Magyar házak

A magyar ház szerkezete bizony olyan kozmikus alapokon és jelképrendszeren nyugszik, amely a Teremtés folyamatának valós ismeretéből születtek. Nem véletlenül négyszögletes a házak alaprajza, nem véletlen az ablakok formája, osztása, nem véletlen a házak tájolása, a kapuk elhelyezése, s nem véletlenek a különböző díszítések, ugyanis a magyar ház egy térbeli összetett rovásjel, amely a jelképek ismerői számára pontosan olvasható.

Minden ház teremtés eredménye, egy-egy megvalósult gondolat. A gondolat nagyon finom erőforma, és megváltoztatni is csak gondolati úton lehet. Ezt az erőt még nem nagyon lehet mérni, a hatását viszont igen. A pozitív illetve negatív gondolatok megváltoztatják az izmok erejét, a bőr állapotát, amit a műszerek kimutatnak (lásd hazugságvizsgáló). A ház tehát egyéni gondolatok, illetve nagyon erős kollektív gondolatok együttes eredménye. A nagyon erős, régóta működő kollektív gondolat a HAGYOMÁNY. Őseink pontosan tudták, hogyan építkezzenek. A magyar térrendezés csodálatosan következetes és egységes rendszert alkot, amely évezredeken keresztül „bevált” a magyarság körében. Ha valaki más nép hagyományrendszerét kezdi alkalmazni, annak meg kell ismernie teljes mélységében ahhoz, hogy valóban működjön.

Az ősmagyarok legfontosabb, szent égtája a kelet volt, színe a fehér, állata a ló. A feng shuit hirdető kínaiaknál a kelet csak a második legfontosabb irány, színük a zöld, állatuk a sárkány. A fehér szín a kínaiaknál a nyugati irányt jelöli, a ló pedig a dél állata. Amennyiben tehát egy magyar térben a fehér színt a nyugati oldal erejének megerősítésére akarja használni valaki, azzal káoszt okoz, mert nálunk évezredek óta a fehér keleti erőt jelöl. Nem beszélve a sárkányról, mely negatív alakja a magyar népmeséknek.

Az égtájaknak minden népnél fontos szerepük, jelentőségük van. A magyar elnevezések sok mindent elárulnak:
KELET – az ébredést, a megújulást, a feltámadást, jelenti. Keletkezik igénk szintén valami új létrejöttét, megteremtődését mutatja.
DÉL – az éltető energia, feltöltő erő
NYUGAT – a megnyugvásra, pihenésre utal. Energiája összehúz, összetart, körülölel, biztonságot ad.
ÉSZAK – az éjszakával, a sötétséggel, mozdulatlansággal kapcsolatos.

A legtöbb régi kultúrában a ház a Világegyetem kicsinyített mása volt,amelyet az adott hitrendszernek megfelelően tájoltak.
A magyar parasztház formája általában egy hosszú téglalap volt, amely a rövidebbik végével az utcafrontra nézett, és az utcafront felé a tetőt egy ágasfa tartotta. Ezt az ágasfát Boldogasszony fájának nevezték, és a házat, amikor lehetett, keletre tájolták. (A Boldogasszony a magyar hitvilágban az Istenanya, kit a népmesék Tündér Ilonaként őriztek meg, így ez az ágasfa más néven Tündér Ilona fája. A házat hosszában mestergerenda osztja, amelynek faragása a Tejutat jelképezi. A Tejút a népi csillagászat nyelvén Tündérek útja vagy Hadak útja, Lelkek útja, a végénél fekvő Szíriusz csillag pedig a Tündérfő.

Ha a ház szerkezetét lefordítjuk a csillagok nyelvére, akkor a mestergerenda jelképezi a Tejutat, a Mestergerenda végénél lévő Boldogasszonyfája pedig nem más, mint a Tündérfő csillag, vagy az Istenanya lakhelye (ez a Szíriusz, amely évente egyszer, július 23-án együtt kel a Nappal, vagyis ilyenkor „Napba öltözik”.) Őseink ezt a csillagtérképet emlékeztetőként beépítették a házaikba, elmondták a meséikben, ráhímezték a ruháikra, abroszaikra, ágyneműjükre.

A tető

A parasztházak teteje nagyon hosszú ideig kizárólag sátortető volt, amit kontyos tetőnek vagy süvegnek hívtak. Ezt később sokfelé felváltotta a nyeregetető, mert a ház alapterülete hosszában megnyúlt. Nemcsak azért ilyen a formája, mert a hó és a víz könnyen lecsúszik ezekről a tetőkről. A tetőt a ház hosszában minden esetben a mestergerenda tartja. Hogy mitől mester ez a gerenda? Mert fontos szerepe van a házban. Ha egy gyermek megszületett, arccal kelet felé, a mestergerenda alá fektették a bölcsőjébe. Ha valaki meghalt, ugyancsak a mestergerenda alatt ravatalozták fel, és éppen fordítva, arccal nyugatnak. A mestergerenda mutatta az utat a léleknek, hová érkezzen és merre távozzon. A „Mester” segítette az érkezőt és a távozót. A Mestergerendára csillagot, tejutat, szárnyas napot, illetve teremtés-szimbólumokat faragtak. Régen pontosan tudták azt is, hogy a gerenda melyik részére kell faragni azt a csillagot, vagyis pontosan ismerték a szimbólum jelentését.

Az apajogú nagycsaládok általában arccal kelet felé állnak be a világba, erre fordul a sátruk ajtaja is. Fő égitestük a Nap. Az észak-déli beállású rendszerek… még az anyajogú társadalmat képviselik, s a Hold tiszteletének nyomait találjuk körükben. (László Gyula.)

A csúcsjel

A tetőszerkezet tetején a legtöbb régi házon megtalálható valamilyen csúcsjel. Általában tulipánt, csillagot, keresztet, X-jelet, gömböket, kettős keresztet faragtak egymás fölé. (hogy miért épp ezeket a jeleket? Mert az ősi rovásírás első betűi egyben isteni jelképek. Az A betű az Anyaisten (4), a B betű az Atyaisten (X), a D betű pedig a testet öltött Atyaisten, vagyis a Fiúisten (+) és főnökük a Teremtő, vagy ahogy az ősi magyar hitvilág nevezte: „öregisten” – az ő jele az „Us+ (mint Ős).

A homlokzat

Hasonló szimbólumokat faragtak rá, mint a csúcsdíszekre, a szerepük is azonos. Nagyon gyakori a homlokzaton a Nap!

A bejárat

Magyarországon nagy hagyománya volt (és egyre inkább ismét van) a faragott vagy festett kapubejáratoknak. Ezek a kapuk nagyon sok olyan ősi szimbólumot „felvonultattak”, amelyek a ház lakóinak spirituális védelmét szolgálták. A kapuk boltíve természetesen itt is az égboltot jelképezte: a kapu fölötti galambdúc a portát védő szellemek, az ősök lakhelyeként készült.
Annak idején a kapura festett, illetve faragott jelek pontosan úgy olvashatóak voltak, mint ma bármelyik betűvel írt szöveg.
Régen létezett a magyar kapukon egy „lélektükörnek” nevezett domború, fényes Nap-forma. Aki belépett, először mindenképpen szembetalálkozott saját képmásával, így megvizsgálhatta a lelkiismeretét, vajon jó szándékkal jött-e. A kapura feliratok is kerültek, amelyeknek természetesen szintén védő, áldó szerepük volt. Mint például: „A bejövőnek szállás, a kimenőnek békesség.” Vagy: „Jószívű jóbarát kapumon béjöhetsz.”
A sok kapun ma is látható körbefutó hullámvonal-faragás eredetileg olyan kétfejű kígyó volt, amely védte-őrizte a portát. Ez a kétfejű kígyó egy csillagkép az ég északi sarkkörén.

Minden ember ismerje és becsülje saját műveltségét, hagyományait és azok szerint éljen boldogan. Azokat feladni nincs értelme. A magyarok kövessék a a magyar szokásokat hibátlanul, és a többi nép is a sajátjait… (Láma Ngawang, tibeti tanító)

A ház bejárata

A régi házak ajtaja köztudottan nagyon alacsony volt, aki belépett rajta, mindenképpen fejet hajtott és levette a kalapját. A ház másik neve egyébként a „hajlék”, amelyben egyértelműen megmaradt a meghajlásra, tiszteletadásra való utalás.

A Tűzhely

A ház lelke. Ezért is került mindig a ház közepére. Őseink a tűznek különös jelentőséget tulajdonítottak, Bármilyen nagy ünnep volt, a családból valaki mindig otthon maradt, hogy vigyázzon a tűzre. Ugyanis a tűznek folyamatosan égnie kellett, az év egyetlen napját kivéve, amikor megszentelték és újragyújtották. A tüzet tilos volt piszkálni, nem volt szabad szemetet beledobni, nehogy megsértsék az Ős szellemét. A családi tűzhely azonos volt a családi múlttal, jövővel, jelennel, összetartozással, ezért óriási illetlenségnek számított, ha valaki például a szomszédba ment parazsat kérni, mert a saját tüze kialudt. (Még ma is él a mondás: háztűznézőbe mennek a lányok a fiús házhoz – ez is abból ered, hogy a tűzben a ház szelleme lakik, így a „háztűz” az egész családot, nemzetséget, vérvonalat jelképezte).

A magyar térrendezés a tűzhelytől indul. A tűzhely mögül kelet felé nézve látható a ház legértékesebb része. Ez után következik a jobb kéz felé eső rész, majd a bal kéz felé eső, és végül, a legkevésbé értékes az, ami a hátunk mögé kerül.

Ablakok

Ha a ház az ember testét, a kemence a lelkét szimbolizálja, akkor az ablak nem más, mint a ház szeme (azt is mondjuk: ablakszem).
/Forrás: Wanatka Gabriella: A magyar házak mágikus ereje/