November elsején, a Mindenszentek napján a naptárban név szerint nem említett megdicsőült lelkekre, a keresztény egyház vértanúira és szentjeire, másodikán pedig a halottakra emlékezünk. Bár napjainkban a november első napjait a halottak tiszteletének szenteljük, valójában a mindenszentek ünnepe a régebbről való. A keleti egyház már az 5. században megemlékezett szentjeiről, ünnepüket a pünkösd utáni első vasárnap, a „szentek vasárnapján” tartották meg. Nyugaton 609-ben tűnik fel először ez az ünnep, amikor a születésnapján (május 13-án) IV. Bonifác pápa (608-615) „Szűz Mária, a Vértanúk Boldogasszonya és minden vértanúk” tiszteletére felavatja a római Pantheont.
November 1-jére - a kelták Samhain ünnepének helyébe - csak később, Írországban és Angliában került át az ünnep, ők viszont már nemcsak a vértanúkról, hanem az összes szentről is megemlékeztek ezen a napon.
Hivatalosan III. Gergely pápa (731-741) jelölte ki a mindenszentekről való megemlékezés napjává november elsejét, és több mint száz évvel később IV. Gergely (827-844) tette egyetemes ünneppé. Bár a halottak iránt érzett tisztelet az ősidők óta létezik, egyetlen naphoz csak 998 óta kötik a megemlékezés ünnepét. A november másodikai tiszteletadás Szent Odiló (962-1048) a clunyi apáttól ered, ő volt az, aki mindenszentek másnapján arra kérte a bencés apátság szerzeteseit, hogy imádkozzanak különös buzgósággal az elhunytakért. A halottakról való megemlékezés szokása a clunyi apátságból kiindulva a 12. és 13. században Európa többi keresztény országában is elterjedt, s a 14. század elejétõl Róma is átvette. A katolikus egyház halottak napján azokra emlékezik, akik a keresztségben, bocsánatos bűnökkel a lelkükben hunytak el. E napon a katolikus hitben élők imádkoznak a holt lelkekért, hogy megtisztuljanak, és az Isten színe elé kerülhessenek. 1915 óta ezen a halottak napján három misét celebrálnak a papok, a feketébe öltözött miséző pap a három szentmise közül, egyet saját elképzelése, egyet a pápa szándéka szerint, egyet valamennyi meghalt hívőért tart. A hívők halottak napja előtti napon kimennek a temetőbe, az előzőleg rendbe hozott, virágokkal, koszorúkkal feldíszített sírokon, este gyertyák és mécsesek gyújtásával utalnak az örök világosságra. Az idegenben elhunytakért a temető keresztjénél gyújtanak gyertyát, otthon a háznál pedig annyi gyertyát égetnek, ahány halottja van a családnak. Sok helyütt, éjjelre is megterítve, étellel megpakolva hagyták az asztalt, így várták a hazatérő holtakat. A maradék ételt és italt másnap a rászorulóknak adták. Volt, ahol a temetőbe vitték ki az ételt, és a sírokra helyeztek belőle. Sokfelé úgy tartották, hogy a mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, a holtak hazalátogatnak. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. A keresztény hívőknek, férfiaknak és nőknek egyaránt, ez a nap dologtiltó volt, különösen a földmunkák voltak tiltottak.
Azonban nem mindenhol a gyász napja ez, Mexikóban jó hangulatban telik a megemlékezés. Az ünneplők calacának nevezett, fából készült koponyamaszkokat tesznek a fejükre, és táncot járnak a halott rokonaik tiszteletére. A halottak számára oltárokat állítanak, melyeket áldozati adományokkal: fényképekkel, kenyérrel és egyéb ételekkel, virágokkal, játékokkal és egyéb jelképes ajándékokkal raknak tele. Az emberek felkeresik a temetőket, ahol szeretteik nyugszanak, és a sírokat tagetesszel és gyertyákkal díszítik fel. A halott gyermekek (los angelitos = kis angyalok) részére játékokat, a felnőtteknek tequilát, mezcalt, pulquét, agávésört vagy atolét (kukoricakeményítőből készített forró italt) hoznak. Az ünneplők pokrócokat terítenek a sír mellé, azokon ülve fogyasztják el a szeretteik kedvenc ételeit. Elmaradhatatlan kelléke az ünnepségnek a Pan de Muertos (Holtak kenyere), a koponyát, vagy csontokat formáló édes sütemény.
A november 3-án (Hubert napján) ünnepelt Szent Hubertusz (656 k - 727 vagy 728) kezdetben nem nagyon törődött a vallásos kötelességei teljesítésével. Fiatal éveit főleg a vadászat kötötte le, és a legenda szerint csak akkor tért meg, miután az egyik vadászaton az erdőben egy feszületet hordozó szarvasbika örök kárhozattal fenyegette meg, ha nem változtat életmódján. A mennyei üzenetre hallgatva Szent Lambertet, Maastricht püspökét fogadta mesteréül, akinek hatására belépett a szerzetesek közé, és munkájának elismerésként később Liége püspökévé vált. Szent Hubertuszt széles körben tisztelték, és a középkorban számos katonai rendet neveztek el róla. A vadászok ma is védőszentjükként tisztelik.
A következő nap, november 4-én, a 16. századi pestisjárvány idején a betegeket és haldoklókat ápoló milánói érsekre, Borromeo Szent Károlyra (1538 – 1584) emlékezik a katolikus világ. Az ellenreformáció vezetőjének tekintett egyházi előkelőségnek a Milánói katedrálisban szobor őrzi az emlékét. Egy héttel később, 11-én van a katonai szolgálatot lelkiismereti okból megtagadó szent, a tours-i Szent Márton (317 v. 318 - 397) ünnepe. Márton egyike azoknak a szenteknek, akit nem a halála, hanem az élete miatt kanonizáltak. A Saváriában született Mártont jólelkűsége, emberszeretete, irgalmassága, betegek és szegények iránti részvéte, egyszerű életmódja miatt a katonák, koldusok és számos mesterség védőszentjeként is tisztelték.
Nálunk Szent Mártonra emlékezve, országszerte nagy lakomákat tartanak, hogy egész évben legyen bőséges élelmük és italuk. Ilyenkor vágják le a tömött-hízott ludakat, mert „Aki Márton napján libát nem eszik, egész éven át, éhezik.” Számos időjárásjóslás kötődik e naphoz: „Márton olykor fehér lovon jár”, vagyis eshet a hó, „ha Márton lúdja jégen áll, karácsonykor sárban botorkál”, „ha jókedvű Márton, kemény lesz a tél”.
A hónap közepén (15-én) „sógoraink” III. Szent Lipót, osztrák őrgróf, Felső-Ausztria védőszentjét, Klosterneuburg, Heilingkreuz és Mariazell apátságai alapítóját ünneplik. Az osztrákok számára hagyományosan ez a nap jelenti az újbor ivásának (Heuringen) a kezdetét. Sokan zarándokolnak el a Klosterneuburg apátságba, a borkereskedő szerzetesek híres Leopoldsberg nevű borának otthonába. Régi Lipót napi szokás a ‘Fasselrutschen’, vagyis a lecsúszás arról a 12 000 gallonos hordóról, melyet 1704-ben rendeltek a Klosterneuberg apátság borospincéje számára. A zarándokok egyenként felmásznak a hordó tetejére, és a jó szerencse érdekében sorban lecsúsznak róla. Ugyanezen a napon Japánban a gyermekeket ünneplik, ugyanis minden évben ekkor tartják az ún. „Hét-öt-három” (Sicsi-go-szan) fesztivált. Ezen a napon az ötéves fiúk ünneplő ruhát öltenek, és a kimonóba öltözött három- és hétéves leányok társaságában felkeresik a legközelebbi sinto szentélyt, ahol az imádkozást követően a pap a további jó egészség és a jólét érdekében megáldja őket. Az ősi hit szerint a sinto áldás és az ima isteni védelmet nyújt számukra életük kritikus szakaszában.
Temetésének napján, november 19-én az odaadó istenszeretetéről, szegények iránti együttérzéséről és számtalan csodálatos tettéről ismert Árpád-házi Szent Erzsébetre (1207-1231) emlékezik a katolikus egyház. A népi megfigyelés szerint Erzsébet napja körül gyakran megváltozik az időjárás, hideg után enyhülés, enyhe időt követően lehűlés várható, és sokszor ilyenkor esik le az első hó. Ez utóbbira szokták mondani, hogy „Erzsébet megrázza pendelyét”, vagy „Erzsike megrázza dunyháját”. November 22-e Szent Cecília, az ókeresztény szűz és mártír ünnepe. Az egyházi zene és a muzsikusok védőszentje, számos mestermű - főleg festmény és zenemű - ihletője. Egyes legendák az neki tulajdonítják az orgona feltalálását. Többfelé ingyenes zenekari koncertet tartanak a neve napján
Katalin ünnepén, november 25-én a számos pogány filozófus tiszteletét kivívó szentre, mártírhalált halt keresztény hittérítőre, Alexandriai Katalinra emlékeznek, aki a házasságra váró lányok védőszentje, de pártfogójukként tisztelik a fuvarosok, molnárok, fazekasok, bognárok is. Ünnepe jóslásra is alkalmas, ugyanis, ha az ezen a napon vízbe tett ág kizöldell karácsonyra, a kíváncsi lány férjhez megy nemsokára
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése