A cipő múltja
Ma már - mint szinte minden ruhadarabnak - rendkívül sokféle változata létezik a cipőnek: orra, sarokra, anyagra stb. való tekintettel. És persze, egyáltalán nem is mindegy, hogy milyen lábbelit hordunk, hiszen a közérzetünket jelentősen befolyásolja egy rossz, illetve egy kényelmes cipő. Mióta viselik őseink ezt a páratlan értékű ruhadarabot?
Őseink eleinte nem cipőt, hanem csizmát viseltek. Méghozzá puha talpú és felkunkorodó orrú csizmát, amelynek szárát oldalt varrták össze. A honfoglalás idején a magyar, felkunkorodó orrú csizmának már sarka is volt. Hasznos találmány volt ez, de vajon minek köszönheti a létrejöttét? Az volt a szerepe, hogy a kengyel hátracsúszását megakadályozza. Hiszen lovas nép volt a magyar...
A felkapó orrú, régi magyar csizma bőrből, bagariából készült, az olcsóbbak viszont nemezből. Belső-Ázsia népviseletében még ma is megtalálható ez a forma. Ám a kunkorodó orrú csizma nem csak a magyaroknak jutott eszébe, ugyanis létezett kunkorodó orrú nyugati cipő is. Ennek őse az ókori Rómában keresendő. A Calceus repandust, vagyis a kunkori orrú sarut csak ünnepélyes alkalmakkor viselték. A 10. század táján azonban ismét felbukkant ez a forma, és Európa-szerte divatossá vált, és a hétköznapokban is elterjedt. A cipőorr pedig a divat törvényei szerint vadul nőni kezdett, és ez a növekedés kb. 500 éven át tartott.
És 500 év hosszú idő, ezalatt meg is nőtt a lábbelik orra alaposan, mégpedig hatvan centiméterre! Ám persze, nem maradhatott ez így sokáig, mert a hatóság közbelépett, és ranghoz kötötte a cipőorr hosszát. A 14. század végén Szép Fülöp francia király törvényben mondta ki, hogy csak a főurak viselhetnek 60 centis cipőt; a kisnemest csak egy láb hosszúság illeti meg, a közember pedig csak féllábnyi kunkorodást viselhet. Ebből az időből származik az a mondás az úri életmódot folytató emberre, hogy nagy lábon él.
Ma már nevetségesen hangzik, de efféle viseletszabályozó előírások bőven maradtak ránk az elmúlt századokból. A lényegük az, hogy a főnemes viselheti a legnagyobb cipőt, a leghosszabb fátyolt, a legfinomabb kelmét, a legtöbb aranysújtást. A köznép pedig maradjon a kis méretek világában és az egyszerű anyagoknál!
Egy történetet, amelyben természetesen a cipő játssza a főszerepet: Az 1386. évi sempachi csatában a svájci paraszt csapatok ellen hosszú cipős osztrák lovagok harcoltak. S mikor le kellett szállniuk a lóról, levágták a cipőjük orrát, hogy könnyebben mozoghassanak a földön. Ez sem segített. A paraszt fölkelők győztek, és a csata után szekérszám gereblyézték össze a lovagok lenyírt cipőorrait...
/sulinet/
A szegedi papucs
Az 1879-es árvíz után felélénkülő, az utcák kikövezésével a sártól megszabaduló Szegeden a szegény lakosság körében új lábbelidivat születik: a papucs. A törököktől eltanult alacsony sarkú, kevésbé kimunkált papucsot már a 16. század óta viselték Szegeden, de csak ház körül. A szegényebb, fiatal csizmadiák ezt az olcsóbban kivitelezhető papucsot kezdik formájában, anyagában variálni és tökéletesíteni úgy, hogy utcai viseletre, sőt ünnepi alkalmakra is megfeleljen.
A papucsos kisipar, tanúskodván a török, balkáni kapcsolatokról, a Dél-Alföldön, elsősorban Szegeden ért el magas színvonalat. Már a török időkben készítettek papucsot Szegeden, diadala azonban csak a 19. században főleg a "nagy árviz" után kezdődik, amikor az iparosodási hullám hatására a város utcáit kikövezik. Azelőtt a sártengerrel borított utak miatt az asszonyoknak is csizmában, bocskorban kellett járniuk. A papucs az asszonyok ünneplő viseletének jellegzetes darabjává vált. Ebben mentek a lányok, menyecskék, asszonyok piacra, táncba, templomba is. A papucs szépségét növelte az új, virágos hímzés, szalagozás vagy zsinórozás, a bojt, a csillogó flitter vagy a gyöngy. A fej díszítését általában a papucsos felesége végezte, aki anyagi helyzetük miatt dolgozótársa kellett, hogy legyen urának.
A hódoltság idején úri viseletnek számító papucs felsőrésze bőrből, sarka vasból készült. (A népmonda szerint Szegeden Hóbiárt pasát papucsuk vassarkával verték agyon haragos menyecskék.) A felső részt keleti eredetű fordított varrással öltötték a talp visszájára a papucskészítő mesterek. A női ünnepi papucs bársonyból, szövetből és ebelasztból (finom vászonanyag) is készülhetett. A szegedi papucs különlegessége volt, hogy flitterrel és gyöngyvarrással is készítették.
Körmend, Cipőtörténeti Gyűjtemény
A papucsos kisipar, tanúskodván a török, balkáni kapcsolatokról, a Dél-Alföldön, elsősorban Szegeden ért
el magas színvonalat. Már a török időkben készítettek papucsot
Szegeden, diadala azonban csak a 19. században főleg a "nagy árviz" után
kezdődik, amikor az iparosodási hullám hatására a város utcáit
kikövezik. Azelőtt a sártengerrel borított utak miatt az asszonyoknak is
csizmában, bocskorban kellett járniuk. A papucs az asszonyok ünneplő
viseletének jellegzetes darabjává vált. Ebben mentek a lányok,
menyecskék, asszonyok piacra, táncba, templomba is. A papucs szépségét
növelte az új, virágos hímzés, szalagozás vagy zsinórozás, a bojt, a
csillogó flitter vagy a gyöngy. A fej díszítését általában a papucsos
felesége végezte, aki anyagi helyzetük miatt dolgozótársa kellett, hogy
legyen urának.
A
szegedi papucs virágkorában rengetegféle papucs közül választhattak a
lányok, asszonyok. A selyömkendő, selyömkötő anyagából készült selyömpapucsot, a bársonypapucsot és a különlegességnek számító csillogó fliterrel díszített pillangós, másként aranypillés selyömpapucsot ünnepekkor vették elő, míg a szövetpapucs hétköznapi
viselet volt, amelyet a férfiak sem vetettek meg. A díszes topánkákat
főleg az eladósorban lévő lányok kedvelték, s bálokon, lakodalomban
viselték. Azt tartották, hogy a Szegeden készített papucs még a
legsebesebb tánc közben sem esik le a lányok lábáról. A hímzett papucs a
20. században terjedt el, ekkor jelentek meg a mezei virágokkal,
pipaccsal, nefelejccsel, kalásszal díszített darabok, melyeket szalaggal
és bojttal cifráztak.