Karácsony Múzeum

  .

Ki ne szeretne belecsöppenni legalább rövid időre egy   varázslatos karácsonyi környezetbe?

A festői Szentendre belvárosában Karácsony Múzeum üzemel. 

A Magyarországon egyedülállónak számító gyűjtemény először 2010-ben nyitotta meg kapuit.

A Hubay Ház az ünnepi díszek és kellékek valódi kincsestára, ahol koboldok és csengettyűk, csillagok és diótörők, muzeális értékű karácsonyfadíszek, valamint a múlt és a jelen míves ünnepi kiegészítői várják a kincskeresőket.

/forrás:Szentendrei Karácsonyi Múzeum/

 A Dunakanyar kapujában, a Pilis és a Duna, hegy és sík vidék találkozásánál, gyönyörű természeti környezetben található egy kisváros SZENTENDRE, amely elsősorban művészetével és kultúrájával ragadja magával a látogatót.

Kedvelt kirándulóhely, évente több millió turista keresi fel a világ minden tájáról.
A kisváros sajátosan mediterrán hangulata az elmúlt évszázadok folyamán alakult ki, amikor a törökök kiűzése után a magyarok mellett szerb, dalmát, a szlovák, német és görög telepesek népesítették be. Ennek a felvirágzásnak az emlékeit mindmáig őrzik a város délies hangulatú, barokk stílusú polgárházai, templomai, macskaköves utcácskái, szűk sikátorai.

Tornyai János Múzeum - Hódmezővásárhely

 A 20. század elején jeles képzőművészek működtek Hódmezővásárhelyen, Tornyai János, Endre Béla, Rudnay Gyula. Saját művészetük gyakorlásával összefüggésben gyűjtötték a helyi népművészeti értékeket Kiss Gyula íróval és néprajztudóssal együtt.

Múzeum alapítására biztatták Kiss Gyulát. A szerencse is kezükre játszott, a gabonakonjunktúra révén fejlődő mezővárosban 1904-ben ipari és mezőgazdasági kiállítást rendeztek. A vendégek számára pihenő szoba berendezésével bízták meg Tornyai Jánost, népművészeti tárgyakból (festett bútorok, kerámia, hímzés) rendezték be a szobát. Az ipari vásár elmúltával sajnálták a pihenő szobát megszüntetni, Tornyai javasolta a város vezetőinek, hogy a berendezési tárgyakat kérjék el ajándékba a tulajdonosoktól, ha nem lehet, akkor pedig vásárolják meg és létesítsenek múzeumot. Javaslatát elfogadta a város vezetése, így alakult meg 1904–1905-ben a hódmezővásárhelyi múzeum, melynek igazgatója Kiss Gyula lett.

  

Kiss Lajos szorgos munkája révén a múzeum gyűjteménye adományozások, vásárlások révén gyarapodott, mindig kinőtte korábbi helyét, újabb és újabb nagyobb helységeket kellett bérelni a gyűjtemény számára. 1912-ben a szorgalmas néprajztudós, Kiss Lajos a Józsa András Múzeumtól kedvezőbb ajánlatot kapott, s Nyíregyházára költözött. Ez már figyelmeztető jel is volt a város számára, 1914-ben állami támogatással megvásárolták a Imre József-féle emeletes házat a múzeumnak. Megoldódott a múzeum gyűjteményének raktározása és őrzése, Kiss Lajos távozásával azonban a múzeumi tárgyak gyűjtőmunkájának lendülete megtört. Másod-, harmadállásban a városházi kistisztviselők voltak megbízva a múzeum vezetésével.

 

Első szakszerű néprajzi kiállításukat 1928-ban nyitották meg a nagyközönség számára. Néprajzi gyűjteményük helyi népművészeti alkotásokban gazdag. A 18. századtól a fából készített vásárhelyi bútorok fafaragásai és színes festése tett szert hírnévre, a 19. századtól a fazekas mesterség lendült fel a városban, a 19. század második felében 240 „tálas” mester dolgozott Hódmezővásárhelyen. A tiszántúli hímzés hódmezővásárhelyi darabjai is egyedi jellegzetességgel bírnak, melyek közül a szőrhímzésű párnavégek a legismertebbek.
Újabb lendületet adott a múzeum fejlődésének Banner János régész, egyetemi tanár vezetésével indított másfél évtizedes (1929–1944) régészeti feltárások sorozata a hódmezővásárhelyi régióban. A város 1000 pengőt biztosított a munkálatokhoz. A régészeti kutatások helyei: Nagysziget, Kökénydomb, Szalkahát, Kotac-part, Nagyrét, Gorzsa. E helyekről került elő a magyarországi neolitikum mintegy 40 ezer darab múzeumi tárgyat számláló lelete. Itt található a legtöbb vidéki neolitikus (újkőkori) anyag. Magukénak mondhatják az egyetemes kultúra értékei közt is számon tartott Kökénydombi vénuszt, a Gorzsai Vénusz szobrot, egy neolitikus oltárt és a szikáncsi aranylelet. Az 1400 darabos gorzsai aranylelet 1963-ban került elő, külön kiállítás keretében ekkor mutatták be a közönségnek.
1934-ben a városi értelmiségiek egy része megalakította a Tornyai János Társaságot, s megünnepelte Tornyai János alkotói munkásságának 50. évfordulóját, és gyűjteményes kiállítást rendeztek tiszteletére. Az idős mesternek 100 pengős életjáradékot szavazott meg a város vezetése. Tornyai János annyira meghatódott szülővárosa e gesztusain, hogy a tulajdonában levő festményeit és grafikáit a múzeumra hagyományozta, mintegy 400 festményt és 400 grafikát, ma is ez a hagyaték képezi a képzőművészeti gyűjtemény alapját.

Forrás: Wikipedia

Mesebeli birodalom - Csokoládé Múzeum

A Csokoládé Múzeum épülete ugyan téglából és malterből épült, és a kerítés is kovácsoltvas, de odabent bárki rengeteg csokoládét kóstolhat, sőt a Múzeum fenséges ízutazásain is részt vehetünk.

Csokoládé története

Sohasem fogjuk megtudni, hogyan fedezték fel, hogy a trópusi Theobroma cacao fa hüvelyében található termésből ital készíthető.

A kakaó növény története az i. sz. 600 körüli időkig, Yucatan dzsungelébe és a Maya birodalomba vezethető vissza, bár a történet valószínűleg ennél is régebbi lehet. Az bizonyos, hogy Mexikó őslakói ebben az időben már foglalkoztak kakaócserje ültetvények megművelésével. A kakaóbab már ebben az időben is értékes cikknek számított, fizetőeszközként és szertartások kellékeként használták. Sőt, a szemeket megpörkölve és ledarálva a port folyadékkal vegyítették, és az így kapott habos, ám elég keserű szubsztanciát ünnepélyesen meg is itták. Az italt chocolatl-nak nevezték.
A 13. század elejére azonban a mayák és toltékok hatalmát a teljes Közép-Amerikát leigázó aztékok uralma váltotta fel. A legyőzött törzseket arra kötelezték, hogy hódolatuk jeléül kakaóbabot adjanak legyőzőiknek. A 16. századra a chocolatl immár Montezuma azték uralkodó kedvenc italává vált. A csokoládé erre az időre vonatkozó története az azték legendakincs része.
Quetzalcoatl az őslakó mexikóiak tollas kígyóistene volt. A levegő uraként tisztelt istentől az emberek olyan tudást kaptak, mely magasabb szintű létezést tett számukra lehetővé. Ő tanította meg az embereket a csillagok útjának követésére, tőle kapta az ember a naptárt. Megmutatta, hogy lehet egy bizonyos vadon termő növény pelyhes csomóiból fonalat sodorni és vásznat szőni. Megtanította őket a jade kő és a tollból készült köpeny viselésére. És ami a legfontosabb: tőle kapta az ember az istenek eledelét és italát: a kukoricát és a csokoládét.
A legenda szerint a világos bőrű, szakállas király, Quetzalcoatl, az istenek leszármazottja, egy ellenséges király, Tezcatlipoca csábítására ivott a varázsitalból, amely ahelyett, hogy a király ígérete szerint egy távoli királyságba repítette volna, megfosztotta őt isteni bátorságától és hatalmától. Quetzalcoatl kénytelen volt elhagyni népét, kincseit eltemette, csodálatos kakaófáit pedig tüskés mesquitocserjékké változtatta. Ezután a tengerpartra, birodalma keleti határához utazott, oda, ahol ma Veracruz áll, majd egy kígyókból készült tutajon tengerre szállt. Mielőtt elhagyta országát, Quetzalcoatl ígéretet tett népének, hogy ugyanonnan, amerre eltűnt előlük, Ce Acatl évében visszatér hozzájuk. Ez az ígéret később nagy szerencsétlenséget hozott az aztékokra.
A konkvisztádorok Ce Acatl éve az 1519-es évnek felelt meg. Ez volt az az év, amikor spanyol hódítók egy csoportja, Hernando Cortés vezetésével kötött ki Mexikóban. A kor divatja szerint szakállt viselő, világos bőrű Cortés-ban az aztékok a népéhez visszatért Quetzalcoatl istent látták.
A spanyolokat az azték uralkodó, Montezuma palotájába vezették, és chocolatl itallal kínálták. A híres chocolatl ital volt az egyetlen ital, amit az uralkodó fogyasztott. Elkészítése meglehetősen bonyolult és hosszú folyamat volt, kínálása tehát nagy megtiszteltetésnek számított. Egy történész leírása szerint a chocolatl italról a következőket tudhatjuk:
“A chocolatl vaníliával és más fűszerekkel ízesített főzet, mézsűrűségű habos anyaggá elkészítve, mely fokozatosan olvad el a szájban. Hidegen fogyasztották. Az italt, ha ezt az anyagot egyáltalán italnak nevezhetjük, arany kelyhekben szolgálták fel, aranyból vagy finoman megmunkált teknőcpáncélból készült kanalakkal. Az uralkodó rendkívüli módon kedvelte, már csak az elfogyasztott mennyiségekből ítélve is: naponta nem kevesebb, mint ötven korsó chocolatl készült kizárólag saját maga részére, míg a királyi udvar számára további kétezer korsó volt engedélyezve.”
A spanyolok sohasem láttak még ilyet, ráadásul az ital maga túlságosan sűrű, keserű és csípős főzetnek tűnt. Mivel azonban a chocolatl szemmel láthatólag igen előkelő dolog volt, Cortés elrendelte egy spanyol kakaóültetvény kialakítását, hogy ezen a cserekereskedelemben jól használható kakaóbabot termesszenek. Ezután az azték birodalom másfajta kincsei olyan hatalmas vonzerőt gyakoroltak Cortésre, hogy immár a királyság meghódítása lett a célja. Az első kakaóbabot 1528-ban hozta Cortés Spanyolországba, annak a kincsnek a részeként, amelyet Quetzalcoatl népétől hódított el. Amikor a spanyol konkvisztádorok 1519-ben földet értek Mexikóban, igen nagy hatással volt rájuk a chocolatl előkelősége. A dátum nemcsak a dél-amerikai spanyol hódításnak, hanem a kakaó világhódító útjának a kezdetét is jelzi.
Hogy ízletesebb legyen, a spanyolok a chocolatl-t cukorral készítették, de általában még így sem voltak elragadtatva tőle. A papok egy része pedig azért tekintett gyanakodva a kakaóra, mert úgy gondolták, hogy az felkorbácsolja a szenvedélyeket.
A spanyolok fél évszázadon át megőrizték a kakaó és a chocolatl titkát, noha a kakaó nagyritkán, utazó barátok tarisznyájában a Pireneusok vidékén túlra is eljutott. A spanyol világuralom hanyatlásával más országok is kezdtek tudomást szerezni a kakaóról, melynek fogadtatása azonban nem volt mindig kedvező.
1569-ben V. Pius pápa a chocolatl-t olyan kellemetlennek találta, hogy szerinte “az ital fogyasztása nem jelenti a böjt megszegését”, és szerinte egyáltalán nem valószínű, hogy bárkinek is szokásává válhat az ital “élvezete”. Még rosszabb, amit a holland és angol kalózok tettek az elfogott spanyol hajókon talált kakaóval: az értéktelen rakománynak tekintett kakaót egyszerűen a tengere öntötték.
A kakaó titka Európában csak a 17. században terjedt el. 1615-ben Ausztriai Anna, III. Fülöp spanyol király lánya feleségül ment XIII. Lajos francia királyhoz. Franciaország új királynőjével együtt új italt is kapott, a chocolatl-t, amely rövid időn belül divatossá vált az udvarban, majd népszerűsége Mária Terézia spanyol hercegnő és XIV. Lajos 1660-ban történt házasságkötése után tovább nőtt.
Az 1650-es évekre a csokoládéivás szokása elérte Angliát is. A 17. század közepén Angliában már több kávéház működött, melyekhez 1657-ben csatlakozott az első olyan hely is, ahol a chocolatl ital szenvedélyének hódolhattak. A kávéházak már ekkor komoly népszerűségnek örvendtek a nagyközönség körében, míg a chocolatl-t nemesebb italnak, arisztokratikusabb finomságnak tekintették, noha eközben sok kávéház is árulta az új italt. A híres angol naplóíró, Samuel Pepys 1664 novemberében beszámol arról, hogy egy kávéházban járva jocolatte-t ivott, ami igen jó volt.
A csokoládéházak a kávéházakhoz hasonló szerepet kezdtek betölteni: politikusok, művészek, írók és más divatos személyiségek által látogatott klubok formálódtak köréjük. Két ilyen klub volt a White és a Cocoa Tree. Mindkét hely egészen a 18. századig népszerű találkozóhelynek számított, melyről gyakran tettek említést a kor költőinek és íróinak műveiben is. Addison, Steel és Gibbon gyakran jelentek meg ezekben a klubokban. Anna királynő uralkodásának idején (1665-1714) a Cocoa Tree nevű klub az akkori politikai pártok egyikének, a konzervatív Toryk találkozóhelyeként vált ismertté. Ugyanez a klub 1745-re a Stuart-pártiak főhadiszállásává vált a sikertelenül végződött Jakobita felkelés idején, mely a Stuart dinasztia (II. Jakab) számára próbálta visszaszerezni az angol trónt.
A 17. század vége felé a chocolatl már Belgiumban, Németországban és Svájcban is népszerű, sőt további főpapi támogatást kapott, amikor is Brancaccio bíboros 1662-ben egy hosszú évekig tartó vita lezárásaként ismételten kijelentette, hogy a folyadék fogyasztás (azaz a csokoládé ivás) nem számít a böjt megszegésének.
A 18. század elején I. Frigyes orosz cár kemény importvámokat vezetett be a kakaóra. Nagy Frigyes még ennél is szigorúbb lépést tett: egyszerűen betiltotta a kakaó nyilvános kereskedelmét. Ugyanabban az időben, amikor az oroszországi kakaókereskedelem szigorú korlátozás alá esett, Angliában a hatóságok úgy találták, hogy a befolyó adók révén a kakaó kereskedelme komoly állami bevételeket jelenthet. 1724-ben I. György törvénybe iktatta azt a rendeletet, amely egy font kakaóra 20 shilling büntetést rótt ki, amennyiben az áruról hiányzott az adó megfizetését jelző bélyeg.
1755 körül a kakaó másodszor is átkelt az Atlanti-óceánon, útja ezúttal Észak-Amerikába vezetett. Bár a kakaó valószínűleg már ezelőtt is megtalálható volt Amerikában, a 18. század közepe mindenképpen kiemelkedő időszak, hiszen az Újvilág gyarmatosítóinak erőteljes kakaókereskedelme éppen ebben az időben kezdődött. Hajók indultak a Karib-tengerre, hogy az itt felvett kakaóbab rakományokat a gyarmatokra szállítsák.
A 18. században fogyasztott ital és a ma ismert csokoládé íze között még mindig nagy a különbség: az akkori chocolatl ital zsíros és habos, ráadásul igen nehezen emészthető volt. Az ital ízletességével kapcsolatos problémát a holland C. J. van Houten 1828-ban feltalált kakaó sajtológépe javította meg: a készülék segítségével a kakaóbabból sikerült kivonni a zsíranyag egy részét.