Magyarok Nagyasszonyának Ünnepe

A hagyomány szerint Szent István király halála előtt, Szűz Mária oltalmába ajánlotta koronáját és országát.



 Őseink ezt a felajánlást szent örökségként adták át nemzedékről nemzedékre. Vaszary Kolos bíboros, prímás kérésére a Szentszék is elismerte a Mária - tiszteletnek ezt a nemzeti jellegét, és XII. Leó pápa 1896-ban külön ünnepet engedélyezett, Szent X. Piusz pápa az ünnepet október 8-ára tette át. 1980-ban II. János Pál pápa ezen a napon szentelte fel a Szent Péter bazilika altemplomában az új magyar kápolnát, a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére.

Január 22. - Vince nap

"A termőfölddel szoros kapcsolatban élő ember számára mindig meghatározó volt a természet iránymutatása. Ilyen tudás kötődik a Vince-naphoz is.

A szőlőt és bort szentek vigyázzák

A szőlészek, borászok mindig is a természettel együtt élték dolgos mindennapjaikat, nem véletlen, hogy szokásaikban is az időjárást és a termést befolyásoló istenek voltak a legfontosabbak. A kereszténység elterjedésével ugyan megmaradtak az ősi hitvilág termésjóslásai, termékenységi varázslatai, de a katolicizmus gazdag szentkultuszából „jutott” a borászoknak is.

E védőszentek (Szent Vince, Szent György, Szent Márton) ünnepei az adott közösség összetartásában mindig is nagy szerepet játszottak, s ez ma is igaz.

A hagyománytisztelő boros gazdák Szent Vincét a bor védőszentjének, neve napját pedig hagyományos termésjósló ünnepnapnak tartják. Január végén a "szőlővessző pálfordulóján” már készülődik a tavasz, legalábbis kezd visszavonulni a tél.

 

A Szent Vincéhez kötődő hagyomány egyébként a Villányi borvidékhez közeli a Drávaszögből terjedt el. A szőlősgazdák a Vince-nap időjárásából és a metszett "Vince vesszők" állapotából jósolták a szüret gazdagságát. A vesszőket üvegbe, melegbe tették, s várták, hogy kihajtson. Ha sok rügy hajt ki, akkor bőségesen lesz bor, ha nem, akkor szomjúhozás várható...

Sok helyen papot is hívtak, s a tőkékre Isten áldását kérték. A szőlő négy sarkát borral vagy szenteltvízzel öntözték meg. A biztonság kedvéért még babonás fortélyokat is bevetettek, például a bekapáláskor bort rejtettek a föld alá, vagy a szőlősorok végére hurkát, disznósajtot, „gömböcöt” kötöztek, ezzel ösztönözve a szőlőfürtöket a növekedésre.

A legáltalánosabb azonban a pincejárás hagyománya, a borászok egyik pincéből a másikba járva kóstolták egymás borait és áldomást mondtak/énekelnek a jó termésért.

Ha Vince napján olvadt a hó, illetve szép napos idő volt, akkor jó bortermést reméltek, rossz idő esetén viszont gyenge szüretet jósoltak. Számos rigmus maradt ránk: Hogyha szépen fénylik Vince, Megtelik borral a pince!

 

 

Ki volt Vince?

Szent Vince a vincellérek védőszentje. Vértanú volt, akit Hispániában kegyetlenül kínoztak halálra a keresztény üldözések idején. Vincét még a halálban sem lehetett legyőzni, a természet erői is védelmezték meggyalázásra kidobott testét.

Szent Vince a vincellérek védőszentje

Neve jelentése: győzedelmes. Úgy tisztelték, mint aki legyőzi a tél sötét hatalmait és előkészíti a lassan közeledő tavasz útját. Arról, hogy volt e szorosabb kapcsolat Vince és a bor között, nem maradt fent írásos emlék, kutatók viszont állítják, hogy nevének hangzása – Vincent – vinum = bor - miatt kapcsolódhatott össze a borral (Vin-cent- százszoros bor).

 

 

Mondókák

Hogyha szépen fénylik Vince, Megtelik borral a pince.
Fényes Vince, tele pince. Ködös Vince, üres pince.
Ha fénylik Vince, megtelik a pince.
Ha csepeg, csurog, kevés lesz borod.
Vince, ki a borok szentje: a telet tanítja rendre. Mint a jó borok a hideget, Vince úgy győzi le a telet.
Ha szent Vintze napja fénylik, meg-telik a pintze, és sok jó bort várhatni.
Vince, ki a borok szentje: a telet tanítja rendre. Mint a jó borok a hideget, Vince úgy győzi le a telet.
Ha megcsordul a Vince, tele lesz a pince. Régi igazság ez. Igaz-e, jó Vince? Most, hogy ünnepeljük névnapodon Vincét, Telj meg áldással Te, s csorduljon meg pincéd.
Vígan egyél és mulasd az esztendő elejét, de Vincére és Pálra vigyázz!"

 

 Forrás: Borászportál.hu
Vince-napi hagyomány
 

Szegedi papucs

Az 1879-es árvíz után felélénkülő, az utcák kikövezésével a sártól megszabaduló Szegeden a szegény lakosság körében új lábbelidivat születik: a papucs. A törököktől eltanult alacsony sarkú, kevésbé kimunkált papucsot már a 16. század óta viselték Szegeden, de csak ház körül. A szegényebb, fiatal csizmadiák ezt az olcsóbban kivitelezhető papucsot kezdik formájában, anyagában variálni és tökéletesíteni úgy, hogy utcai viseletre, sőt ünnepi alkalmakra is megfeleljen.

 A  papucsos kisipar, tanúskodván a török, balkáni kapcsolatokról, a Dél-Alföldön, elsősorban Szegeden ért el magas színvonalat. Már a török időkben készítettek papucsot Szegeden, diadala azonban csak a 19. században főleg a "nagy árviz" után kezdődik, amikor az iparosodási hullám hatására a város utcáit kikövezik. Azelőtt a sártengerrel borított utak miatt az asszonyoknak is csizmában,  bocskorban kellett járniuk. A papucs az asszonyok ünneplő viseletének jellegzetes darabjává vált. Ebben mentek a lányok, menyecskék, asszonyok piacra, táncba, templomba is. A papucs szépségét növelte az új, virágos hímzés, szalagozás vagy zsinórozás, a bojt, a csillogó flitter vagy a gyöngy. A fej díszítését általában a papucsos felesége végezte, aki anyagi helyzetük miatt dolgozótársa kellett, hogy legyen urának.

A hódoltság idején úri viseletnek számító papucs felsőrésze bőrből, sarka vasból készült. (A népmonda szerint Szegeden Hóbiárt pasát papucsuk vassarkával verték agyon haragos menyecskék.) A felső részt keleti eredetű fordított varrással öltötték a talp visszájára a papucskészítő mesterek. A női ünnepi  papucs bársonyból, szövetből és ebelasztból (finom vászonanyag) is készülhetett. A  szegedi papucs különlegessége volt, hogy flitterrel és gyöngyvarrással is készítették.

  A szegedi papucs virágkorában rengetegféle papucs közül  választhattak a lányok, asszonyok. A selyömkendő, selyömkötő anyagából készült selyömpapucsot, a bársonypapucsot és a különlegességnek számító csillogó fliterrel díszített pillangós, másként aranypillés selyömpapucsot ünnepekkor vették elő, míg a szövetpapucs hétköznapi viselet volt, amelyet a férfiak sem vetettek meg. A díszes topánkákat főleg az eladósorban lévő lányok kedvelték, s bálokon, lakodalomban viselték. Azt tartották, hogy a Szegeden készített  papucs még a legsebesebb tánc közben sem esik le a lányok lábáról. A hímzett papucs a 20. században terjedt el, ekkor jelentek meg a mezei virágokkal, pipaccsal, nefelejccsel, kalásszal díszített darabok, melyeket szalaggal és bojttal cifráztak.

Mit mondanak az álmok...

Lipcsei szerint: asszonytól papucsot kapni: mutat rövides szerelmi boldogságot. Asszonynak férfitól papucsot kapni: házasságtörés. Papucsot venni: utazás, lopni: bátorság. Papucsban járni: zavaros idő.
Kernerben: piros papucs: jegyez víg, szőke asszonyt, fekete papucs: szomorú, barna asszonyt. Elveszített papucs: elveszített szerető. Új papucs: új szerető. Papucsos férfi: rossz hír. Régi papucs: nem teljesülő vágy. Szomszéd papucsa: költözködés.
Kródy Álomoskönyv :   -Fárasztó munka; szaladgálás. Ágy alá, bútor alá bekerült papucs: nemkívánatos vendégeskedés; unalmas protokoll.

"Húsvét másodnapján az a kívánságom e háznak népire ezer öröm, s annyi áldás szálljon!"

 

A húsvéti locsolkodás magyar szokás. A víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja. Húsvét hétfőt vízbehányó hétfőnek is nevezték, ami utal a locsolás egykori módjára, amikor erőszakkal a kúthoz, vályúhoz hurcolták a lányokat, és vödörszám hordták rájuk a vizet.

A locsolásért cserébe étellel-itallal kínálták a locsolókat és piros vagy hímes tojást kaptak.

Adjon a jó Isten,
Boldog ünnepeket!
Mindenféle jókkal
Lásson el titeket.
Az öreg nagyapám
Ily köszöntőt hagyott,
Örvendjetek vígan,
Jézus feltámadott.
Öröm ez tinéktek,
Énnekem és másnak,
De én is örülök
A hímes tojásnak.
Adjanak hát nékem
Néhány piros tojást,
Hogy jó kedvvel menjek
Az utamra tovább.

Húsvét a nagyvilágban - Széder este

A széder szó rendet jelent. Nevezik még ezt az estét az őrködés, a megőrzés éjszakájának is (lél simurim).
"Őrködés éjszakája volt ez az Örökkévalónak, hogy kivezesse őket Egyiptom országából, ez az éjszaka az, mely az Örökkévalónak van szentelve, melyet meg kell őrizni Izrael összes gyermekeinek, nemzedékein át." ( 2Móz. 12, 42)

Az este levezetése a hágádából történik, mely külön erre az alkalomra megszerkesztett könyv, s lényegében ebben van az est forgatókönyve: mit, mikor, hogyan, miért kell csinálni. Ez alapján történik a hagyomány továbbadása, elbeszélése is: hogyan hozta ki népét az Örökkévaló a szolgaság földjéről.

 Az ünnepi asztalon a következők találhatók: 

-széder tál
-bor (a hálaadás jeleként)
-egy nagy és díszes serleg (Elijáhu/Illés serlege)
-egy tálka sós víz (a könnyek szimbóluma)
-három darab macesz(pászka)
-ünnepi gyertyák

A széder tálon a következők vannak:
-balra felül egy főtt tojás(bécá), mely jelképezi a Szentélyben bemutatott ünnepi áldozatot, ugyanakkor a gyász jele is, mivel már nem áll a Szentély...
A tojás emlékeztet még a mulandóságra, de az új kezdetre, az újjászületésre is.

-jobbra felül egy darab sült hús(zroá), mely a Szentélyben bemutatott bárányáldozat jelképe. Jelképezi még a kinyújtott kart is, mert: "...kivezetett Isten minket onnét kinyújtott kézzel és hatalmas karral..." (5Móz.26,8 )

-középen található a keserűfű(máror), mely általában torma

-ez alatt van a harószet, az alma, dió, bor fahéj keveréke, mely emlékeztet a vályogvetésre, a "malterre", mellyel őseink a szolgaság ideje alatt dolgoztak

-balra, a keserűfű alatt valamilyen zöldség(kárpász) van, mely lehet zeller, retek, főtt burgonya. Ez emlékeztet a tavaszra, az örök megújulásra.

-legalul ismét a keserűfű van(máror), mely az egyiptomi élet keserűségére emlékeztet.

Az est folyamán 4 pohár bort isznak, emlékezve arra, hogy az Örökkévaló megszabadított, megmentett, megváltott, népévé fogadott.

Magyar házak

A magyar ház szerkezete bizony olyan kozmikus alapokon és jelképrendszeren nyugszik, amely a Teremtés folyamatának valós ismeretéből születtek. Nem véletlenül négyszögletes a házak alaprajza, nem véletlen az ablakok formája, osztása, nem véletlen a házak tájolása, a kapuk elhelyezése, s nem véletlenek a különböző díszítések, ugyanis a magyar ház egy térbeli összetett rovásjel, amely a jelképek ismerői számára pontosan olvasható.

Minden ház teremtés eredménye, egy-egy megvalósult gondolat. A gondolat nagyon finom erőforma, és megváltoztatni is csak gondolati úton lehet. Ezt az erőt még nem nagyon lehet mérni, a hatását viszont igen. A pozitív illetve negatív gondolatok megváltoztatják az izmok erejét, a bőr állapotát, amit a műszerek kimutatnak (lásd hazugságvizsgáló). A ház tehát egyéni gondolatok, illetve nagyon erős kollektív gondolatok együttes eredménye. A nagyon erős, régóta működő kollektív gondolat a HAGYOMÁNY. Őseink pontosan tudták, hogyan építkezzenek. A magyar térrendezés csodálatosan következetes és egységes rendszert alkot, amely évezredeken keresztül „bevált” a magyarság körében. Ha valaki más nép hagyományrendszerét kezdi alkalmazni, annak meg kell ismernie teljes mélységében ahhoz, hogy valóban működjön.

Az ősmagyarok legfontosabb, szent égtája a kelet volt, színe a fehér, állata a ló. A feng shuit hirdető kínaiaknál a kelet csak a második legfontosabb irány, színük a zöld, állatuk a sárkány. A fehér szín a kínaiaknál a nyugati irányt jelöli, a ló pedig a dél állata. Amennyiben tehát egy magyar térben a fehér színt a nyugati oldal erejének megerősítésére akarja használni valaki, azzal káoszt okoz, mert nálunk évezredek óta a fehér keleti erőt jelöl. Nem beszélve a sárkányról, mely negatív alakja a magyar népmeséknek.

Az égtájaknak minden népnél fontos szerepük, jelentőségük van. A magyar elnevezések sok mindent elárulnak:
KELET – az ébredést, a megújulást, a feltámadást, jelenti. Keletkezik igénk szintén valami új létrejöttét, megteremtődését mutatja.
DÉL – az éltető energia, feltöltő erő
NYUGAT – a megnyugvásra, pihenésre utal. Energiája összehúz, összetart, körülölel, biztonságot ad.
ÉSZAK – az éjszakával, a sötétséggel, mozdulatlansággal kapcsolatos.

A legtöbb régi kultúrában a ház a Világegyetem kicsinyített mása volt,amelyet az adott hitrendszernek megfelelően tájoltak.
A magyar parasztház formája általában egy hosszú téglalap volt, amely a rövidebbik végével az utcafrontra nézett, és az utcafront felé a tetőt egy ágasfa tartotta. Ezt az ágasfát Boldogasszony fájának nevezték, és a házat, amikor lehetett, keletre tájolták. (A Boldogasszony a magyar hitvilágban az Istenanya, kit a népmesék Tündér Ilonaként őriztek meg, így ez az ágasfa más néven Tündér Ilona fája. A házat hosszában mestergerenda osztja, amelynek faragása a Tejutat jelképezi. A Tejút a népi csillagászat nyelvén Tündérek útja vagy Hadak útja, Lelkek útja, a végénél fekvő Szíriusz csillag pedig a Tündérfő.

Ha a ház szerkezetét lefordítjuk a csillagok nyelvére, akkor a mestergerenda jelképezi a Tejutat, a Mestergerenda végénél lévő Boldogasszonyfája pedig nem más, mint a Tündérfő csillag, vagy az Istenanya lakhelye (ez a Szíriusz, amely évente egyszer, július 23-án együtt kel a Nappal, vagyis ilyenkor „Napba öltözik”.) Őseink ezt a csillagtérképet emlékeztetőként beépítették a házaikba, elmondták a meséikben, ráhímezték a ruháikra, abroszaikra, ágyneműjükre.

A tető

A parasztházak teteje nagyon hosszú ideig kizárólag sátortető volt, amit kontyos tetőnek vagy süvegnek hívtak. Ezt később sokfelé felváltotta a nyeregetető, mert a ház alapterülete hosszában megnyúlt. Nemcsak azért ilyen a formája, mert a hó és a víz könnyen lecsúszik ezekről a tetőkről. A tetőt a ház hosszában minden esetben a mestergerenda tartja. Hogy mitől mester ez a gerenda? Mert fontos szerepe van a házban. Ha egy gyermek megszületett, arccal kelet felé, a mestergerenda alá fektették a bölcsőjébe. Ha valaki meghalt, ugyancsak a mestergerenda alatt ravatalozták fel, és éppen fordítva, arccal nyugatnak. A mestergerenda mutatta az utat a léleknek, hová érkezzen és merre távozzon. A „Mester” segítette az érkezőt és a távozót. A Mestergerendára csillagot, tejutat, szárnyas napot, illetve teremtés-szimbólumokat faragtak. Régen pontosan tudták azt is, hogy a gerenda melyik részére kell faragni azt a csillagot, vagyis pontosan ismerték a szimbólum jelentését.

Az apajogú nagycsaládok általában arccal kelet felé állnak be a világba, erre fordul a sátruk ajtaja is. Fő égitestük a Nap. Az észak-déli beállású rendszerek… még az anyajogú társadalmat képviselik, s a Hold tiszteletének nyomait találjuk körükben. (László Gyula.)

A csúcsjel

A tetőszerkezet tetején a legtöbb régi házon megtalálható valamilyen csúcsjel. Általában tulipánt, csillagot, keresztet, X-jelet, gömböket, kettős keresztet faragtak egymás fölé. (hogy miért épp ezeket a jeleket? Mert az ősi rovásírás első betűi egyben isteni jelképek. Az A betű az Anyaisten (4), a B betű az Atyaisten (X), a D betű pedig a testet öltött Atyaisten, vagyis a Fiúisten (+) és főnökük a Teremtő, vagy ahogy az ősi magyar hitvilág nevezte: „öregisten” – az ő jele az „Us+ (mint Ős).

A homlokzat

Hasonló szimbólumokat faragtak rá, mint a csúcsdíszekre, a szerepük is azonos. Nagyon gyakori a homlokzaton a Nap!

A bejárat

Magyarországon nagy hagyománya volt (és egyre inkább ismét van) a faragott vagy festett kapubejáratoknak. Ezek a kapuk nagyon sok olyan ősi szimbólumot „felvonultattak”, amelyek a ház lakóinak spirituális védelmét szolgálták. A kapuk boltíve természetesen itt is az égboltot jelképezte: a kapu fölötti galambdúc a portát védő szellemek, az ősök lakhelyeként készült.
Annak idején a kapura festett, illetve faragott jelek pontosan úgy olvashatóak voltak, mint ma bármelyik betűvel írt szöveg.
Régen létezett a magyar kapukon egy „lélektükörnek” nevezett domború, fényes Nap-forma. Aki belépett, először mindenképpen szembetalálkozott saját képmásával, így megvizsgálhatta a lelkiismeretét, vajon jó szándékkal jött-e. A kapura feliratok is kerültek, amelyeknek természetesen szintén védő, áldó szerepük volt. Mint például: „A bejövőnek szállás, a kimenőnek békesség.” Vagy: „Jószívű jóbarát kapumon béjöhetsz.”
A sok kapun ma is látható körbefutó hullámvonal-faragás eredetileg olyan kétfejű kígyó volt, amely védte-őrizte a portát. Ez a kétfejű kígyó egy csillagkép az ég északi sarkkörén.

Minden ember ismerje és becsülje saját műveltségét, hagyományait és azok szerint éljen boldogan. Azokat feladni nincs értelme. A magyarok kövessék a a magyar szokásokat hibátlanul, és a többi nép is a sajátjait… (Láma Ngawang, tibeti tanító)

A ház bejárata

A régi házak ajtaja köztudottan nagyon alacsony volt, aki belépett rajta, mindenképpen fejet hajtott és levette a kalapját. A ház másik neve egyébként a „hajlék”, amelyben egyértelműen megmaradt a meghajlásra, tiszteletadásra való utalás.

A Tűzhely

A ház lelke. Ezért is került mindig a ház közepére. Őseink a tűznek különös jelentőséget tulajdonítottak, Bármilyen nagy ünnep volt, a családból valaki mindig otthon maradt, hogy vigyázzon a tűzre. Ugyanis a tűznek folyamatosan égnie kellett, az év egyetlen napját kivéve, amikor megszentelték és újragyújtották. A tüzet tilos volt piszkálni, nem volt szabad szemetet beledobni, nehogy megsértsék az Ős szellemét. A családi tűzhely azonos volt a családi múlttal, jövővel, jelennel, összetartozással, ezért óriási illetlenségnek számított, ha valaki például a szomszédba ment parazsat kérni, mert a saját tüze kialudt. (Még ma is él a mondás: háztűznézőbe mennek a lányok a fiús házhoz – ez is abból ered, hogy a tűzben a ház szelleme lakik, így a „háztűz” az egész családot, nemzetséget, vérvonalat jelképezte).

A magyar térrendezés a tűzhelytől indul. A tűzhely mögül kelet felé nézve látható a ház legértékesebb része. Ez után következik a jobb kéz felé eső rész, majd a bal kéz felé eső, és végül, a legkevésbé értékes az, ami a hátunk mögé kerül.

Ablakok

Ha a ház az ember testét, a kemence a lelkét szimbolizálja, akkor az ablak nem más, mint a ház szeme (azt is mondjuk: ablakszem).
/Forrás: Wanatka Gabriella: A magyar házak mágikus ereje/

 

A szüret

A szüret nem csak komoly munka, hanem régi népszokásunk és ünnepünk. Az édes szőlő, és az ebből készülő isteni nedű, a bor ünnepe. A szőlőföld tulajdonosa ekkor az egész éves munka, fáradozás eredményét aratja le. A szüret mindig is fontos ünnep volt számunkra, és szerencsére mindmáig megőrizte ezt az örömteli jellegét szerte az országban. Talán nincs egy másik nemzeti himnusz a világon a magyaron kívül, amely azért mond köszönetet istennek, mert borral és bőséggel ellátta az országot.

A szüret hagyományosan Szent Mihály napján, azaz szeptember 29-én kezdődik, azonban ma már a legtöbb helyen korábban, szeptember közepén is neki kezdenek a nagy munkának. A kemény munka mellett jut idő vidámságra és jókedvre is, ebben az időszakban több helyen szerveznek szüreti mulatságokat, felvonulásokat és fesztiválokat.

A kisebb földeken a család és a barátok még ma is együtt szüretelnek. Az emberek együtt szedik le a szőlőt, amit nagy dézsákba tesznek, és innen viszik tovább feldolgozásra. A szüreti mulatsághoz hozzátartozik az étel, ital, ének és tánc.

Úrnapja Budaörsön

 

Budaörs német ajkú lakosságának egyik leginkább tovább élő, ünnepi hagyománya az Úrnapi virágszőnyeg.

A budaörsi Virágszőnyeg hagyományai

Eredetileg ezt az oltáriszentség ünnepén, a körmenet (a főút) útvonalán, két kilométer hosszan, a házak tulajdonosai a rokonsággal összefogva készítették, két méter szélesesen, szirmokból. A virágokat az ünnep előtti napokban, de főleg az ünnep előtti vasárnap szedték. Ezután a pincében vékonyra kiteregették, ködszerűen megpermetezték őket, hogy frissek maradjanak. Ezt a munkát főleg lányok és asszonyok végezték. Nagy keletje volt a búzavirágnak, a margarétának, a pipacsnak, a szarkalábnak és minden más tartósítható virágnak.
 

A férfiak az ünnep hajnalán lombos ágakat vágtak és a virágszőnyeg szélétől jobbra, balra félméternyire letűzték. A férfiak dolga volt a virágszőnyeg helyének kirajzolása és többszöri alapos fellocsolása is. A szőnyeg elkészítésénél ügyelni kellett a színek összeállítására, a virágszirmok egyenletes hintésére, a gyorsaságra, a rajzolt – vallásos meggyőződésről tanúskodó – motívumok egyenletes elhelyezésére.
Különösen sok volt a teendő ott, ahol a négy család (Braun, Wendler, Hauser, Kubik) házainak utcai falára támaszkodó kápolnák álltak. Egy ilyen kápolna kiállítójának, díszítőjének lenni nagy megtiszteltetést jelentett. A díszítés élő virágból font koszorúval történt, valamint oltárkép, szobrok, gyertyatartók és díszes terítők ékesítették a kápolnákat.

Népi gyerekjátékok

A magyar népi műveltségben örök érvényű értékek fogalmazódnak meg, melyekre a mai embernek is szüksége van. A népművészet, népi kultúra elsősorban múzeumokban, könyvtárakban van jelen, a mai ember életében csak mint érdekesség játszik szerepet. Szerencsére ez az álláspont az utóbbi időben változni látszik, egyre többen érzik fontosságát és szükségességét.

A népi műveltséget a természet oldaláról kell megközelíteni. A régi falusi ember a természetben élt, élete, munkája a természettől függött. Mozgásfolyamatait, változásrendjét átélte, élete szervezőjévé vált. Ez az élmény művészetére, kultúrájára is jelentősen hatott. Ma egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mesterséges környezetben az ember csak egy bizonyos pontig érzi jól magát, a természet világától való elidegenedés előbb-utóbb lelki és testi betegségekhez vezet. Ezt a problémát nagyon szépen érzékelteti a magyar nyelv természet szava, amely egyszerre jelenti a külső természetet és az ember belső lelki világának sajátosságait. (,,Jó természetű ember” – mondja a szólás-mondás.)
Fontos, hogy a mai generációkhoz is közelebb kerüljön a természet. A régi ember a természet örökösen megújuló folyamatait szokásrenddel építette be az életébe mely nemzedékről nemzedékre öröklődött. Volt egy éves szokásrend és egy emberi életet végigkísérő szokásrend. Az éves szokásrend a természetben megjelenő átmenetekhez kapcsolódó szakrális szertartásokból állt. Ide tartozott a téli és nyári napforduló, a tavaszi és őszi napéjegyenlőség, valamint az ezek köré csoportosuló ünnepeink. Az évek múlásával pedig az ember egyik életszakaszából a másikba kerül. Minden életszakaszhoz és az ezek közti átmenetekhez is tartozik szokásrend. Alapvetően három nagy életszakaszt különböztetünk meg, a gyermek, a felnőtt és az öregkort.

Tanulással kezdjük az életet
Mint köztudott a gyermek fő tevékenysége a játék! A tanulást sem kell elválasztani a játéktól. Nem is olyan régen még minden fontos dolgot megtanultak játszva vagy játék közben. De nem mindegy, hogy mivel játszik a gyerek és milyen környezetben.
Kezdjük az elején. Ahogy világra jön egy élet, az édesanyja rögtön játszik vele. Legelőször a kisded mondókákat hallja anyja szájából a kicsi. Ide tartoznak az altatók:

Tente, baba, tente
Itt van már az este
Köszöngetnek szépen,
Csillagok az égen.

A cirógatók, tenyérjátékok, ahol a felnőttek a mondóka közben a gyermek arcát, kezét simogatják, majd a végén megcsiklandozzák:

Kerekecske, dombocska,
Itt szalad a nyulacska,
Itt szalad, ott megáll,
És egy körutat csinál,
Ide bújik, ide be,
Kicsi gyermek keblibe.
Az ujjolvasó mondókánál a felnőtt sorra megfogja a kisgyermek ujjait, a hüvelykujjától a kisujja felé haladva számol.

Ez a malac piacra megy,
Ez itthon marad,
Ez kap finom pecsenyét,
Ez semmit se kap,
Ez a malac visít nagyot:
Uí, uí, éhes vagyok!

Hüvelykujjam almafa,
Mutatóujjam megrázta,
Középső ujjam felszedte,
Gyűrűsujjam hazavitte,
A kisujjam mind megette,
Megfájdult a hasa tőle.

Azután jönnek a piszézők, láblógatók, állítgatók:

Áll a baba áll,
Mint a gyertyaszál,
Esztendőre vagy kettőre,
Nagylány leszen már.

Majd mikor már megtanult menni a gyerek, a sétáltatók és a táncoltatók következnek.

Jár a baba, jár,
Mint a kismadár,
Holnapután a kert alatt
Lepkét is fog már.

Aki nem lép egyszerre,
Nem kap rétest estére.
Mert a rétes igen jó,
Katonának az való.

Az igazán szórakoztató kisdedjátékok a tapsoltatók, csipkedők, ökölütögetők, ahol a felnőttek a kisgyerekek két kezét vagy öklét játékosan összeütögetik a mondóka ütemére. A csipkedő mondókáknál felváltva egymás kézfejébe csípnek. A lovagoltatóknál a gyermeket a térdükre vagy a nyakukba ültetik és ,,höcögtetik”, lovagoltatják.

Csíp-csíp, csóka,
Vakvarjúcska,
Komámasszony kéreti a szekerét,
Nem adhatom oda,
Tyúkok ülnek rajta,
Hess, hess, hess!
Töröm, töröm a mákot,
Sütök vele kalácsot.
Tisztítom a mogyorót,
Annak adok aki jó.
Hám, hám, hám.

Hopp, hopp katona,
Felülök a csikóra.
Én ülök a csikóra,
Ti meg ketten a lóra.

Mit csinálunk ma rosszul?
...... Ha olyan korban kerül tv elé a gyerek, amikor még nincs tisztába a méretarányokkal, akkor nem kis zűrt okoz benne, hogy azok az emberek, akiket nap mint nap lát, most egészen kicsik, még nála is kisebbek pedig felnőttek, és ennek az ellenkezőjével szembesül, amikor az utcán lévő óriás plakátokat látja.

Az énekes játék ma is vonzó eszköz, és még az is marad. Igazi szerepet azonban csak a játékban kap, ezen keresztül fejti ki érzelmi és értelmi hatásrendszerét. A játék empátiája mélyíti el a szövegekben az ember és a természet szoros kapcsolatát. Ennek a folyamatnak a kialakulásához önmagában az énekes játék sem elegendő. Fontos kiegészítője a mesevilág, a hagyomány tárgyi, képi kifejeződései, s nem kevésbé a vallások gondolatvilágának megismerése. Ezek az ismeretek vezetnek el hagyományaink hasznosításához.
Hagyományaink annyit érnek, amennyit gyermekeink fejlődéséhez, azaz a holnap számára nyújtanak. Értékük eldöntéséhez mérlegre kell tenni őket.

/Részlet Róka Margit
MAG közösség/

Farsang, hagyományok, Széchenyi Bál

2012. február 4.- Széchenyi Bál

Gróf Széchenyi István, akit Kossuth 1840-ben Pest vármegye közgyűlésén a legnagyobb magyarnak nevezett, 1860-ban meg­halt. Emlékére négy év elteltével, 1864. február 1-én rendezte meg az általa alapított Pesti Nemzeti Casino egyesülete az első Széchenyi Lakomát, szónokának, báró Wenckheim Bélának szavai­val élve: "Széchenyinek azon világos óhajtásával, hogy évenkint a magyar haza legnemesebb borával emlékére üríttessék ki.".

Az első Széchenyi Lakomával vette kezdetét az a közel másfél évszázadon átívelő, esztendőnként, farsangkor megtartott vigalom, amely a háborús évek és a szocializmus korszakának kivételével lehetőséget adott a polgári értékek magyarországi megteremtésében egyedülálló szerepet játszó Széchenyire való emlékezésre.

A Lakomát a század elején felváltotta a Széchenyi-bál, amely a pesti farsang legelőkelőbb és legnagyobb báljaként először 1907. január 30-án, a Royal Szálloda híres termeiben várta vendégeit. Szervezője az Országos Széchenyi Szövetség, amelynek utódszervezetei azóta is feladatuknak tekintik e nagy hagyománnyal rendelkező bál megrendezését.
Múlt-kutatások szerint 1942-ben volt a 71. Széchenyi lakoma (bál). A bálok fényét és rangját a szervezőbizottságot és védnökségét alkotó neves arisztokraták, vezető politikusok tevékeny részvétele és az előkelő vendégsereg adták. Az elegáns helyszínek és a tradicionális báli program mellett minden évben valami jellegzetességgel tették változatossá, különlegessé az eseményt. A kezdeti időkben például biedermeier stílusban, Ezeregyéjszaka jegyében pompáztak az öltözékek és a kiegészítők, vagy éppen „Ibolya-bál”-nak hirdették meg a mulatságot. A bál igazi eseményszámba ment, részt venni rajta megtiszteltetés és egyben kötelesség is volt, időpontját az előkelő társaság számon tartotta, várta. A harmincas években több alkalommal akkora volt az érdeklődés, hogy csak két társasági tag ajánlásával lehetett belépőhöz jutni.

A világháborús évek megálljt parancsoltak a vigasságoknak, de a XX. század vége felé felébredt Csipkerózsika-álmából a Széchenyi-bál. 1989-ben a Gellért Szálló patinás termei és a fürdő nagycsarnoka biztosított elegáns helyszínt a modern kor első Széchenyi-báljának, amelyet azóta tizenhét követett. A bál, a résztvevők szórakozásán és a névadóra való emlékezésen túl, minden évben meghatározott cél szolgálatában áll. Ilyen volt például a gellérthegyi Sziklakápolna újranyitásának segítése, a Kárpát medencében felállítandó vagy felújítandó Széchenyi emlékhelyek költségeihez hozzájárulás, felajánlások könyvek kiadásához. A vendégek köre is a megváltozott korhoz igazodó; neves közéleti személyiségek, művészek, értelmiségiek, gazdasági életünk vezető szereplői alkotják a bál törzsközönségét.Helyszíne, immár tradicionálisan, a Gellért Szálló. A program is hű a hagyományokhoz, színpompás nyitótánc, vacsora az éttermekben, különböző stílusú zene a tánctermekben. A vacsora ételsora minden évben különleges és nagy gonddal összeállított.

Ahogy őseink építkeztek

 

Miközben a keleti térrendezés – a kínai feng shui és az indiai vasati – divatja egyre szélesebb körben terjed, már-már a feledés homályába merül az ezeréves magyar házépítési szokásrend, mely nemcsak a földrajzi adottságainkra épült, hanem a magyar lélek mágikus erejét is keretbe foglalta.

Van egy álmom… Ebben az álomban Magyarországon olyan házak épülnek, amelyekből teljesen egyértelműen kiderül egy idegen számára, hogy csakis Magyarországon járhat. Ezek a házak őseink tudása alapján, természetes anyagokból, a magyar térrendezés jól bevált szabályai szerint készülnek, és jó bennük élni. Nekünk, magyaroknak olyan magas szintű építészeti, térrendezési hagyományunk és jelképrendszerünk van, amely minden utánzást fölöslegessé tesz, és amelyben az idegen elvek meghonosítása csupán zűrzavart okoz. – írja A magyar ház mágikus titka című könyv ajánlójában Színia, a szerző. Ez a könyv jó két évvel ezelőtt került a könyvesboltok polcaira, s szinte észrevétlenül simult a sok-sok feng shuit és egyéb keleti térrendezést dicsőítő, tanító kiadványok közé. Ebben a könyvben megtalálhatók azok az elvek, amelyek szerint őseink építkeztek, így az is kiderül, hogy a magyar ház szerkezete bizony olyan kozmikus alapokon és jelképrendszeren nyugszik, amely a Teremtés folyamatának valós ismeretéből születtek. Nem véletlenül négyszögletes a házak alaprajza, nem véletlen az ablakok formája, osztása, nem véletlen a házak tájolása, a kapuk elhelyezése, s nem véletlenek a különböző díszítések, ugyanis a magyar ház egy térbeli összetett rovásjel, amely a jelképek ismerői számára pontosan olvasható.

Minden ház teremtés eredménye, egy-egy megvalósult gondolat. A gondolat nagyon finom erőforma, és megváltoztatni is csak gondolati úton lehet. Ezt az erőt még nem nagyon lehet mérni, a hatását viszont igen. A pozitív illetve negatív gondolatok megváltoztatják az izmok erejét, a bőr állapotát, amit a műszerek kimutatnak (lásd hazugságvizsgáló). A ház tehát egyéni gondolatok, illetve nagyon erős kollektív gondolatok együttes eredménye. A nagyon erős, régóta működő kollektív gondolat a HAGYOMÁNY. Őseink pontosan tudták, hogyan építkezzenek. A magyar térrendezés csodálatosan következetes és egységes rendszert alkot, amely évezredeken keresztül „bevált” a magyarság körében. Ha valaki más nép hagyományrendszerét kezdi alkalmazni, annak meg kell ismernie teljes mélységében ahhoz, hogy valóban működjön.

Az ősmagyarok legfontosabb, szent égtája a kelet volt, színe a fehér, állata a ló. A feng shuit hirdető kínaiaknál a kelet csak a második legfontosabb irány, színük a zöld, állatuk a sárkány. A fehér szín a kínaiaknál a nyugati irányt jelöli, a ló pedig a dél állata. Amennyiben tehát egy magyar térben a fehér színt a nyugati oldal erejének megerősítésére akarja használni valaki, azzal káoszt okoz, mert nálunk évezredek óta a fehér keleti erőt jelöl. Nem beszélve a sárkányról, mely negatív alakja a magyar népmeséknek.

Az égtájaknak minden népnél fontos szerepük, jelentőségük van. A magyar elnevezések sok mindent elárulnak:
KELET – az ébredést, a megújulást, a feltámadást, jelenti. Keletkezik igénk szintén valami új létrejöttét, megteremtődését mutatja.
DÉL – az éltető energia, feltöltő erő
NYUGAT – a megnyugvásra, pihenésre utal. Energiája összehúz, összetart, körülölel, biztonságot ad.
ÉSZAK – az éjszakával, a sötétséggel, mozdulatlansággal kapcsolatos.

A legtöbb régi kultúrában a ház a Világegyetem kicsinyített mása volt,amelyet az adott hitrendszernek megfelelően tájoltak.
A magyar parasztház formája általában egy hosszú téglalap volt, amely a rövidebbik végével az utcafrontra nézett, és az utcafront felé a tetőt egy ágasfa tartotta. Ezt az ágasfát Boldogasszony fájának nevezték, és a házat, amikor lehetett, keletre tájolták. (A Boldogasszony a magyar hitvilágban az Istenanya, kit a népmesék Tündér Ilonaként őriztek meg, így ez az ágasfa más néven Tündér Ilona fája. A házat hosszában mestergerenda osztja, amelynek faragása a Tejutat jelképezi. A Tejút a népi csillagászat nyelvén Tündérek útja vagy Hadak útja, Lelkek útja, a végénél fekvő Szíriusz csillag pedig a Tündérfő.

Ha a ház szerkezetét lefordítjuk a csillagok nyelvére, akkor a mestergerenda jelképezi a Tejutat, a Mestergerenda végénél lévő Boldogasszonyfája pedig nem más, mint a Tündérfő csillag, vagy az Istenanya lakhelye (ez a Szíriusz, amely évente egyszer, július 23-án együtt kel a Nappal, vagyis ilyenkor „Napba öltözik”.) Őseink ezt a csillagtérképet emlékeztetőként beépítették a házaikba, elmondták a meséikben, ráhímezték a ruháikra, abroszaikra, ágyneműjükre.

A tető

A parasztházak teteje nagyon hosszú ideig kizárólag sátortető volt, amit kontyos tetőnek vagy süvegnek hívtak. Ezt később sokfelé felváltotta a nyeregetető, mert a ház alapterülete hosszában megnyúlt. Nemcsak azért ilyen a formája, mert a hó és a víz könnyen lecsúszik ezekről a tetőkről. A tetőt a ház hosszában minden esetben a mestergerenda tartja. Hogy mitől mester ez a gerenda? Mert fontos szerepe van a házban. Ha egy gyermek megszületett, arccal kelet felé, a mestergerenda alá fektették a bölcsőjébe. Ha valaki meghalt, ugyancsak a mestergerenda alatt ravatalozták fel, és éppen fordítva, arccal nyugatnak. A mestergerenda mutatta az utat a léleknek, hová érkezzen és merre távozzon. A „Mester” segítette az érkezőt és a távozót. A Mestergerendára csillagot, tejutat, szárnyas napot, illetve teremtés-szimbólumokat faragtak. Régen pontosan tudták azt is, hogy a gerenda melyik részére kell faragni azt a csillagot, vagyis pontosan ismerték a szimbólum jelentését.

Az apajogú nagycsaládok általában arccal kelet felé állnak be a világba, erre fordul a sátruk ajtaja is. Fő égitestük a Nap. Az észak-déli beállású rendszerek… még az anyajogú társadalmat képviselik, s a Hold tiszteletének nyomait találjuk körükben. (László Gyula.)

A csúcsjel

A tetőszerkezet tetején a legtöbb régi házon megtalálható valamilyen csúcsjel. Általában tulipánt, csillagot, keresztet, X-jelet, gömböket, kettős keresztet faragtak egymás fölé. (hogy miért épp ezeket a jeleket? Mert az ősi rovásírás első betűi egyben isteni jelképek. Az A betű az Anyaisten (4), a B betű az Atyaisten (X), a D betű pedig a testet öltött Atyaisten, vagyis a Fiúisten (+) és főnökük a Teremtő, vagy ahogy az ősi magyar hitvilág nevezte: „öregisten” – az ő jele az „Us+ (mint Ős).

A homlokzat

Hasonló szimbólumokat faragtak rá, mint a csúcsdíszekre, a szerepük is azonos. Nagyon gyakori a homlokzaton a Nap!

A bejárat

Magyarországon nagy hagyománya volt (és egyre inkább ismét van) a faragott vagy festett kapubejáratoknak. Ezek a kapuk nagyon sok olyan ősi szimbólumot „felvonultattak”, amelyek a ház lakóinak spirituális védelmét szolgálták. A kapuk boltíve természetesen itt is az égboltot jelképezte: a kapu fölötti galambdúc a portát védő szellemek, az ősök lakhelyeként készült.
Annak idején a kapura festett, illetve faragott jelek pontosan úgy olvashatóak voltak, mint ma bármelyik betűvel írt szöveg.
Régen létezett a magyar kapukon egy „lélektükörnek” nevezett domború, fényes Nap-forma. Aki belépett, először mindenképpen szembetalálkozott saját képmásával, így megvizsgálhatta a lelkiismeretét, vajon jó szándékkal jött-e. A kapura feliratok is kerültek, amelyeknek természetesen szintén védő, áldó szerepük volt. Mint például: „A bejövőnek szállás, a kimenőnek békesség.” Vagy: „Jószívű jóbarát kapumon béjöhetsz.”
A sok kapun ma is látható körbefutó hullámvonal-faragás eredetileg olyan kétfejű kígyó volt, amely védte-őrizte a portát. Ez a kétfejű kígyó egy csillagkép az ég északi sarkkörén.

Minden ember ismerje és becsülje saját műveltségét, hagyományait és azok szerint éljen boldogan. Azokat feladni nincs értelme. A magyarok kövessék a a magyar szokásokat hibátlanul, és a többi nép is a sajátjait… (Láma Ngawang, tibeti tanító)

A ház bejárata

A régi házak ajtaja köztudottan nagyon alacsony volt, aki belépett rajta, mindenképpen fejet hajtott és levette a kalapját. A ház másik neve egyébként a „hajlék”, amelyben egyértelműen megmaradt a meghajlásra, tiszteletadásra való utalás.

A Tűzhely

A ház lelke. Ezért is került mindig a ház közepére. Őseink a tűznek különös jelentőséget tulajdonítottak, Bármilyen nagy ünnep volt, a családból valaki mindig otthon maradt, hogy vigyázzon a tűzre. Ugyanis a tűznek folyamatosan égnie kellett, az év egyetlen napját kivéve, amikor megszentelték és újragyújtották. A tüzet tilos volt piszkálni, nem volt szabad szemetet beledobni, nehogy megsértsék az Ős szellemét. A családi tűzhely azonos volt a családi múlttal, jövővel, jelennel, összetartozással, ezért óriási illetlenségnek számított, ha valaki például a szomszédba ment parazsat kérni, mert a saját tüze kialudt. (Még ma is él a mondás: háztűznézőbe mennek a lányok a fiús házhoz – ez is abból ered, hogy a tűzben a ház szelleme lakik, így a „háztűz” az egész családot, nemzetséget, vérvonalat jelképezte).

A magyar térrendezés a tűzhelytől indul. A tűzhely mögül kelet felé nézve látható a ház legértékesebb része. Ez után következik a jobb kéz felé eső rész, majd a bal kéz felé eső, és végül, a legkevésbé értékes az, ami a hátunk mögé kerül.

Ablakok

Ha a ház az ember testét, a kemence a lelkét szimbolizálja, akkor az ablak nem más, mint a ház szeme (azt is mondjuk: ablakszem).

/Wanatka Gabriella: A magyar házak mágikus ereje /

Romantikus reformkor Balatonfüreden

A Jókai-napok és az Anna-bál mellett a Romantikus reformkor Balatonfüred egyik legfantasztikusabb rendezvénye, amely Füred történelmi örökségére épül.

Romantikus reformkor - séta a századok között elnevezéssel hatodik alkalommal rendeztek Balatonfüreden kulturális és hagyományőrző programokat. /szeptember23-25/

Balatonfüred különösen sokat köszönhet a reformkornak, érthető tehát, ha őrzik és ápolják a városban a reformkori hagyományokat.

.

Ősök napja 2011

A hónap utolsó hétvégéjén, július 29-től 31-ig tartják meg az első Kárpát-medencei Ősök Napja hagyományőrző rendezvényt Bugacon. A három napon mások mellett a honfoglalás korának jeles történelmi alakjaira emlékeznek hagyományőrző seregszemlével, bemutatókkal, koncertekkel, előadásokkal és az ősök fájánál tartandó ünnepséggel.