Királyoknak, hercegeknek ajánlott munkáival, zenetörténeti újításaival a barokk egyik legnagyobb hegedűse, zeneszerzője, színházigazgatója Antonio Vivaldi.
Életéről keveset tudunk. Élete első és utolsó évei homályosak, és közben is vannak szellős évtizedek az életrajzaiban. Az is csak 1938-ban vált egyértelművé, hogy Bécsben halt meg 1741. július 26-án vagy 27-én. A szegények temetőjében hantolták el, így a sírját később felszámolták. Vörös haja miatt már az apját Rossónak, azaz vörösnek hívták, Antonio Vivaldi a hajat és a becenevet is örökölte, ő volt az „Il prete rosso”, azaz a Vörös pap, merthogy pap lett belőle. Talán szerencsére, mert papi mivoltának köszönhetően több információ maradt fenn róla. Fiatalkorából jobban ismerjük a papi, mint a zenei tanulmányait. Pappá szentelése után egyik feladata a misézés lett volna, de olyan sokszor félbeszakította a misét a mennyei áldásként érkező zenei ihlet vagy az asztmája vagy anginája miatt, hogy felhagyott vele.
Viszont előbb tanár, majd karnagy, aztán igazgató lett az Ospedale della Pietà nevű szeretetházban, és működésének hála, az ott töltött harminchét éve alatt komoly zenei intézménnyé nőtte ki magát a Pietà. Élete másik oldala jóval világiasabb volt, a velencei Sant’ Angelo színház impresszáriója lett. Mindig is vonzotta az opera, írt majdnem ötvenet – ő maga egy levélben kilencvennégyet említ. Az operáknak hírnevet, gazdagságot köszönhetett, és egy kapcsolatot: megismerkedett Anna Giraud énekesnővel. Vivaldi mindvégig állította, hogy csupán barátok, szellemi társak, de a velenceiek nem vacakoltak a definícióval, egyszerűen csak a pap szeretőjének hívták Annát.
Vivaldi tébolyult sebességgel komponált, a rengeteg opera mellett írt több mint 500 concertót, sok kamaradarabot és kórusművet, sokat utazott – volt is emiatt baja a Pietàval –, nemesi és királyi támogatókat gyűjtött be, így aztán egész jól meg tudott élni a zenélésből, zeneszerzésből. Mármint egy darabig, mert élete végén elszegényedett, a pártfogók elmaradtak vagy meghaltak, a zenéje Velencében kiment a divatból, megöregedett.
Úgy járt, mint Bach: halála után a műveit elfelejtették, és Bach után jó évszázaddal elmaradva, csak a huszadik században fedezték fel újra őket.
forrás: metropol
Négy évszak című alkotása, amelyben A tavasz, A nyár, Az ősz és A tél egy-egy önálló versenymű, és amiben kiemelkedő szerepet kap a hegedű, mint szólóhangszer. A két szélső tételben gyakran alkalmazta a visszatérő szerkezetet, (=ritornell), azaz a szóló és a zenekar váltakozó játékában egy rövid, azonos dallamú rész gyakran visszatér. A középső, lassú tétel mély érzelmeket hordozó, elmélázó muzsika. Vivaldi nem elégedett meg azzal, hogy címet adott művének, egy-egy szonettel, vagy prózában szavakkal is megfogalmazta zenéjének tartalmát, melynek sorai a zenei ábrázolásuk megfelelő helyén a partitúrában is megtalálhatók. Például, A tavasz E-dúr hegedűverseny I. tételéhez írt verse:"Megérkezett az új tavasz, vidáman
köszönti őt az ujjongó madárdal,
s a csermelyek a szellő sóhajában
frissülve futnak édes suttogással.
Villám és menykő súlyos gráciával
jelenti be, sötét-libériásan,
s hogy elcsitul az égzengés: madárdal
hallik megint, benne zengő varázs van."
A tél f-moll hegedűverseny második tételének programja Vivaldi szavai szerint: "Nyugodt és boldog napokat töltünk a tűz mellett, miközben odakint mások esőben áznak." Az esőcseppek kopogását a zenekar a húrok pengetésével érzékelteti. A kályha duruzsoló hangját, csendet, a nyugalmat, az ablakon kitekintő elmélázó embert pedig a szólóhegedű elégikus, mélabús dallama varázsolja elénk.
Az ősz F-dúr hegedűverseny a barokk stílusra jellemzően szembeállítja egymással a halk és hangos zenét.
„A négy évszak” nemcsak Vivaldi, de az egész zeneirodalom egyik legnépszerűbb alkotása. Remekmű, amit soha nem lehet megunni. Olyan gazdag és sokrétű muzsika, amelyben, akárhanyadszor halljuk is, mindig találunk valami újat.
