni a hangszerből a legrejtettebb titkokat. A kedvencem az a változat - Heinrich Heine is említi a Firenzei éjszakák című írásában -, amely szerint gályarabságban voltam évekig, s ott tettem szert az ördögi hegedűtudásomra. Nem tudom, mit gondolnak, akik ilyeneket terjesztenek: gályarabként szerintük mennyi ideje van az embernek hegedülni? (Nevet.)
- Nyilván tudja, hogy milyen hatást gyakorolt a játéka Liszt Ferencre. Mit gondol erről a hatásról?
- Nézze, az én játékom a kor valamennyi muzsikusára rendkívüli hatást gyakorolt, úgyhogy nem vagyok meglepve. Liszt 1832-ben hallott, amikor másodszor jártam Párizsban. Azt gondolta magáról, hogy elég jól zongorázik, amíg meg nem tapasztalta, hogy mit hozok ki aprócska hangszeremből. Az élmény letaglózta. Ekkor már több mint tíz éve volt koncertező művész, mégis úgy érezte, hogy egy új világ nyílt meg előtte. Egyik tanítványának a következőket írta a koncert után: „Naponta négy-öt órát gyakorolok! Ha meg nem tébolyodom, művészt fogsz lelni bennem. »Én is festő vagyok!« - kiáltotta Michelangelo, mikor először látott remekművet. Bár kicsiny és szegény vagyok, barátod egyre csak e nagy ember szavait hajtogatja Paganini utolsó koncertje óta. Micsoda ember, micsoda hegedű, micsoda művész! Istenem, mennyi szenvedés, mennyi nyomorúság, mennyi kínlódás abban a négy húrban!" Liszt egyébként tévesen tulajdonítja a fenti megjegyzést Michelangelónak. Giorgo Vasari 1568-ban megjelent könyve, A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete szerint egy Correggio nevű festő mondta, hogy „Én is festő vagyok!", amikor Raffello egyik képét megpillantotta. De ez csak részletkérdés, Liszt se tudhatott mindent. Azt szokták mondani, hogy ha egy zongorista ma ráteszi a kezét a billentyűzetre, abban ott van Liszt. Lehet, hogy ez így van, csakhogy nélkülem elképzelhetetlen a liszti zongorázás. Gyenisz Macujev, a nagy Liszt-játékos biztosan sokat köszönhet Lisztnek, de akár tud róla, akár nem, akár elismeri, akár nem, nekem legalább ugyanennyit köszönhet. És a többi nagy zongorista is.

- Liszt éppen Londonban koncertezett, amikor 1840-ben meghaltam. Ekkor már nem rajongott fenntartások nélkül irántam. Bár a virtuozitásomat olyan csodának nevezi, „amelyet csak egyszer látnak a művészet birodalmában", a „sötét virtuozitás" cirkusz-jellegét és öncélúságát ekkor már nem tudta elfogadni. Öncélúnak persze nem nevezném, amit csináltam, hiszen rettenetesen sok pénzt kerestem vele, Liszt azonban fontos társadalmi funkciót tulajdonított a művészetnek. Azt gondolta, hogy a magnetikus hatású virtuóznak a társadalmi fejlődés szónokaként és motorjaként kell működnie. Ahogy a nekrológban fogalmazott: „Bárcsak a jövendő művésze készségesen és örömmel lemondana arról, hogy azt az önhitt és egoista szerepet játssza, amelynek, reméljük, Paganini volt az utolsó ragyogó képviselője. Bárcsak önmagán belül, s nem kívül tűzné ki az elérendő célt, s lenne a virtuozitás csupán eszköze, nem pedig végcélja. Bárcsak mindig észben tartaná azt, hogy bár a mondás szerint Noblesse oblige [a nemesség kötelez], de legalább annyira, sőt sokkal inkább, mint a nemesség: GÉNIE OBLIGE [a zseni kötelez]!" Ő mindent a morális oldal felől közelített meg. De hiszen nyilván tudja, élete végén abbé is lett belőle. Ő a mennyországba készült, nekem a sötét oldallal voltak kapcsolataim.

-