Niccoló Paganini, az ördög hegedűse

1782. október 27-én Genovában született Niccoló Paganini, aki hegedűjátékával egész Európát bámulatba ejtette. A nagyrészt autodidakta módon tanult művész nemcsak zeneszerzéssel és hegedűléssel foglalkozott, hanem szenvedélyes hangszergyűjtő hírében is állt. 

Niccolo Paganini, a valaha is élt talán legnagyobb hegedűvirtuóz körül már életében legendák keringtek. Kalandokban bővelkedő élete és hihetetlennek tűnő technika bravúrjai miatt sok kortársa 'az ördög hegedűsének' és valamiféle démoni erő birtokosának tartotta.



"  Megbabonázó játékáról olyanok nyilatkoztak a legnagyobb elragadtatással, mint Goethe, Heine, Schumann, Chopin vagy Berlioz. Szerzeményei is magukon viselték a kivételes tehetség bélyegét, és sok tekintetben előlegezték olyan kiemelkedő zeneszerzők műveit, mint Liszt vagy Wagner.

   1782. október 27-én, Antonio Paganini  a szerény kikötői bálakötöző  felesége Teresa,  világra hozta  második fiukat , akit  Niccolónak keresztelték. Az alig néhány hónapos gyermek, aki még beszélni sem tudott, kezdett szokatlan módon felfigyelni a zenére: elég volt annyi, hogy apja csak megérintse a húrokat, a csecsemő máris megdermedt, és álmélkodva tágra nyitotta szénfekete szemét. Négyéves korában kanyarót kapott, amihez katalepsziás roham járult: a beteg szeme kifordul, lélegzete elakad. Megdermedt testét fehér vászonba burkolták, és koporsóba tették. Végül a kétségbeesett anya akadályozta meg a jóvátehetetlent; az utolsó pillanatban észrevette a kisfiún az élet alig látható jeleit.

Fia egészségét tovább rongálta az apa is. Amikor a kikötői rakodó fölfedezte a fiú zenei tehetségét, hegedűt adott az egészen kicsiny gyermek kezébe, aki végül voltaképp magától tanult meg játszani a hangszeren. Nem kellett biztatni a gyakorlásra, lelkesedett a vonóért, csak éppen hamar elfáradt. Ilyenkor apja nyaklevesekkel ösztönözte, sőt azt sem engedte, hogy a pajtásaival játsszék. Mivel Paganininek nem volt hozzáértő mestere, egyetlen híres hegedűiskolához sem tartozott. Mintha magába szívta volna mindegyik iskola csúcsteljesítményét. "Tanulásban - írja később - nem ismertem egy pillanatnyi pihenést, új, mindaddig ismeretlen fogásokat fedzetem föl, amelyek ámulatba ejtették hallgatóimat.

Első hangversenyét tizenkét évesen adja a genovai Teatro di Sant' Antonioban. Paganini arra számít: össze tud szedni annyi pénzt, hogy Pármába utazhasson, és ott tökéletesítse tudását a híres Alessandro Rollánál, Bourbon Ferdinánd herceg udvari szólóhegedűsénél. A fellépés zajos sikert arat - már csak azért is, mert a fiatal hegedűs felveszi néhány saját szerzeményű variációját a Carmagnole témájára. Utolsó napjait éli akkoriban a genovai köztársaság, de a nép a régi lelkesedéssel fogad mindent, ami Franciaországra és a forradalomra emlékezteti.

Nicollo apjával együtt útnak indul. Mikor azonban megérkeznek Rolla házába, azt hallják, hogy a maestro nem fogad, mert ágyban fekvő beteg. A szalonba, ahová a hegedűs felesége bevezeti a látogatókat, ott áll a kottaállványon a nehéz hegedűverseny, amelyet Rolla frissen komponált, Niccolo lekap egy hegedűt a falról, és mindenki számára váratlanul leblattolja művet. Rolla az első hangok hallatán, úgy, ahogy van, hálóingesen berohan a szalonba, és dermedten hallgatja a fiú játékát. Mire végre meg tud szólalni, a fiú vállára teszi a kezét, és azt mondja - Mire taníthatnálak én meg téged? - Nem is vállalja a fiatal zenész oktatását, és a híres pármai operaszerzőhöz, Ferdinando de Paerhez irányítja Niccolót, hogy tanuljon tőle komponálni.

Paer azonban örökké utazik színházi ügyeiben, így nem vállalja a fiatal virtuóz művészi továbbképzését. Végül Niccolót egy idős nápolyi gordonkás, Gaspare Giretti gondjaira bízza, akitől annak idején maga is vett órákat. Niccoló körülbelül egy évet tölt Girettinél; zeneelméletet tanul tőle, elsajátítja az ellenpontozás és a hangszerelés titkait. A zord pármai tél azonban gonosz tréfát űz vele: az ifjú tüdőgyulladást kap, amit bőséges érvágásokkal gyógyítanak. Meggyógyul ugyan, de mire 1796 őszén, tizennégy évesen ismét a sós genovai levegőt szívhatja, nem tudni, mi tartja még elcsigázott testében a lelket. Egyik tisztelője drága ajándékát viszi magával haza: a cremonai Guarneri mester egyik hegedűjét.

Paganini élete eddig sem nevezhető hétköznapinak,   de még távolról sem az a csoda, amelyet később annyit emlegetnek, Fiatal kora dacára már jelentős hírnévnek örvend, de még nem az a mágusa a vonónak, akiről első párizsi hangversenye után, 1831. március 9-én ezt írja Castille-Blas, a Journal des Débats zenekritikusa: "Adják le mindenüket, amijük van, csakhogy eljussanak Paganini koncertjére... Az anyák vigyék magukkal csecsemőiket, hogy azok hatvan év múlva büszkén mondhassák: hallották őt." Még nem az a gátakat nem ismerő angyal-démon, akinek játékára így kiált föl a fiatal Liszt Ferenc: - Istenem, mennyi fájdalom, szenvedés és eltékozolt élet zokog ebben a négy húrban!

Aztán a lombardiai és toscaniai hangversenyek (1797-1798) után következik Paganini életében az első titokzatos korszak. 

 . Két évre eltűnik a közönség szeme elől, senkivel sem találkozik. Az apai házba zárkózva, magányosan próbálja kicsalni a hegedűből annak legrejtettebb titkait is. Az ifjút megszállja az emberfölötti dicsvágy, a lehetetlent akarja megvalósítani. Ekkor írja a Capricciókat (talán legjobb műveit), és a szó szoros értelmében megszállottként, napi tíz-tizenkét órát gyakorol szünet nélkül, észre sem véve, ami a ház falain kívül van: háború, éhínség, halál. Most sem törődik egészségével, s olykor egy-egy végiggyakorolt nap végén elájul. De amit kitűzött maga elé, teljesíti: annyira azonosul hangszerével, ahogy az addig még senkinek sem sikerült: szinte testrészévé válik a hegedű.

Egyébként is szögletes, csontos vállai elvesztik egykori szimmetriájukat: a bal, amelyre a hegedűt támasztaja, magasabban áll, mint a jobb. Paganini hihetetlen ujj- és vonóhelyzeteket fedez föl és sajátít el tökéletesen abban a két évben, amikor bezárkózik a szülőház burkába. Amikor 1780 végén elhagyja önkéntes fogságát, már kétségtelenül ő az igazi Paganini. Most már készen áll a muzsikus, hogy nekivágjon egy küzdelmes életnek. Az élet azonnal kínálja is az alkalmakat. Paganini kalandjai Toscanában kezdődnek, pontosabban a luccai törpeállamban, ahol 1801-ben ad hangversenyt a hagyományos házi ünnepek idején. A hallgatóság tombolva lelkesedik, és az előadót kikiáltják a "köztársaság első hegedűsének". És Paganini, aki csak most szabadult föl az atyai gyámkodás alól, azonnal találkozik a "kísértéssel" is.

Nem ismeretes a hölgy neve, aki elsőként szeretett bele a fiatal hegedűsbe. Csak azt tudni, hogy gitározott. A nemes pártfogónő elrabolja Paganinit; beköltözteti villájába, Paganini szerelemből megtanult gitározni - tökéletesen. Így kezdődik a második titokzatos korszak ennek a rendkívüli embernek az életében, amelynek sodrása egy búvópatakéra hasonlít. Paganini ismét eltűnik a közönség szeme elől, nem hajlandó hangversenyt adni; egészen 1804-ig nincs róla adat. Ennek az évnek a végén azonban úgy tűnik, megunja a gitáros hölgyet, s ismét Genovában bukkan föl. Csakhamar azonban sürgős üzenettel újra Luccába hívják.

Időközben Napóleon, aki fél Európa ura lett, mekilátott trónusokat osztogatni népes családjának. Nővérének, Maria Annának, egy rendkívül ostoba korzikai ezredes, Felice Bacciocchi feleségének adaajándékozta a luccai hadseregét. Maria Anna azzal kezdi uralkodását, hogy felcseréli "pórias" nevét az előkelőbb Elisára. Azután nekilát, hogy kellőképpen pompás udvart teremtsen. Ezért hívja meg Luccába Paganinit is. Ő megy is a hívó szóra, de négy év után, mert már Elisa féltékenységi jeleneteibe fárad bele halálosan, kéri elbocsátását.

Paganini ezután először Toscanában ad hangversenyeket, majd az észak olasz városokban, és játéka olyan hatást gyakorol a közönségre, hogy hamarosan megszületik és feltartóztathatatlanul terjed a Paganini-legenda. Mesélik, hogy 1802 és 1804 között börtönben ült, ahová azért zárták, mert megölte a szeretőjét; hegedűje húrjait a meggyilkolt kedves beléből sodorták, és a művészt a tömlöcben maga az ördög tanította meg a hegedülés titkaira. Hangversenyről hangversenyre dicsőbb a diadalmenet, amelynek végén Paganini Torinóba érkezik, ott Felice Blanghini, a kor jeles hegedűse fogadja testvéri szeretettel.

A kormányrudat Torinóban a Bonaparte család másik tagja, Paula tartja kezében, aki a kicsapongásairól közismert Borghese herceg korántsem feddhetetlen hitvese. A hercegnét nyilván temperantuma miatt nevezték Piros Rózsának. Amikor meghallotta Paganini játékát, valóságos rohamot kapott. Azonnal ráakaszkodott a muzsikusra, és elbújt vele egy alpesi falucskában. A lángoló idill azonban nem tart sokáig, mivel Nicollóért újra követség érkezik, ezúttal Firenzéből. Elisa, aki időközben kinevezte magát etruszk királynőnek, ott rendezkedett be. Paganiniért dúl tehát a piros és fehér rózsa háborúja, de az igazat megvallva, neki nem sok kedve van a hölgyekhez, mert súlyos beteg.

Ám éppen ennek a két lábon járó kórenciklopédiának olyan sikerei vannak a szerelemben, mint keveseknek: számos nő első látásra belészeret. A szenvedélyes szerelmi kalandok elválaszthatatlanok örökösen viharzó, Goethe szavaival felhő- és lángörvény életéből. Közben mondhatatlanul szenved a hangversenyektől. Csaknem mindig saját szerzeményeit játssza: a Capricciókon kívül a Moto Perpetuo hegedűversenyeit, a Boszorkánytánc-fantáziáit. Sokáig egyébként nem értékelték megfelelően Paganini zeneszerző zsenijét, habár már Rossini kijelentette: "Ha csak a zeneszerzésnek akarta volna szentelni magát, akkor is minden kortását felülmúlta volna."

Érdemes idézni még egy Rossini nyilatkozatot Niccolo zenei magnetizmusáról. A kijelentés abból az időből származik, amikor az évek súlya és a dicsőség alatt roskadozó Rossini már a jó konyhát tartotta legtöbbre a világon. - Háromszor sírtam életemben - emlékszik vissza. - Elsőzör akkor, amikor kifütyülték első operámat; másodszor, amikor egy tengeri kiránduláson a szarvasgombával töltött pulyka kiesett a csónakból; harmadszor, amikor meghallottam Paganini játékát. 1821-1824-ben Paganini immár harmadízben tűnik el valahová; alig ad hangversenyt. Azonban ez alkalommal már nem egy titokzatos hölgy a felelős - egyszerűen arról van szó, hogy amikor a művész betölti negyvenedik évét, végképp elhatalmasodnak rajta a betegségei. Az orvosok áldozata lesz, aki voltaképp nem tudják meggyógyítani, csak kísérleteznek rajta.

Miközben Paganini fizikailag a sír szélén áll, a nevétől visszhangzik egész Itália Trieszttől Palermóig. Stendhal így ír róla a Rossini életében: "Mondják, hogy tehetségét valamelyik szerelmi kalandjának köszönheti, amely miatt hosszú évekig volt fogságban. S mivel itt nem akadt más társa, mint a hegedűje, kénytelen-kelletlen megtanulta, hogyan fejezze ki érzelmeit hangokkal..."

Íme: ha egy legenda egyszer megszülteik, makacsul tartja is magát. Egyébként egy palermói vendégszereplés egészen más miatt válik emlékezetessé számára: pontosan ekkor 1825. július 25-én lesz apává. A gyermek anyja, Antonia Bianchi, egy szemrevaló kóristalány hosszabb ideig magához tudja kötni, mint bármelyik más asszony. Az apa lelkesedése nem ismer határokat. Az újszülöttet az Achille Ciro Alessandro névre keresztelik, s ettől a perctől fogva Paganini mindenhová magával viszi. Törvényes örökösévé teszi, egész vagyonát rátestálja. Ami anyját illeti, idővel sikerül megszabadulni tőle - kétezer arany lelépési díjért. Más szóval: egyszerűen megvásárolja magának a fiát. Niccolo számára Itália lassan szűknek bizonyul, s úgy érzi, ideje meghódítania egész Európát. 1828. március 29-én eljut Bécsbe is, ahol tizennégy évig hangversenyt ad.

Niccolo ezután Prágába megy, ahol Schottky professzorral megbeszéli életrajza megírását, főként azért, hogy megcáfolják az ördöggel kötött szeződés legendáját. A könyv megjelenik, és egészen szépen fogy, de korántsem olyan népszerű, mint a legenda. A hegedűs, aki hallott a karlsbadi gyógyvíz csodatevő tulajdonságairól, oda indul gyógykezeltetni magát, de ott is csak újabb csapások várnak rá: az ásványvíztől tályogos lesz az ínye, és majdnem minden fogát ki kell húzni. A fogak után a szemét támadja meg egy veszélyes betegség. És nem hiányoznak egyéb nyavalyák sem: Paganiniből valóban nem marad más, mint a hegedűben megnyilatkozó lángész. De akárhogy sorvadjon a teste, tovább játszik, mintha csakugyan nem evilági erő kényszerítené rá. 1829. május 29-én, amikor Varsóban ad hangversenyt, a teremben a megrendült hallgatók között ott ült egy tizenkilenc éves fiatalember is, Fryederyk Schopin. Azután Frankfurtba és Weimarba utazik Paganini, itt hallgatja meg őt a nyolcvan éves Goethe is. Németországban a zenész egy percre sem válik meg a fiától (az alig öt éves fiúcska hamar megtanul németül, és ő tolmácsol apjának). A fellépéssorozat után Niccolo elhatározza, hogy ideje meghódítani Párizst, a művészetek fővárosát.

Paganini 1831. március 9-én érkezik Párizsba, és még aznap hangversenyt ad. Az érdeklődők számára szűknek bizonyult a konzervatórium nagyterme; meg kell nyitni az Operaházat. Az első sorokban ott ül az "ifjú" Franciaország összes nagyja: az idősebb Dumas, Lamartine, Victor Hugo, Balzac, Gautier, Berlioz.

Idézzünk még egy passzust Castille-Blas kritikájából: "Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert kortársai lehetünk ennek a varázslónak. De szerencsés ő is: ha száz éve zendült volna fel így a hegedűje, máglyán égették volna el, mint boszorkánymestert." A megigézett hallgatók közt akad egy húszéves magyar is, aki azért jött Párizsba, hogy tökéletesítse zongorajátékát. Paganini játéka annyira megrázza, hogy azonnal elhatározza: ugyanilyen hatalmat szerez a billentyűk fölött. És néhány év múlva teljesíti is fogadalmát. Liszt Ferencnek hívják.

1831-ben Paganini hat hangversenyt ad Párizsban. 1832 áprilisában, amikor visszatér, a városban kolerajárvány dúl, az emberek mégis tolonganak a vonó mágusának fellépésére. Paganini előadóművészetének csúcsát jelentik a párizsi vendégszereplések. Közben megjárja Londont is, ahol még a hidegvérű angolokat is lázba tudja hozni.

Ötvenes éveire Paganini dicsőségének csillaga egyre fényesebben ragyog, de egyre kimerültebb és egyre inkább sötét előérzetek nyomasztják. Vágyik vissza Itáliába, ezért birtokot vásárol Párma közelében, és itt telepszik le a fiával együtt. A pármai trónon ebben az időben Mária Lujza hercegasszony ül, Napóleon özvegye. Kétséges, vajon tudja-e, Paganini milyen viszonyban volt korábban két sógornőjével; az biztos, hogy meghívja Niccolót, és a gondjaira bízza udvari zenekarát. Itt újabb területen nyilvánul meg géniusza: karmesterként is zseniálisnak bizonyul.

Paganini utolsó két éve azonban borzalmas. Számtalan betegségtől szenved; ízületi gyulladásoktól, fekélyektől, és ami a legkeservesebb csapás: a gégetébécé szétroncsolja hangszálait, a művész megnémul. A Paganinit kínzó betegségek tömegét később Marfan-kórnak írta le az orvostudomány. 1838 december 16-án, amikor a párizsi operában hangversenyt adnak Berlioz műveiből, a koncert végeztével a zeneszerzőhöz odamegy a kísértetiesen néma Paganini. Vele van a fia is, az immár tizenhárom éves Achille, aki megtanulta, hogy apja gondolatait olvassa szájmozgásából. - Apám arra kéri maestro, hogy biztosítsam önt - mondja a fiú -, soha életében nem volt még ennyire megrendülve hangversenyen. - Egy nap múlva a megdöbbent Berlioz levelet kap Paganinitól, amelyben ezt olvasta: "Beethoven halála után csak Berlioz támaszthatja fel a romantikus zenét." A levél mellékleteként ott van Paganini utasítása bankárjának, Rothschild bárónak, hogy fizessen húszezer frankot. Elképzelhetetlenül bőkezű gesztus ez a közismerten fukar hegedűstől. Berlioz pedig addig köztudottan nagy nyomorban élt.

Leírhatatlan kínlódásokkal teli utolsó két éve alatt Niccolo az elválaszthatatlan Achillével együtt Dél-Franciaországban bolyong, egy időre hazatér Genovába, végül Nizzában állapodik meg. Itt 1840 májusában bejelenti, hogy meg akar gyónni. Az elhívott papnak értésére adja, hogy bűneit palatáblára fogja írni, és ha az elolvasta, azonnal törölje le a betűket. Caffarelli kanonok ezt elutasítja: így nem lehet gyónni! A beteg állapota egyre súlyosbodik, és május 27-én bevérzett torokkal meghal. A hegedűs földi kalandja véget érnek? Korántsem.

A nizzai püspök, Monsignore Galvano nem járul hozzá, hogy a testet szentelt földbe temessék; a néhai úgy hunyt el, hogy nem bánta meg bűneit, bűnös istentelen volt, szövetségben állt a sátánnal! Achille először saját házuk pincéjében akarja eltemettetni apját, azután rábeszélik, hogy ássanak sírt nem messze egy gyár kerítésénél. De az emberek, akik éjszaka a sír mellett járnak, azt állítják, hogy nyöszörgést hallanak a föld alól, mintha egy hegedű zokogna. A sírt kihantolják, és a koporsót vitorlással Genovába szállítják. Itt Achille eltemetteti az apai ház kertjében. Azután 1845-ben átviteti villájuk kertjébe, Párma közelébe. Csak húsz év múlva kap engedélyt Paganini unokája, hogy nagyapját nyugalomba helyezze a régi városi temetőben, ahonnan 1896-ban a nagy mizsikus földi maradványait átszállítják az új pármai temetőbe.



Forrás:
N.N. Gondolatok, s szépek,Paganini az ördög hegedűse'