A XIII. század első felében indult el Ázsia belsejéből egy népáradat, amely mongolok és tatárok keveréke volt.
Vezérük Dzsingisz kán volt, aki magát - éppúgy mint a hunok vezére Attila - szintén Isten ostorának tekintette, és a
világ meghódítására indult el.
A tatárok fő ereje Batu vezetésével 1241 tavaszán a Vereckei-hágón keresztül érte el az országot.
Amikor 1241 március 12-én a tatár seregek betörtek a Kárpátok szorosain, a rémület hulláma sodort végig az ország népén. A király parancsára a hírnökök ősi szokás szerint véres kardot hordoztak végig az országon, jelezve a veszélyt. A hadak azonban csak lassan gyülekeztek, mert a nemesség egy része haragudott királyára a királyi birtokok visszavétele és a kunok betelepítése miatt. A legválságosabb pillanatban megölték Kötöny kun fejdedelmet. Ezzel valóban elveszítették a kunok hathatós segítségét - akiket IV.Béla éppen a tatárok ellen hívott segítségül -, sőt ellenséggé váltak, mivel a tatárok oldalára álltak.
IV. Béla király és az országot féltő emberekből álló sereg a sajóparti Muhi közelében gyülekeztek. A kb. 20-25 ezer főből álló sereg szekértáborban sáncolta el magát, amely szerencsétlen választás volt a tatárok harcmodorával szemben. Batu kán első támadását ugyan sikerrel visszaverték, de a tatárok éjjel meglepték az alvó tábort és kegyetlen mészárlást hajtottak végre.
Magának a királynak az életét is néhány önfeláldozó vitéze mentette meg. Így sikerült Felső-Magyarországon át Pozsonyba menekülnie. Közben a tatárok végigpusztították a falvakat, városokat, kifosztották és felgyújtották azokat, a lakosságot pedig lemészárolták. Egészen a Duna vonaláig nyomultak előre, amely azonban egy időre útjukat állotta.
1242 tele különösen hideg volt. A tatárok ílymódon átjutottak a befagyott Duna vizén a Dunántúlra is, ahol hasonlóan nagy pusztításba kezdtek. Budát felgyújtották, Esztergom városát feldúlták, csak a várakat nem tudták bevenni. Már a király nyomában jártak, amikor híre jött, hogy meghalt a nagy mongol kán (Ögödej), és 1242 márciusában a tatársereg váratlanul kivonult az országból. A történetírók szerint ennek az volt az oka, hogy maga Batu kán is szerette volna elnyerni a nagykán tisztséget. Meglehet, hogy így volt, de az új fejedelem megválasztására csak 1246-ban került sor.
IV. Béla királynak és Mária királynénak 1242 januárjában kislány gyermekük született, Margit néven. A királyi pár pedig fogadalmat tett, hogy születendő gyermeküket Istennek szentelik, ha eltakarodnak az országból a tatárok. Ez a felajánlás nem kevés áldozatot jelentett akkor, hiszen a királylányok fontos diplomáciai alkuk eszközei voltak. A kis királylányt szülei hároméves korában a veszprémi Szent Katalin domonkos kolostorba adták, majd a Nyulak-szigeti domonkos kolostorban élt haláláig 1252-1270-ig. A róla elnevezett szigeten a Margit-szigeten, a kolostor romjai ma is láthatók. 1943-ban avatták szentté a magyar királylányt. Margit, szülei felajánlását magáévá téve, élő áldozati adományként ajánlotta fel önmagát Istenének, az országért, a magyar népért.
A tatárok kivonulása után IV. Béla király hozzáfogott az ország újjáépítéséhez. A pusztítás mérhetetlenül nagy volt, főként a keleti országrészeken, ahol egy évig garázdálkodtak a tatárok. Bár pontos adatok nincsenek, de feltételezik, hogy a lakosságnak mintegy fele elpusztult.
IV. Béla király nagyszabású vár építtetésbe kezdett. A királyi székhely átkerült Budára, ahol várat építettek. Ezt a részt hívják ma is budai Várhegynek. Okulva előző politikájából, ha mértékkel is, de folytatta apja II. András nyomán a királyi birtokok adományozását, azzal a feltétellel, hogy várat kell azon építeni. Soha nem látott számban épültek így a várak (ennek köszönhetően a király halálakor már közel 100 kővár állott szerte az országban), azonkívül újjáépültek városok és falvak. Mesterembereket hozatott és az elnéptelenedett területekre idegenből hívott (német, szlovák, román) telepeseket. Visszahívta a kunokat is, akik az Alföldön kaptak legelőket, és akik évszázadok múltán nyelvüket is elfeledve, magyar szántóvető emberekké váltak.
Fiára, Istvánra egy 28 év alatt újjáépített, virágzó, megerősödött királyságot hagyott hátra, így joggal tiszteljük második honalapítóként.
Muhi község határában állították fel az emlékművet, a földet a közeli Ónod várának romjairól hordták ide. Vadász
György tervei alapján a mesterségesen körülkerített, mesterséges dombon, jelképes sírhalmon, fakeresztek őrzik a
keresztény hősök emlékét.
Forrás: umek.nl
A tatárok fő ereje Batu vezetésével 1241 tavaszán a Vereckei-hágón keresztül érte el az országot.
Amikor 1241 március 12-én a tatár seregek betörtek a Kárpátok szorosain, a rémület hulláma sodort végig az ország népén. A király parancsára a hírnökök ősi szokás szerint véres kardot hordoztak végig az országon, jelezve a veszélyt. A hadak azonban csak lassan gyülekeztek, mert a nemesség egy része haragudott királyára a királyi birtokok visszavétele és a kunok betelepítése miatt. A legválságosabb pillanatban megölték Kötöny kun fejdedelmet. Ezzel valóban elveszítették a kunok hathatós segítségét - akiket IV.Béla éppen a tatárok ellen hívott segítségül -, sőt ellenséggé váltak, mivel a tatárok oldalára álltak.
IV. Béla király és az országot féltő emberekből álló sereg a sajóparti Muhi közelében gyülekeztek. A kb. 20-25 ezer főből álló sereg szekértáborban sáncolta el magát, amely szerencsétlen választás volt a tatárok harcmodorával szemben. Batu kán első támadását ugyan sikerrel visszaverték, de a tatárok éjjel meglepték az alvó tábort és kegyetlen mészárlást hajtottak végre.
Magának a királynak az életét is néhány önfeláldozó vitéze mentette meg. Így sikerült Felső-Magyarországon át Pozsonyba menekülnie. Közben a tatárok végigpusztították a falvakat, városokat, kifosztották és felgyújtották azokat, a lakosságot pedig lemészárolták. Egészen a Duna vonaláig nyomultak előre, amely azonban egy időre útjukat állotta.
1242 tele különösen hideg volt. A tatárok ílymódon átjutottak a befagyott Duna vizén a Dunántúlra is, ahol hasonlóan nagy pusztításba kezdtek. Budát felgyújtották, Esztergom városát feldúlták, csak a várakat nem tudták bevenni. Már a király nyomában jártak, amikor híre jött, hogy meghalt a nagy mongol kán (Ögödej), és 1242 márciusában a tatársereg váratlanul kivonult az országból. A történetírók szerint ennek az volt az oka, hogy maga Batu kán is szerette volna elnyerni a nagykán tisztséget. Meglehet, hogy így volt, de az új fejedelem megválasztására csak 1246-ban került sor.
IV. Béla királynak és Mária királynénak 1242 januárjában kislány gyermekük született, Margit néven. A királyi pár pedig fogadalmat tett, hogy születendő gyermeküket Istennek szentelik, ha eltakarodnak az országból a tatárok. Ez a felajánlás nem kevés áldozatot jelentett akkor, hiszen a királylányok fontos diplomáciai alkuk eszközei voltak. A kis királylányt szülei hároméves korában a veszprémi Szent Katalin domonkos kolostorba adták, majd a Nyulak-szigeti domonkos kolostorban élt haláláig 1252-1270-ig. A róla elnevezett szigeten a Margit-szigeten, a kolostor romjai ma is láthatók. 1943-ban avatták szentté a magyar királylányt. Margit, szülei felajánlását magáévá téve, élő áldozati adományként ajánlotta fel önmagát Istenének, az országért, a magyar népért.
A tatárok kivonulása után IV. Béla király hozzáfogott az ország újjáépítéséhez. A pusztítás mérhetetlenül nagy volt, főként a keleti országrészeken, ahol egy évig garázdálkodtak a tatárok. Bár pontos adatok nincsenek, de feltételezik, hogy a lakosságnak mintegy fele elpusztult.
IV. Béla király nagyszabású vár építtetésbe kezdett. A királyi székhely átkerült Budára, ahol várat építettek. Ezt a részt hívják ma is budai Várhegynek. Okulva előző politikájából, ha mértékkel is, de folytatta apja II. András nyomán a királyi birtokok adományozását, azzal a feltétellel, hogy várat kell azon építeni. Soha nem látott számban épültek így a várak (ennek köszönhetően a király halálakor már közel 100 kővár állott szerte az országban), azonkívül újjáépültek városok és falvak. Mesterembereket hozatott és az elnéptelenedett területekre idegenből hívott (német, szlovák, román) telepeseket. Visszahívta a kunokat is, akik az Alföldön kaptak legelőket, és akik évszázadok múltán nyelvüket is elfeledve, magyar szántóvető emberekké váltak.
Fiára, Istvánra egy 28 év alatt újjáépített, virágzó, megerősödött királyságot hagyott hátra, így joggal tiszteljük második honalapítóként.
Forrás: umek.nl
