Vulkánkitörés - Új-Zéland

Több mint száz év után újra hamut lövellt 3000 méteres magasságba az Új-Zélandon lévő Tongariro vulkán. Valószínűsíthető, hogy újabb kitörések is lehetnek a közeljövőben, azonban nagy katasztrófa nem fenyeget, csak a hegy közelében lévők kerülhetnek veszélybe. A hamufelhő miatt a környéket lezárták, a reptéren pedig több járatot töröltek.

Utoljára 1896-ban tört ki és majdnem egy éven át működött, de ez eddig mélyen szunnyadt. Az Új-Zéland északi részén található a Tongariro Nemzeti Parkban , másik két vulkánnal együtt. A hely különlegessége, hogy itt forgatták a Gyűrűk ura egyes jeleneteit  /Meteoline/ foto EPA/

A  Tongariro vulkán és a róla elnevezett nemzeti park csodálatos vidék



A vulkánok aktivitásának előrejelzése rendkívül nehéz, a tudósok is csak a korábbi megfigyelések eredményeire tudnak hagyatkozni.  A vulkáni hamu előrejelzésére az 1990-es években hozták létre a hamufelhők terjedését vizsgáló nemzetközi hálózatot (Volcanic Ash Advisory Centers, VAAC), amelynek európai központja Londonban található.

Új-Zéland vulkánjai Az Északi-sziget tájainak kiformálásában a jégnél nagyobb szerepet játszott a tűz. A vulkanikus tevékenység különösen az utóbbi néhány millió évben erősödött meg, s tart jelenleg is. A Tongariro-vulkáncsoport és a Bay of Plenty partja között húzódó vonal mentén a pleisztocénban nagy tömegű andezitláva és –tufa került a felszínre, és ezek 2000-3000 méter magas kúpokat építettek fel. Több mint 5000 km3 izzó riolitmagma tört elő a mélyből, és hatalmas ignimbrittakarót képez a sziget középső részén. A legnagyobb vulkáni kitörés az európaiak letelepedése óta a Tarawera 1886. évi működése volt, amely 15 km hosszan a kráterek egész láncolatát hozta létre. Ezek a kirobbanások pusztították el Új-Zéland világhírű természeti ékességét, a Rotomahana és az Otukapuarangi nevű tetarata-képződményeket. Közvetlenül az európaiak megjelenése előtt Rotorua és Taupo között történt nagyobb erupció, ami tekintélyes horzsakőszórással járt. A legnagyobb ilyen típusú kitörés 1800 évvel ezelőtt zajlott le, anyagai kb. 20 ezer km3-nyi területet borítottak be. Az aktív vulkanikus vonal legészakibb tűzhányója a Bay of Plenty vizéből kiemelkedő White-sziget. Aktív kráterében igen erős fumarola-tevékenység figyelhető meg. Az Északi-sziget DNy-i csücskén a Mount Egmont magányosan álló, hatalmas andezitkúp. A Waikato-folyó mellékén több kihűlt andezites vulkáni kúp emelkedik, köztük legnagyobb Pirongia (900 m). Auckland városa körül viszont bazaltlávaömlések voltak, és bazalttufa kúpok keletkeztek a pleisztocénban és a holocénban. A sziget É-i lapos félszigetén is több helyen viszonylag fiatal bazaltlávamezők láthatók. A Déli-szigeten csak egyetlen említésre méltó, látványos vulkanikus képződmény található: a Banks-félsziget két hatalmas bazaltdómja. Az erősen pusztuló, felnyílt kráterükben épült ki Akaroa és Lyttelton tengeri kikötője. Jóval idősebb vulkanizmus maradványai alkotnak hegyeket a sziget É-i részén, Nelson körzetében. Szinte magától értetődik, hogy a jelenleg is tartó, nagyon aktív kéregmozgás erős szeizmikus jelenségekben nyilvánul meg. A legerősebb földrengéseket az Északi-szigeten észlelték, míg a Déli-Alpok vidékén – amelyet a geológusok a Föld egyik legnagyobb és legaktívabb fiatal törésének tartanak – viszonylag gyengébbek a rezgések. A földrengéseknek csak kis százaléka kapcsolódik a jelenlegi aktív vulkanikus sávhoz, ezek sekély mélységű, nem sok kárt okozó mozgások. Annál veszélyesebbek az Északi-sziget élő törései mentén jelentkező földmozgások, amelyek hipocentrumai általában 50-100 km mélységben helyezkednek el. (Észak-Taranakiban észlelték eddig a legmélyebb földrengést 1960. március 23-án, amelynek fészke 590 km mélyen volt. Ez 130 km-rel kevesebb, mint a Földön eddig megfigyelt legmélyebb hipocentrum.) Az utóbbi másfélszáz esztendő legpusztítóbb földrengése az 1855. évi wellingtoni katasztrófa volt, amely az ún. Wairarapa-törés kőzeteinek elmozdulásából származott. Emberéletben több áldozatot követelt az 1931. február 3-i Hawke-öbölben történt földrengés. A Richter-skála szerinti 5-6 fokozatok közötti erősségű földrengésekből évente több is előfordul, de ezek komolyabb károkat nem okoznak. Új-Zéland látványos tájformáit hatalmas vetődések alakították ki. . Legmarkánsabb az Alpesi-törés (Alpine Fault), amely a Déli-szigeten Milford Soundtól a Nelson vidékéig terjed. Nagyobb belső törések szabják meg a Kaikoura-hegység peremeit is. Több aktív törésvonal darabolja fel az Északi-szigetet is. Ezek közül legtisztábban kivehető a Wellington-törés, amely a Cook-szorostól Wellington városán és a Hutt-völgyön át húzódik ÉK felé. Ez a törésvonal, bár helyenként eltűnik, nyomokban tovább követjető a Tararua-, Ruahine- és Huiarau-hegységek mentén. Másik, idősebb törésvonal mentén alakult ki a Coromandel-félsziget és a D-i folytatását képező hegység. Új-Zéland felszínét a nagy aktív törésvonalak mellett kisebb vetődések sokasága teszi változatossá. Ezek alacsony, meredek töréslépcsők, amelyeket az új-zélandi geológusok fault scarpletnek vagy cicatrice-nek neveznek. Közülük néhány olyan fiatal, hogy az európaiak letelepedése után keletkezett. Ezek a több párhuzamos vonalban elhelyezkedő fiatal vetődések 50-100 km hosszan is követhetők. Az Északi-szigeten éles, folyamatos vetődési lépcsők alakultak ki a Rimutaka- és a Tararua-hegységek mentén. 1855-ben ezek elmozdulása okozta az emlékezetes wellingtoni földrengést, amely a partokat helyenként több méterrel emelte meg.  forrás: Új-Zéland vulkánjai (Balázs Dénes: Ausztrália Óceánia Antarktisz; Gondolat – 1978)

Pingvinek

Új-Zéland adott otthont a világ legnagyobb pingvinének, amelynek magassága elérte az 1,3 métert.

 

Az állati rekordról a Journal of Vertebrate Paleontology című őslénytani szaklapban jelent meg tanulmány.

A Kairuku grebneffi 27 millió évvel ezelőtt, egy valóságos pingvinparadicsomban élt. Új-Zéland legnagyobb részét víz borította akkoriban, csupán a jelenlegi hegycsúcsok emelkedtek ki a tengerből, így rengeteg parti költőhely kínálkozott a pingvineknek, amelyeknek több faja is élt a térségben - olvasható a LiveScience (http://www.livescience.com) tudományos hírportálon

1,3 méter magas volt az őspingvin

A Kairuku-pingvin első nyomait az 1977-ben tárta fel a Déli-szigeten Ewen Fordyce, az Otago Egyetem paleontológusprofesszora. A továbbiakban Fordyce professzor sokkal teljesebb fosszíliákat tárt fel, majd 2009-ben meghívta Dan Ksepkát, az Észak-Karolinai Egyetem paleontológusát, hogy segítsen rekonstruálni a valaha volt óriást.

Az őslénytankutatók megállapították, hogy a madár sokkal magasabb volt, mint a jelenkori legnagyobb pingvin, a császárpingvin. Míg utóbbi 1 méteres, a Kairuku grebneffi 1,30 méteres volt, testsúlya pedig elérte a 60 kilogrammot, ami kétszerese a császárpingvinének.

Rajz: Chris Gaskin, Geology Museum, University of Otago

Ewen Fordyce szerint a madár nagyobb testmérete alkalmazkodási mechanizmusként alakult ki, amelynek révén sokkal messzebbre tudott beúszni és mélyebbre merülni élelem után kutatva, mint modernkori fajtársai. Azt viszont nem lehet tudni, hogy miért halt ki - éghajlatváltozás, vagy ragadozók okozták-e vesztét.

Elegáns madarak voltak

"A Kairuku pingvinmércével elegáns madárnak számított sudár testével és hosszú uszonyaival. Alsó végtagjai azonban ugyanolyan rövidek és tömzsik voltak, mint jelenkori fajtársaié" - hangsúlyozta Dan Ksepka, aki kollégáival a Kairuku grebneffi pingvinen kívül leírt egy másik fajt, a Kairuku waitakit.
"Korábban azt hittük, hogy csupán két faj élt a térségben, immár ötről van tudomásunk" - jegyezte meg Dan Ksepka.

A jelenkori pingvineknek fajspecifikus élőhelyeik vannak - a Humboldt-pingvin Peru partvidékét kedveli, a Magellán-pingvin főleg Argentínát preferálja. Ugyanakkor a paleontológusok szerint az őskori Új-Zélandon a különböző pingvinfajok egymás mellett éltek.

Dan Ksepka munkatársaival az őskori pingvinek alapján azt tanulmányozza majd, hogy miként fejlődött ezeknek a madaraknak az agya, s hogyan képesek szabályozni testhőmérsékletüket a jeges vízben.

"A pingvinek olyan érdekesek, annyira különböznek más madaraktól. A fosszíliák segítségével megkíséreljük megérteni, hogy miként fejlődtek azzá, amikké" - összegezte Ksepka.

(MTI)

A messzi Új-Zéland

Új-Zéland egyedi és megnyerő külsejű vad papagájoknak ad otthont, melyek mostanra már veszélyezettek és a hosszú időtartamú túlélésük csak a fenntartásuktól függ. Új-Zéland kakapó papagája a madárvilág szélsőségeinek egyes jegyeit magán viseli. 
 

A kakapó az egyetlen éjjeli papagáj, mely repülésképtelen és a világ legnagyobb papagája is egyben. A kakapó testtömege kb 2,5 - 3,5 kg. Ez az egyik legritkább papagájfaj és a világ egyetlen lek szaporodási rendszerrel rendelkező papagája. Új-Zélandnak három nagyméretű és négy kisebb méretű papagájfaja van, az utóbbi közül megemlíthetjük a parakeet és karakiri fajokat, a három legnagyobb papagáj pedig a kakapó, kea és a kaka

A kakapó

Az Új-Zélandon élő madárfajok több millió éven keresztül elszigetelve is képesek voltak fejlődni miután Új-Zéland levált Gondwanatól. Az elszigetelődésnek köszönhetően nem voltak emlősök és ebből kifolyólag számtalan új-zélandi madár, például a kakapó, kivi, takahe és moa elvesztette a repülési képességét. Sok madár, köztük a kakapó és a kivi éjjeli madár lett, hogy ezáltal elkerülhesse a ragadozókat.

A kakapó (Strigops habroptilus) az egyik legrégebb ismert papagájfaj és nem rendelkezik a családjába tartozó más közeli rokonnal. Az ember letelepedése előtt a kakapó egész Új-Zélandban előfordult, de mára kritikusan veszélyeztetett faj lett, két kis szigeten próbálják fenntartani.

Habár még mindig eléggé nagy szárnyak vannak, a kakapó a szárnyait leginkább az egyensúly megtartására használja, a segítségükkel könnyen felkúszik a fakérgeken a kedvenc tápláléka (a rimu fa gyümölcse) után kutatva. A kakapó fürge és gyors ami a földön történő menést és szaladást illeti, a zöld tollazatának köszönhetően nagyszerűen tudja álcázni magát. A földön lévő üregekbe fészkel, a fészekalja rendszerint 2-3 tojásból áll, melyeket a tojó költ ki. A kakapó papagájfaj jövője az új-zélandi Kakapó Helyreállító Program projektjeitől függ.

A játékos kea és kaka

Új-Zéland nagytestű papagájai, a kea és a kaka a Nestor nemzetségbe tartoznak, elszigetelve fejlődtek ki. A kakapótól eltérően mindkét papagáj tud repülni és napközben a legaktívabb.

Kea (Nestor notabilis)

A kaka és a kea testhosszúsága kb 45-46 cm, testtömege pedig 500-800 gramm, a hím egyedek kissé nagyobbak, mint a tojók és a csőrük is nagyobb. A kea tollazata sötétzöld, az alsó tollazata pedig kissé halványabb zöld, míg a kaka tollazata barna, szárnyának belső oldala pedig vöröses színű, feje búbja ezüstös-szürke. Mindkét papagáj a játékos, értelmes természetéről és a megnyerő külsejéről ismert és mondhatni nem igazán tartanak az emberektől.

A kea (Nestor notabilis) magashegységi papagáj, csak Új-Zéland déli szigetén és nagyrészt a Déli-Alpok hegyeiben és hegyvidéki erdőiben honos. A kea mindenevő és amikor éppen nem gyümölcsökkel és nektárral táplálkozik, a talajon keresgéli az olyan "finomságokat", mint például a rovarokat vagy pókokat. A kakapóhoz hasonlóan ő is a földön lévő üregekben fészkel. A magashegységi területeken sziklaüregbe, vagy odúba készíti fészkét. A látogatók leginkább Arthur's Pass-nál, Mt Cook Village-nél és Ferenc József gleccsernél láthatnak kea-t.

széttárt szárnyú kea

Az esőerdői papagáj

A kaka (Nestor meridionalis) Új-Zéland északi és déli szigetén honos, ezenkívül a Stewart-szigeten is megtalálható. Főként gyümölcsökkel, nektárral és tobozokkal táplálkozik, de a nagyvárosokhoz és városokhoz közeli területeken, például Auckland-ban alkalomadtán a kertekben, parkokban is megfordul déli és trópusi gyümölcsök után kutatva.

Kaka (Nestor meridionalis)

A kaka fészkét a hatalmas esőerdő fáin rakja, mint a puriri, rimu és tawa fákon. Rendszerint 3-5 tojást rak le, a fiókák az elkövetkező 4-5 hónapban a szülők melett maradnak. A kaka és kea egyaránt veszélyeztetett, a rájuk leselkedő legjelentősebb veszélyt a betelepített kártékony emlős állatok - például a hermelin, vadászgörény, patkány, oposszum, ezenkívül a macska - képezik. Mindenképp az imént említett állatoktól mentes helyen képes megélni.

A kivi
Egy rejtőzködő éjjeli életmódot folytató madár. Tápláléka rovarok, giliszták, azokat az avarban keresi, látása rossz, viszont szaglása jó - ami a madárvilágban ritka. A legnagyobb tojást a kivi tojja, az embrió a tojásban képes leállítani a fejlődését, a fiókák hamar önállóak. Tollruhája leginkább az emlősök szőrzetére hasonlít. Sajnos a kivi is helyet kap a veszélyeztetett fajok listájába, ennek oka az elvadult kutyák, macskák, patkányok, egerek, hermelinek, görények.


A tuatara vagy hidasgyík
Egy gyíkszerű hüllő, ami a dinoszauruszok idején is élt. Hosszú ideig él - 100 évig. A fején van egy harmadik szem. Lesből támadó ragadozó, aminek táplálékát rovarok alkotják. Éjszakai állat.


Az ősbéka
Az egyetlen új-zélandi kétéltű. Nevét onnan kapta, hogy a gerince egy ma élő kétéltűéhez sem hasonlít, a leletek tanúsága szerint az őskorban éltek olyan kétéltűek, amiknek ilyen volt a gerincük. Veszélyeztetett, mivel csökken az élőhelye és megdézsmálják őket a patkányok.


A takahe
A hazánkban is előforduló vízityúk rokona. A csőre és a lába piros. Röpképtelen, tápláléka füvek, magvak. Fenyegetett a maorik vadászata, a betelepített állatok - ragadozók (megeszik), szarvasok (megdézsmálják a füvet, ami a tápláléka) - fenyegetik, egykor azt hitték kihalt, kutatások voltak a felkeresésében és sikerrel jártak.