Szép tájak Magyarországon: Hollókő

Egy kis történelem

Az Árpád házzal rokonságban álló Kacsics nemzetség ősi birtoka volt a környék. A család Illés ágának tagjai a tatárjárás után, IV. Béla király parancsára, a XIII. század közepén kezdték el építeni a község fölé magasodó erődítmény öregtornyát, Hollókő-vár legkorábbi részét, hogy a portyázó tatárokkal szemben megvédje a környék lakósait. Károly Róbert király 1313-ban, az akkor még lublói várnagy Szécsényi Tamás vajdának adományozta a várat. A XV. század elején a husziták vezére, Giskra foglalta el rövid időre. 1461-ben Mátyás király, Gúthi Országh nádornak és Losonczi Albertnek új adomány címén adta Hollókő várát, az ország felső részeiben vezetett hadjáratok idején szerzett érdemeik elismeréséül. 1552-ben török kézre került a vár, mely a közel 150 éves török uralom alatt felváltva volt török és magyar kézen. Véglegesen 1683-ban Sobieski János lengyel király szabadította fel a török iga alól, ám védő funkciója ekkorra megszűnt, elhagyták és a magányosan álló kis végvár megkezdte folyamatos pusztulását. I. Lipót császár 1701-ben kiadott rendelete kimondta a magyar végvárak megszűntetését, így 1711-ben Hollókőn is bontási munkálatokat kezdtek, de az amúgy is elhanyagolt állapotban lévő erődítmény felrobbantására már nem került sor. Ezért maradhatott meg Hollókő vára Nógrád megye legépebb XIII. századi végváraként.

Palócföld éke, e táj legszebb gyöngyszeme Hollókő, Nógrád megye egyik apró zsákfaluja, mely népi építészetéről, népviseletéről és ízes tájszólásáról híres.

A település 1987 óta a világ kulturális örökségének faluja. Ezt a kitüntető címet az UNESCO adományozta. A legfontosabb feltételnek, azaz az egyedi és egyetemes jelentőségnek Hollókő azzal tett - és tesz - eleget, hogy a XVII-XVIII. században kialakított falu a hagyományos településforma, a tradicionális építészet és a XX. századi mezőgazdasági forradalmat megelőző falusi élet páratlan példája, melyet sikerült eredeti állapotában megőrizni. Hollókő napjainkra sem vált szabadtéri múzeummá, mindmáig élő, lakott település, melynek hagyományőrző lakói az épületek egy részét jelenleg is rendeltetésszerűen használják. A ma nem egészen 400 lelket számláló település varázsát és egységét, a település közepén, az ófalu legnagyobb részét kitevő műemlékcsoport összesen 67 házból álló műemlék-együttese és festői természeti környezete adja. Az épületek többnyire földszintes, kontyolt nyeregtetős parasztházak.

Hollókő középkori templomáról szóló korai írásos emléket 1343-ból találunk. A XVI. századi törökdúlások idején a templom elpusztult. A XIX. században kőalapra emelték a település vályogból épült, tapasztott-meszelt falú, fatornyos római katolikus templomát. A faluképben is meghatározó, jellegzetes, gúlasisakos fatornyát 1889-ben építették.

Hollókő lakói palócok, akik ősi hagyományaik mellett mai napig őrzik színes, gazdagon díszített viseletüket. A teljes viselet az 1870-es és 1880-as években alakulhatott ki, melyet többszöri változás követett. Napjainkban is megcsodálható öltözetük mindössze az 1930-as évek tájékán öltött végleges formát. Ünnepi alkalmakkor, melyek közül a falu számára legfontosabb a húsvéti ünnepségek sorozata, a mai napig felöltik kézzel szőtt és hímzett népviseletüket.

Hollókő tehát mindmáig a múlt, egy eredeti állapotában megőrzött szelete, és ez legértékesebb kulturális kincseink közé emeli

 

Réges-régen élt egy ember, akit Kacsics Andrásnak hívtak. Ez a férfi szemet vetett a szomszéd földesúr gyönyörű feleségére, elrabolta hát az asszonyt és az éppen épülő várába zárta. Az asszony dajkája szövetkezett az ördöggel, hogy megmentse a lányt. Hollóvá változtatta az ördögfiakat, és őket küldte megmentőnek. A hollók szépen, lassan, kövenként lebontották az erődöt a nő körül, és egy közeli sziklán várat építettek belőle. Ez lett Hollókő vára.

 

A történet talán csak legenda, de a vár ma is ott áll Nógrád megyében, a Cserhát-hegységben, Szécsénytől 17 kilométerre

Szentendre - Nyár

Szentendre (szerbül Сентандреја, horvátul Senandrija) város Pest megyében a Szentendrei kistérségben. Elsősorban művészetével és kultúrájával ragadja magával a látogatót.

Szentendre a Dunakanyar kapujában, a pilisi Kőhegy és a Duna találkozásánál, a Szentendrei-szigettel szemben, gyönyörű természeti környezetben található
.Ulcisia Castra (magyarul: Farkasvár) Pannonia provincia „limes”-ének egyik jelentős állomáshelye, Marcus Aurelius kedvenc katonai tábora volt. Megfordult itt 202-ben Septimius Severus, 214-ben Caracalla és 375-ben II. Valentinianus császár.

A népvándorlás korában a környék nem volt lakott hely. A 9. században a honfoglaló Árpád fejedelem vezértársa, Kurszán fejedelem itt telepedett le, a római őrhely (lat.: vicus militaris) és a hozzá tartozó polgári település romjait felújíttatta, s erődítménynek használta.
A 9-12. század között a város története gyakorlatilag ismeretlen. Egyes források alapján e környékre lokalizálható egy Apurig nevű település, aminek névetimológiája alapján egy Apor patak (Apor ügy) nevű vízfolyás melletti lakott hely képzelhető el. A környéken azonban négy jelentős patak is található, a Dera, Bükkös (korábban Bela-voda), Öregvíz (vagy Sztaravoda) és a Sztelin (régebben Pismány patak), ezenkívül az 1872-1884-es harmadik katonai felmérés térképe alapján egy ma már jobbára kiszáradt vízfolyás is jelentős volt, a Dömörkapui patak. Nem eldönthető, hogy az Apor patak melyikkel lenne azonosítható.
A 12. században már a veszprémi püspökség oklevélkiállító székhelye Szentendre. Neve Fulco deák (valójában „hospes”, püspöki írnok) 1146-ban Sanctus Andreasban kelt végrendeletében, amelyet II. Géza király erősített meg, fordul elő először. A pannoniai Ulcisia Castra és a honfoglalás kori település, valamint Apurig és Szent András városa között nem kimutatható településkontinuitás. A 12. századi városmag a korábbi római őrtoronyhoz képest a Bükkös patak másik oldalán települt a ma is meglévő Szent András-templom köré. (Ma Keresztelő Szent János-plébániatemplom.)
A török korban a város elnéptelenedett, egy 17. századi összeírás alapján a városban egyetlen családfő volt, vagyis legfeljebb egy családnyi állandó lakos, valamint a hozzájuk tartozó kiszolgáló személyzet jelentette a teljes létszámot.
A törökök kiűzése után külhoni telepesek népesítették be; felvirágzásának emlékeit mindmáig őrzik a város délies hangulatú, barokk stílusú polgárházai, templomai, macskaköves utcácskái, szűk sikátorai. Az 1690-es nagy szerb kivándorlás nagy számban hozott Szentendrére szerbeket, akik maradandó nyomokat hagytak a város képén és kultúráján, mindenekelőtt a mai városközpont szerb kereskedőházai őrzik emléküket. Ezek azonban nem azonosak az eredeti szerb bevándorlók által épített házakkal, a városközpont a 19. század végi térképek alapján még más épületeket tartalmazott.
A szerbekkel együtt jelentős dalmát bevándorlás is volt. A dalmát családok a Szamárhegyen telepedtek le, ahol ma a Dalmát utca őrzi emléküket. Ebben az utcában még az 1980-as években is kizárólag a dalmát családok leszármazottai éltek. Ma már szétszóródtak a város területén.
Szentendre 1872-ben kapta meg a rendezett tanácsú város jellegét. A városi rang visszavonására sosem került sor, de a török időkben elnéptelenedő terület természetszerűleg nem szerepelt a városok listájában. Az 1690-es évektől a néhány száz fős lakosság lassan gyarapodni kezdett, és 1872-ben érte el azt a szintet, amikor a falusi jelleg helyett ismét a városias jelleg dominált, és mind a közigazgatás, mind a település infrastruktúrája lehetővé tette a várossággal járó előjogok gyakorlását.

A nyugodt kisvárosi élet a század eleje óta vonzza a művészeket. A szentendrei művésztelep 1929-ben jött létre; hozzá fűződik az ún. szentendrei iskola. Ma is több mint kétszáz képző- és iparművész, valamint író, költő, zeneművész és színész él a városban, többnyire budapesti kiállítási és munkalehetőségekkel.

.

2010-07-09 - 2010-08-29

A Szentendrei Nyár a város legnagyobb kulturális rendezvénye. Igazi összművészeti fesztivál, amely június végétől augusztus végéig valamennyi műfajban változatos programot kínál.

a Nagybörzsönyi Szent István-templom

 15. században bányavárosnak számító Nagybörzsöny település központjától távol, dombtetőn emelkedik egyik legszebb, tökéletes arányú román stílusú falusi templomunk, amelyet 17. századi kőfal övez.


Ez volt a település plébániaegyháza a 13. századtól egészen a 15. század elejéig. Amikor Zsigmond király német bányászokat telepített ide a nemesércek kitermelésére, ők a völgyben alakították ki lakhelyüket, s akkor épült föl a nagyobb méretű Bányásztemplom. Amikor az az evangélikusok birtokába került, a katolikusok használták ismét a Szent István tiszteletére szentelt román stílusú régi templomot. 1779-ben gondolkodtak a lebontásán is, azonban erre szerencsére nem került sor. A 19-20. század fordulójának kisebb tatarozásai után az 1960-as évek derekán nagyobb arányú kutatás után szakszerűen helyreállították.Nagybörzsönyi Szent István-templom

Szent István Király templom: a XIII. század elején román stílusban épült kisméretű, egyhajós templom arányos tömege a magyar falusi templomok eszményképét testesíti meg. A toronnyal bővített templomot a XV. században átépítették. A középkorban a falu plébániatemploma volt a Szent István király tiszteletére szentelt templom. A hajó déli oldalán íves, román kori ablakok és a bejárat található. A homlokzat előtti tornyán széles ikerablakok láthatók. A belsőben a hajórészt famennyezet, a szentélyt negyedgömb-boltozat fedi, belső oldalfalait freskómaradványok díszítik. A templom körüli fal és kapu a XVII. századból való.

 

Az Északi-középhegység nyugati bástyáját jelentő Börzsöny, hazánk harmadik legmagasabbra emelkedő, de viszonylag kis alapterületű hegysége. A meredek gerincek, bércek, hegyoldalak, kis kiterjedésű hegyközi medencék, illetve különálló kúpok jellemezte vadregényes táj, egy bonyolult fejlődésű ősvulkán együttesének maradványa. A Budapesttől alig karnyújtásnyira régóta inaktív, de egykor heves kitöréseket produkáló vulkán alussza évmilliós álmát. A nagy részt természetközeli zárt erdőállományokkal borított hegyoldalak ma legmagasabbra a Csóványos 938 méteres csúcsában emelkednek. Ez a magasság azonban nem is sejteti az év tízmilliókkal ezelőtt majd jó 500 méterrel magasabb központi tűzhányóépítmény eredeti méreteit. A több ciklusú és változatos vulkáni tevékenység már 14 millió éve befejeződött, s az azóta kitartóan dolgozó külső erők (szél-, víz- és fagyerózió) mára felszabdalt domborzatú vulkáni romhegységgé pusztították le e tájat.

„Vulkánkalendárium"

A hegység első kitöréstermékei az ú.n. Diósjenő-Ógyalla szerkezeti vonallal kettéosztott aljzat fölött évtízmilliók során létrejött üledékgyűjtő medencében rakódtak le. A mélységi aljzat északi részét a felvidéki Vepor-hegységhez tartozó idős, metamorf képződmények, déli részét pedig, a Dunántúli-középhegységgel rokon karbonátos kőzetek építik fel. Az erre települt üldékes kőzetek a későbbi vulkáni kitöréstermékek feküjének tekinthetőek. Az egykor itt hullámzott sekélyvízű oligocén-miocén tengerek ősmaradványainak egyik legszebb tárháza az Ipolyhoz kifutó Honti-szakadék, melyben az areális leöblítés (pl. csapadékvíz) által kipreparált keményebb agyagkőpadok több centiméter nagyságú kagyló- és csigavázak tömegét tárják elénk. A tűzhányó tevékenység - az alpi hegységképződés részeként - a kárpát-pannon térséget kialakító lemeztöredékek mozgásának volt a következménye. A mozgás a miocén eleje táján fejeződött be. A Börzsöny térsége már a mai helyén lehetett, amikor az igen aktív és majd két, két és félmillió évig tartó vulkanizmus (kb. 16 millió évvel ezelőtt) megkezdődött. Az elsődleges képződmények alapján rekonstruálható, hogy a vulkáni működést heves, robbanásos kitörések jellemezték, melynek során a gyorsan kiürülő magmakamra beszakadt és nagy kiterjedésű, körkörös peremű mélyedés, kaldera keletkezett. Az utólagos tektonikai, szerkezeti mozgások azonban megnehezítik a kutatók számára ezek pontos számának és helyének behatárolását. A Déli- és a Nyugati-Börzsönyben a táj meghatározó felszínformái a kisebb, 400-600 méter magas vulkáni kúpok. Ezek legnagyobbrészt lávakőzetekből állnak,s az alapos kőzettani vizsgálatok egyértelműen kimutatták, hogy elsősorban kiömlési kőzetek építik fel e tájformákat. Ezek olyan változatos összetételű, eredetileg sűrűn folyó lávák voltak, amelyek meredeken feltornyosulva lávadómokat vagy dagadókúpokat hoztak létre. A lávadómok java része (pl.: Koppány- és Galla csoport, Csák-hegy) a föltételezett nagy kalderaperem környékén jöttek létre. Ezért e formák még ott is, ahol a kaldera valószínűleg a mélybe zökkent, az ősvulkán hajdani peremét jelezhetik. A lávadómok keletkezésének vége felé hidrotermális tevékenység ment végbe, mely folyamathoz nemes- és színesfém-ércesedés kapcsolódott. Az egykor jelentős mennyiségű aranyat és ezüstöt - amelyekből nyomnyi mennyiség mindmáig megmaradt -, valamint az ólomércet főképp a XIV. században bányászták. 1795-ben pedig Kitaibel Pál egy Nagybörzsöny környékéről származó ércmintából írta le a tellúr nevű elemet. A vulkáni működés méltó záróakkordja a Magas-Börzsöny felépülése volt. Habár már Cholnoky Jenő is „egyetlen nagy vulkán romjáról" tett említést, az ötvenes években a legtöbben tagadták az elsődleges vulkáni formák létét. Csak a hatvanas évek végén Erdélyi János, Pantó Gábor, majd Pantó György elevenítették fel ezt a tézist. Ők a központi mélyedést "robbanásos" vagy "beszakadásos" kalderaként írták le. Később Balla Zoltán a központi udvart, mint egy "eróziós kráter" maradványát aposztrofálta és magát az eredeti vulkánt is rétegvulkánként rekonstruálta. Az újabb terepi paleovulkanológiai kutatások azonban már lávadóm-működésről tesznek tanubizonyságot. E kutatások alapján mintegy 1400 méter magas, több kitörési centrumú dómegyüttes alkotta vulkán körvonalazódik. A több kráterből kialakult dómegyüttes központi udvara már a kitörés közepette tágulhatott, „kalderásodhatott". Ebben fő szerep juthatott egy hatalmas lejtőösszeomlásnak, amely a kaldera nyugati részét (a mai Nagy-Pogány-hegy környékét) lealacsonyította.(Karátson Dávid et al. kutatásai nyomán)

növény- és állatvilága számos értékes, hazánkban másutt alig található ritkasággal dicsekedhet.

a magyar Parlament..

Az Országház építésének története

Ma már el sem tudjuk képzelni a Duna-partot nélküle, pedig "csak" száz éve ékesíti teljes pompájában a fővárost. Hogyan született, miért épp ilyen lett és milyen lehetett volna az ország háza? A cikk az Országház megszületésének történetét mutatja be, a tervektől a megvalósulásig.

Az ötlet megszületik

Az Országház felépítésének ötlete először a 19. század első felében, az 1830. évi országgyűlésen merült fel konkrét javaslat formájában, ám majd' egy évtizedet kellett várni az első lépésekre. Ezalatt az idő alatt József nádor az előzetes tervek és a hozzávetőleges költségvetés kidolgozásán fáradozott, majd felkérte Pollack Mihályt, a kor egyik legkiemelkedőbb magyar építészét az épület megtervezésére, anélkül, hogy az épület helyét megjelölte volna.

A Pollack-féle elképzelés szerint így nézett volna ki a magyar parlament:

Az épületet a tőle megszokott klasszicista stílusban tervezte meg, melynek egyes elemei (homlokzatrajz, kápolna) az uralkodó stílust az akkoriban újra divatos firenzei reneszánsz palotaépítészet és a gótika jegyeivel vegyítették volna: a homlokzatrajz rusztikás-kváderes tagolása jellegzetes jegye volt a firenzei reneszánsz palotaépítészetnek.

Pollack terve azonban feledésbe merült, mert az 1843/44. évi országgyűlés elvetette, mondván, hogy túlságosan nagy költségeket igényel a felépítése. Ugyanakkor a terv elvetésében közrejátszhatott az is, hogy jobbnak látták, ha nemzetközi pályázatot hirdetnek meg a tervek elkészítésére.

Tervek vetélkedése - avagy milyen lehetett volna a magyar Parlament

Az első pályázat - 1844

A pályázati kiírás 1844 nyarán jelent meg, s november végi határidővel várta a terveket a lipótvárosi Új piac területén (a mai Erzsébet téren) felépítendő Országházra. A tervek azonban hiába érkeztek. A következő országgyűlésen (1847/48) a forradalmi események sodrában nem jutott alkalom az elbírálásukra. A szabadságharc bukása után pedig elvesztette aktualitását az ügy. A számos, Európa jeles építészeitől beérkezett pályázat java része nyomtalanul eltűnt. Tudomásunk van Van der Nüll és Sicardsburg (félköríves stílus), A.R. Riegel (klasszicizáló terv), Wilhelm Stier (gótikus fantázia-építmény), Alois Piscl (klasszicista), Lemberg (3 kerek épület), Metzger és Feszl Frigyes (orientalizáló félköríves stílus) pályázati terveiről, de nem mindegyikük adta be végül a kész tervet.

Van der Nüll és Sicardsburg Országház-terve, 1844.

Wilhelm Stier pályaterve

A második pályázat - 1882

Évtizedeket kellett várni az újabb pályázat kiírásáig. Bár a téma már az 1861. évi országgyűlésen újra napirendre került, egyelőre csak egy ideiglenes Képviselőház felépítésére írtak ki pályázatot, melynek elbírálása megint csak évekig halasztódott. Végül 1865-ben Ybl Miklós tervei alapján láttak neki a képviselőház felépítéséhez a Sándor utcában. A neoreneszánsz épület egészen 1902-ig, az új Országház átadásáig szolgált a törvényhozás helyéül.

1880-ban végre megszületett a döntés az állandó Országház építéséről: a pályázati kiírás felsorolja a szükséges helyiségeket, műszaki elvárásokat, az épület helyéül pedig a mai Országház helyét, a Kossuth teret (akkoriban Tömő tér), a Duna-partot jelöli meg. A pályázatra többek között az alábbi tervek érkeztek:

Hauszmann Alajos - "Patres conscripti" című pályázat - díjazott. A bíráló bizottság értékelte a tervrajz áttekinthetőségét.

Schickedanz Albert és Freud Vilmos - "Alkotmány II." című pályázat - díjazott. A legfelgyelmezettebbnek és legösszefogottabnak ítélt terv.

Otto Wagner és társai - "Scti. Stephani Regis" című pályázat - díjazott. Hibául rótták fel, hogy nem praktikus: a két üléstermet a hosszú épület két végére tervezte.

Fellner és Helmer - "Moriamur pro rege nostro" című pályázat. Hibája az elbírálók szerint, hogy a kupola szervetlenül nyúlik ki az épületből, és zaklatott hatást kelt az épület sziluettje.

Emil Förster - "Magyarország nem volt, hanem lesz" című pályázat. A terv hibája, hogy öt gyalogbejárót tervezett az alsó rakpartra, ami a megfelelő helyismeret hiányáról árulkodik.

Steindl Imre - "Alkotmány I." című pályázat - díjazott, végül a pályázat győztes terve.

Végleges döntés - vég nélküli viták

Steindl Imre terve sorsolás útján nyerte el az első helyet, ám mielőtt az építkezésbe fogtak volna, a Bizottság néhány változtatást eszközölt: gyakorlati szempontok miatt félemeletet iktattatott a földszint és az első emelet közé, s a homlokzati két főtorony és az üléstermek feletti 4-4 torony kupoláját hegyes sisakokra "cseréltette".

A Parlamentet már épülése közben rengeteg kritika érte, az érdeklődés középpontjában állt. A Pester Lloyd és számos hírlap hasábjain gyakorta találhatunk vele foglalkozó írásokat, melyek elsősorban az épület neogótikus stílusával foglalkoznak. Legtöbben azt kifogásolják, hogy a gótikus stílus teljesen idegen a magyar nemzettől, mivel német jellegű, a katolikus miszticizmus terméke, és holt stílus lévén gátolja a képzőművészet fejlődését. A felfokozott érdeklődés és az erősen kritikus hozzáállás érthető, hiszen a magyar államiság és alkotmányosság szimbólumának szánt épületnél a stílus sem lehetett közömbös.

Az érvvel szemben Steindl Imre így foglalt állást:

"Az egész épületet góthikus stílusban terveztem. A középkornak e remek stílusa... lelkesedést keltő tökéletes szépségeivel, magasba törekvő határozott formáival az anyagi világnak a szellemi világgal való összeköttetését legszebben jeleníti... Én az új országháznál új stílust nem akartam teremteni, mert kőbe alkalmazható építészeti formáink nemzeties jellegének nyoma sincs sehol s egy ilyen századokra szóló monumentális épületet ephemer részletekkel nem kezelhettem, hanem igen is arra törekedtem, hogy a középkornak e remek stílusába szerény módon, óvatosan, mint azt a művészet okvetlenül megkívánja, nemzeti és egyéni szellemet hozzak be."

Tömeg, stílus és elhelyezés is szimbólumértékű volt tehát: az épület két hatalmas szárnya a felső- és az alsóháznak adott helyet, a történetiséget sugalló neogótikus stílustól idegen központi kupola a két ház egységét jelképezi, elhelyezésében pedig érvényesül a gyakori szempont: a törvényhozás az uralkodói palotával átellenben legyen. Budapesten az ugyan nehezen volt megoldható, lévén a királyi palota a budai Várban, de a pesti Duna-parton elhelyezkedő Országház a maga kupolás tömegével jó városépítészeti ellenpárját adja a budai Várpalotának.

Az eredeti terv szerint az új Országház átadása az 1896. év, a millenniumi ünnepségek csúcspontja lett volna. Az pályázat határidejére beérkezett 19 terv elbírálása, az építkezés nehézségei és a módosítások azonban túllépték az időkeretet (és a tervezett költségvetés határait is), így az épület véglegesen, kívül-belül csak 1904-re készült el. A millenniumi ünnepségek alkalmával csupán a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket hozták be az épületbe. Ám a kész épület sem nyűgözött le egyhangúlag mindenkit, sőt:

"Mert ha igaz, hogy az építészet megfagyott zene, akkor a mi országházunk a legkellemetlenebb kakofónia, amelyet valaha zenekarból, egy ügyetlen karmester kihozott."
(Bobula János, építész, Budapesti Építészeti Szemle)

"Hogy és mint lehetséges, hogy ugyanaz a Steindl Imre, ki ennek a parlamentnek dunai homlokzatát s gyönyörű kupoláját kieszelte, belekeveredhetett abba a példátlan, a más szavára el sem hihető, puszta leírásra elképzelhetetlen barbárságba, amit e parlament belső ornamentikája képvisel. Az ízléstelenség e gigászi voltához képest eltörpül minden egyéb kifogás az új Ház impraktikus volta s költséges építése ellen."
(Ignotus, A Hét)

"Botrányos dolog, hogy az előcsarnokban, társalgókban, lépcsőcsarnokban éktelenkedő és papagáj színeitől kacérkodó apró, szobroknak nevezett figurák vannak. Ezeknek semmi helyük ott!"
(Papp Zoltán, képviselő)

A 19 év alatt, 37 183 943 koronából épült Országháza a korabeli bírálatok ellenére ma már kétség kívül nemzeti büszkeségünk, s fővárosunk egyik legnagyobb, legfeltűnőbb, legszebb épülete.

Felhasznált irodalom: Csorba László-Sisa József-Szalay Zoltán: Az Országház