Erőss Zsolt a legnagyobb magyar hegymászó volt. A kijelentés nem kérdéses, ha megnézzük az eredményeit. A világ 14 nyolcezer méter feletti csúcsából megmászott tízet. Kettőre már műlábbal jutott fel, amely világviszonylatban is jelentős teljesítmény. A veszélyes Nanga Parbatot (8125 méter) pedig teljesen egyedül, háttércsapat nélkül, új úton mászta meg, ezzel kivívva Reinhold Messner elismerését is. Pedig az élő alpinistalegenda nem sok ember teljesítményén lepődik már meg. Mellesleg pedig Erőss volt a Föld legmagasabb csúcsának, a Mount Everestnek első magyar meghódítója, habár erre az eredményére ő sosem volt annyira büszke.
De Erőss Zsolt mégsem a fentiek miatt volt a legnagyobb magyar alpinista. Hanem mert ő a szó legklasszikusabb értelmében volt hegymászó. Erőss akkor is ugyanígy járta volna a hegyeket, ha a hegymászás senkit nem érdekelne rajta kívül, ha nem foglalkoznak vele a lapok, nem érdeklődnek iránta az emberek.
Számára nem a hírnév volt a lényeg, hanem a mászás maga. Az a semmihez sem hasonlítható élmény, amit a magashegyek közt él át az ember, ahogy méterről méterre emelkedve kiszakad a színes és zűrzavaros világból, és belekerül egy olyan rendszerbe, amelyben egyszeriben letisztult, érthető és világos lesz minden. Nincsenek színek, csak a hó fehérje és az ég kékje. Csak a fent van és a lent, és az ember egyetlen feladata a kettő közti mozgás. Ez pedig maga a teljesség.
Nem meggondolatlan volt, vagy fanatikus, hanem elkötelezett. Elkötelezett a teljes élet iránt. Amputációhoz vezető balesete után megkérdeztem, nem értékelte-e át az életét, nem gondolja-e, hogy valami nyugodtabb hobbit kellene választania. Zsolt értetlenül nézett rám. „Azt gondolod, hogy úgy jártam a hegyeket évtizedeken át, hogy nem vettem észre, ez veszélyes? Mindig tudtam, hogy mivel jár a hegymászás.
Elkötelezettsége vezette akkor is, amikor nekiveselkedett, hogy műlábával újra megtanuljon járni. Nem panaszkodott, nem gondolta, hogy szerencsétlen lenne, nehezebb sorsú, mint kétlábon élő embertársai. Annyit látott, hogy megint előtte áll egy nagy feladat, amelyet meg kell oldania. Célja azonban nem az volt, hogy újra megtanuljon járni, hanem hogy visszamehessen a hegyek közé.
Előadásait ezrek látogatták, mert szavaiból nem saját nagyszerűségének tudata sugárzott, hanem a szeretet aziránt, aminek él.
Nem gondolta, hogy valaha tett volna bármit, amivel a többiek fölé kerekedett volna. Egyszerűen csak élt. Tudta azt is, hogy az élethez hozzátartozik a halál, ezzel lesz kerek a történet. Így most csak annyi történt, hogy Erőss Zsolt teljessé tette életét, felmászott a hegyek közé, és tovább emelkedett a szokásosnál.
/részlet, Földes Péter/-Index
Erőss Zsolt tovább emelkedett a szokásosnál/
