Vulkánkitörés - Új-Zéland

Több mint száz év után újra hamut lövellt 3000 méteres magasságba az Új-Zélandon lévő Tongariro vulkán. Valószínűsíthető, hogy újabb kitörések is lehetnek a közeljövőben, azonban nagy katasztrófa nem fenyeget, csak a hegy közelében lévők kerülhetnek veszélybe. A hamufelhő miatt a környéket lezárták, a reptéren pedig több járatot töröltek.

Utoljára 1896-ban tört ki és majdnem egy éven át működött, de ez eddig mélyen szunnyadt. Az Új-Zéland északi részén található a Tongariro Nemzeti Parkban , másik két vulkánnal együtt. A hely különlegessége, hogy itt forgatták a Gyűrűk ura egyes jeleneteit  /Meteoline/ foto EPA/

A  Tongariro vulkán és a róla elnevezett nemzeti park csodálatos vidék



A vulkánok aktivitásának előrejelzése rendkívül nehéz, a tudósok is csak a korábbi megfigyelések eredményeire tudnak hagyatkozni.  A vulkáni hamu előrejelzésére az 1990-es években hozták létre a hamufelhők terjedését vizsgáló nemzetközi hálózatot (Volcanic Ash Advisory Centers, VAAC), amelynek európai központja Londonban található.

Új-Zéland vulkánjai Az Északi-sziget tájainak kiformálásában a jégnél nagyobb szerepet játszott a tűz. A vulkanikus tevékenység különösen az utóbbi néhány millió évben erősödött meg, s tart jelenleg is. A Tongariro-vulkáncsoport és a Bay of Plenty partja között húzódó vonal mentén a pleisztocénban nagy tömegű andezitláva és –tufa került a felszínre, és ezek 2000-3000 méter magas kúpokat építettek fel. Több mint 5000 km3 izzó riolitmagma tört elő a mélyből, és hatalmas ignimbrittakarót képez a sziget középső részén. A legnagyobb vulkáni kitörés az európaiak letelepedése óta a Tarawera 1886. évi működése volt, amely 15 km hosszan a kráterek egész láncolatát hozta létre. Ezek a kirobbanások pusztították el Új-Zéland világhírű természeti ékességét, a Rotomahana és az Otukapuarangi nevű tetarata-képződményeket. Közvetlenül az európaiak megjelenése előtt Rotorua és Taupo között történt nagyobb erupció, ami tekintélyes horzsakőszórással járt. A legnagyobb ilyen típusú kitörés 1800 évvel ezelőtt zajlott le, anyagai kb. 20 ezer km3-nyi területet borítottak be. Az aktív vulkanikus vonal legészakibb tűzhányója a Bay of Plenty vizéből kiemelkedő White-sziget. Aktív kráterében igen erős fumarola-tevékenység figyelhető meg. Az Északi-sziget DNy-i csücskén a Mount Egmont magányosan álló, hatalmas andezitkúp. A Waikato-folyó mellékén több kihűlt andezites vulkáni kúp emelkedik, köztük legnagyobb Pirongia (900 m). Auckland városa körül viszont bazaltlávaömlések voltak, és bazalttufa kúpok keletkeztek a pleisztocénban és a holocénban. A sziget É-i lapos félszigetén is több helyen viszonylag fiatal bazaltlávamezők láthatók. A Déli-szigeten csak egyetlen említésre méltó, látványos vulkanikus képződmény található: a Banks-félsziget két hatalmas bazaltdómja. Az erősen pusztuló, felnyílt kráterükben épült ki Akaroa és Lyttelton tengeri kikötője. Jóval idősebb vulkanizmus maradványai alkotnak hegyeket a sziget É-i részén, Nelson körzetében. Szinte magától értetődik, hogy a jelenleg is tartó, nagyon aktív kéregmozgás erős szeizmikus jelenségekben nyilvánul meg. A legerősebb földrengéseket az Északi-szigeten észlelték, míg a Déli-Alpok vidékén – amelyet a geológusok a Föld egyik legnagyobb és legaktívabb fiatal törésének tartanak – viszonylag gyengébbek a rezgések. A földrengéseknek csak kis százaléka kapcsolódik a jelenlegi aktív vulkanikus sávhoz, ezek sekély mélységű, nem sok kárt okozó mozgások. Annál veszélyesebbek az Északi-sziget élő törései mentén jelentkező földmozgások, amelyek hipocentrumai általában 50-100 km mélységben helyezkednek el. (Észak-Taranakiban észlelték eddig a legmélyebb földrengést 1960. március 23-án, amelynek fészke 590 km mélyen volt. Ez 130 km-rel kevesebb, mint a Földön eddig megfigyelt legmélyebb hipocentrum.) Az utóbbi másfélszáz esztendő legpusztítóbb földrengése az 1855. évi wellingtoni katasztrófa volt, amely az ún. Wairarapa-törés kőzeteinek elmozdulásából származott. Emberéletben több áldozatot követelt az 1931. február 3-i Hawke-öbölben történt földrengés. A Richter-skála szerinti 5-6 fokozatok közötti erősségű földrengésekből évente több is előfordul, de ezek komolyabb károkat nem okoznak. Új-Zéland látványos tájformáit hatalmas vetődések alakították ki. . Legmarkánsabb az Alpesi-törés (Alpine Fault), amely a Déli-szigeten Milford Soundtól a Nelson vidékéig terjed. Nagyobb belső törések szabják meg a Kaikoura-hegység peremeit is. Több aktív törésvonal darabolja fel az Északi-szigetet is. Ezek közül legtisztábban kivehető a Wellington-törés, amely a Cook-szorostól Wellington városán és a Hutt-völgyön át húzódik ÉK felé. Ez a törésvonal, bár helyenként eltűnik, nyomokban tovább követjető a Tararua-, Ruahine- és Huiarau-hegységek mentén. Másik, idősebb törésvonal mentén alakult ki a Coromandel-félsziget és a D-i folytatását képező hegység. Új-Zéland felszínét a nagy aktív törésvonalak mellett kisebb vetődések sokasága teszi változatossá. Ezek alacsony, meredek töréslépcsők, amelyeket az új-zélandi geológusok fault scarpletnek vagy cicatrice-nek neveznek. Közülük néhány olyan fiatal, hogy az európaiak letelepedése után keletkezett. Ezek a több párhuzamos vonalban elhelyezkedő fiatal vetődések 50-100 km hosszan is követhetők. Az Északi-szigeten éles, folyamatos vetődési lépcsők alakultak ki a Rimutaka- és a Tararua-hegységek mentén. 1855-ben ezek elmozdulása okozta az emlékezetes wellingtoni földrengést, amely a partokat helyenként több méterrel emelte meg.  forrás: Új-Zéland vulkánjai (Balázs Dénes: Ausztrália Óceánia Antarktisz; Gondolat – 1978)