Veszélyeztetett állatok - a zsiráf

 A zsiráf (Giraffa camelopardalis) Afrikában élő párosujjú patás emlősállat, a legmagasabb és leghosszabb nyakú szárazföldi élőlény.

 A szavannák lakója az ókortól kezdve kedvelt attrakció volt; Rómában először Julius Caesar mutatott be zsiráfokat az amfiteátrumi játékokon. A tudományos nevében szereplő camelopardalis a faj addig használt nevére, a görög kamélopardaliszra („tevepárduc”) utal. A zsiráf Büzantioszt, aki az első ókori híradást adta a különös állatról, a magassága miatt a tevére emlékeztette, a bőre mintázata pedig a párducéra hasonlított

. A zsiráf, születésekor kb. 2 méter, a hímek pedig 5 és fél méterre is megnőhetnek, melyhez még hozzáadódik a 2 méter hosszú nyakuk is. A zsiráfborjú, születésekor 2 méter magasból fejjel a földre zuhan. Az újszülött zsiráfok körülbelül 1 óra elteltével kezdenek el járkálni. Ezek az állatok igen éberen és kisebb megszakításokkal alszanak: a zsiráfok alvás közben is élénken fülelnek és egyik szemükkel a környéket kémlelik. Az emlősállatok közül a legkevesebbet a zsiráfok alszanak, alvásigényük 2 óra de ezt a rövid időt sem egyhuzamban aludják át, hanem csak 5-10 percre szunyókálnak el. Életük 8%-át sem töltik alvással. Éjszaka többnyire állva, de olykor fekve, fejét mindig az egyik hátsó lábán nyugtatva alszik, amikor nyaka szép ívet alkot.
/Érdekes világ/









"Az emberi tevékenységnek köszönhetően nem egy, hanem rögtön kettő zsiráf alfaj került fel a veszélyeztetett állatok listájára. Ez pedig azt jelenti, hogy az afrikai szavannák impozáns emlőse néhány év alatt a kihalás szélére sodródott.

A vörös lista harmadik helyére kerültek

A Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) legújabb jelentése szerint a zsiráfok száma az elmúlt három évtizedben nem kevesebb, mint 40 százalékkal csökkent. Ennek eredményeként az állatokat feljebb sorolták az unió vörös listáján: a nem fenyegetett kategóriából azonnal kettővel feljebb ugrott a sebezhető fajok közé. És ez még nem minden.

A zsiráfok két különleges alfaja, a núbiai és a kordofan zsiráfok még ennél is rosszabb helyzetben vannak: a vörös lista harmadik helyén, a súlyosan veszélyeztetett kategóriába kerültek – mutatott rá Dr. Julian Fennessy, az IUCN Különleges Túlélési Bizottságának (Special Survival Commission) társelnöke. – Ezek a zsiráfpopulációk elsősorban Eritrea, Guinea, Burkina Faso, Nigéria, Malawi, Mauritánia és Szenegál vadon élő területein fogyatkoztak meg.

A zsiráfok körülményei egyre drámaibbra fordultak

A zsiráfoknak jelenleg hét alfaja ismert, és valamennyi napi küzdelmet folytat, hogy növelje az egyedszámát és szembeszálljon a veszélyeztető körülményekkel. A világ legmagasabb és legkecsesebb állata szenved az orvvadászattól, a mezőgazdasági terjeszkedéstől, a bányászat miatt és az élőhelyek elvesztése miatt Afrikában.

Az emberek természetesnek veszik a zsiráfok jelenlétét az állatkertekben, az afrikai szafarik során vagy az ismeretterjesztő csatornákon – mutatott rá Dr. Julian Fennessy. – Talán még a természetvédők is meglepődtek a megdöbbentő adatokon, amelyek azt jelzik, hogy ezek a fenséges állatok lassan a kihalás ellen folytatnak döbbenetes küzdelmet.
A zsiráf-populációk már a tavalyi IUCN jelentésben is kiemelt szerepet kaptak, ám azóta a körülmények még drámaibbra fordultak.

Sürgető a minél gyorsabb megoldás

Míg a zsiráfok egyedszáma Afrika déli részein csak finoman csökkent, úgy ez az impozáns emlősállat szép lassan szinte teljesen eltűnik a kelet-, a közép- és a nyugat-afrikai régiókban – hangsúlyozta a Nemzetközi Természetvédelmi Unió szakembere. – Megdöbbentő, de a jelenleg ismert, kilenc zsiráf alfaj közül három a súlyosan veszélyeztetett kategóriába került.

A vörös listán ezután már csak a „vadon kihalt" és a „kihalt" kategória következik. A fenyegetés tehát egyre riasztóbb és súlyosabb. Afrikában az orvvadászok kedvenc célpontjai közé tartozik az elefánt, az orrszarvú és a zsiráf is. Utóbbi fejéért és csontjaiért akár 140 amerikai dollárt, tehát közel 40 ezer forintot is fizetnek a fekete piacon. Ám ha a politikai szereplők, a gazdasági társaságok, a civil szféra és a természetvédők nem találnak gyors megoldást a problémára, akkor meglehet, hogy a jövő generációi már csak az állatkertben láthatnak zsiráfokat."

forrás( Origo Jeki Gabriella

Október 4.- Állatok Világnapja

Minden évben október 4-én ünnepeljük az Állatok Világnapját. Ez a nap Assisi Szent Ferenc halálának napja. A rendalapító Szent Ferenc az állatok védőszentje, a legenda szerint nemcsak értette az állatok nyelvét, hanem beszélgetett is velük (főleg a madarakkal).

Az Állatok Világnapját 1931-ben Olaszországban hívták életre, s 1991 óta ünnepeljük hazánkban is.

A kezdeményezés célja a vadon élő állatok pusztulásának megfékezése volt, mára minden állat védelmének fontosságáról szól ez a nap. Az Állatok Világnapjának alapelve, hogy az állatok boldogabbá teszik életünket, segítőtársként és barátként gazdagítják mindennapjainkat. Az ünnep célja, hogy az ember és állat közötti barátságot erősítse, valamint felhívja a figyelmet az együttélés fontosságára.

A sünök az éjszaka törpe urai

 A süni nemcsak kedves, csendes és ártalmatlan állat, de rettentő hasznos is, mert megeszi a növényeinket dézsmáló rovarokat. Fontos lakója a kertünknek

Itt élnek közöttünk... míg mi reggeltől estig  ügyes-bajos dolgainkat intézzük, ők a búvóhelyükön szunyókálnak. A sötétség beálltával szuszogva-csoszogva indulnak útjukra.
 Dús aljnövényzetű, ritkás erdőkben fordulnak elő, de mindenekelőtt cserjésekben, települések környékén élnek, sőt, még belvárosi parkokban is.

  A sün számára az év egy aktív időszakra és a téli álom idejére tagolódik, amelyet avarból készült alomban tölt el. Tavasszal bújik elő, amikor a külső hőmérséklet már elég magas. Hazánkban a keleti sün gyakori. Magyarországon általánosan elterjedt faj. Legkorábbi leletei 150 ezer évesek, a kárpát-medencei faunában jelenléte 9 ezer éve folyamatos. A sünféléket - különösen a keleti sünt és az európai sünt - leggyakrabban csak a sün névvel jelölik. Főleg a mesékben szerepel a régies sündisznó elnevezés, egyéb népies nevei a sül, a tüskésdisznó és a sünkutya.


A vadászaton levő sün tüskéi, illetve nyugalmi állapotban, valamint nappali alvásnál elernyedve a testen fekszenek. Amint a sündisznó fenyegetve érzi magát, több ezer kicsiny izmot feszít meg, melyek minden tüskét körülvesznek, és így emeli meg tüskeruháját. Az összehúzott bőrizomzat váltja ki ezt a reakciót.
A homloktüskéket húzza be elsőként, mint egy sisakrostélyt a szemek felett. Veszélynél, illetve érintésre pillanatok alatt össze tudnak gömbölyödni, és meg teljesen meg tudják védeni a testet. Az összegömbölyödés kevesebb, mint egy másodperc alatt megy végbe. A lábakat behúzzák a testbe és egy gyűrűizom segítségével a sün összekuporodik egy tüskelabdába!
Az összegömbölyödött sün valamennyi álló tüskéje rövid és rézsútos. Amíg a sündisznóállás a veszélytől való védelemként, míg téli álom alatt, az állat így válik – majdnem – megtámadhatatlan erőddé. Ebben az állapotban tud a sündisznó a téli álom alatt több órán át, sőt heteken keresztül mozdulatlan maradni.

A sün nemcsak a mesék klasszikus figurája, de különböző naphagyományok  alakja is.
A sün Magyarországon 1901 óta védett állat.

Állatok világnapja - október 4.

Minden évben október 4-én ünnepeljük az Állatok Világnapját. Ez a nap Assisi Szent Ferenc halálának napja. A rendalapító Szent Ferenc az állatok védőszentje, a legenda szerint nemcsak értette az állatok nyelvét, hanem beszélgetett is velük (főleg a madarakkal).

Az Állatok Világnapját 1931-ben Olaszországban hívták életre, s 1991 óta ünnepeljük hazánkban is.
A kezdeményezés célja a vadon élő állatok pusztulásának megfékezése volt, mára minden állat védelmének fontosságáról szól ez a nap. Az Állatok Világnapjának alapelve, hogy az állatok boldogabbá teszik életünket, segítőtársként és barátként gazdagítják mindennapjainkat. Az ünnep célja, hogy az ember és állat közötti barátságot erősítse, valamint felhívja a figyelmet az együttélés fontosságára.

Állatok a mitológiában

„ne nézzünk, ne hallgassunk, ne mondjunk semmi rosszat.”

A MITIKUS MAJOM.  A tudomány, az írnokok istene. Hanumán – a szélisten fia.
A majmok eredetileg hírszerzők voltak, akiket az istenek azért küldtek az emberekhez, hogy tudomást szerezzenek cselekedeteikről. A kikémleléstől megvédelmező varázslatot szolgálták a hármas-majom ábrázolások.


A MITIKUS RÓKA..

A keleti kultúrákban él egy olyan hiedelem, hogy a róka képes emberalakot ölteni. Egy régi kínai legenda szerint a róka ötven- és százéves korában emberalakot ölt, és vagy varázslóvá, vagy gyönyörű leánnyá változik, és elpusztít mindenkit, aki beleszeret.

Kínában házasságszerzőként szerepel. Egyik mese szerint egy Csung nevű fiatalember a vetések között sétál. A hullámzó búza közül egy vörös róka ugrik elő, Csungot nevén szólítja és csalogatja, mondván: „Gyere velem, gyere utánam!” A róka fut előtte. Néha eltűnik és Csung már azt hiszi, nyomát veszítette, de ismét előtűnik, ugrál előtte s ismét hívja.
Egyszer azután egy tóhoz érnek. A tavon sok kicsiny csónak lebeg és mindegyikben egy-egy szép leány evezget. Azt mondja Csungnak a róka: „Ezek közül a legszebb lesz a feleséged!” Csung talál egy üres csónakot is, a tóra kievez és egy gyönyörű szép rózsaszín ruhájú leány után siklik. Ő eltűnik előle rózsaszínű lótuszvirággá változva. Csung ezt leszakítja, hazaviszi és vízbe teszi. Mindez alkonyatkor történik. Otthon a virág visszaváltozik szép leánnyá, Csung nejévé lesz és neki gyermekeket is szül.
Az ősi Kínában általános volt a meggyőződés, hogy a róka ezer évig él, és miután kilenc farkat növeszt, különleges képességei támadnak érzéki csábítások kifejtésére.


Perzsiában szent állatnak tartották, mivel hitük szerint a holtakat átsegítette a mennybe.

Az egyiptomiak úgy gondolták, hogy a rókabőr révén az ember élvezheti az istenek kegyét, a perui indiánoknak pedig volt egy rókaistenük. A choktau törzsek a rókát a családi egység őrzőjének tekintették, az apacsok neki tulajdonították a gonosz medve megölését, illetve azt, hogy farkát a lángokba dugva ellopta az ember számára a tüzet.

Az indiánok igyekeztek kiengesztelni az elejtett állatokat. A tűzföldiek – szertartás keretében - arról beszélnek a megölt rókának, hogy ők szerették, és igazán sajnálják, hogy megölték, de lássa be, hogy éhesek, ezért nem volt más választásuk.

Az ősi japán hit szerint a rókaszellemek emberré tudnak változni.

A róka Japán legjellemzőbb mitikus állata. A rókát, illetve a rókává változott leányokat megtaláljuk Fudzsijama legendájában is. A Fudzsijama, a „Halhatatlan Hegy” földrengés után, az emberek szeme láttára született. A történetben a favágó megy fel a hegyre, amikor váratlanul nevetést hall. A hang irányába indulva egy tisztásra érkezik, ahol két gyönyörű lány labdázik. Amikor a favágó megszólal, „akárha varázsige hangozna el, kis rókává lesznek. Hegyes orrú, meredt fülű szép vörös bundás állatokká, akik azonnal elsurrannak a bokrok tövében.”
Japán mondákban a boszorkányok szerepét is játszhatják. Fehér róka a hátasállata, és kedvelt futára Inarinak, a rizs istenének, szentélyeinek díszkapui mellett gyakran állnak fából vagy kőből kifaragott rókafigurák, szent irattekercset vagy a Paradicsom kulcsát tartva a szájukban.
Japán egyes vidékein a róka maga a rizsistenség. A bő rizstermés a jómód alapja, ezért a róka a nagylelkűség jelképe.

/Forrás: Temesvari G./Magóc/

Madarakról - a bagoly

 
A nemzetség tudományos neve mai nap is őrzi annak emlékét, hogy a régi görögök Athene - a tudomány istennője - szent madaraként tisztelték a kuvikot. (Athene noctua)

Athénben az Akropoliszon az istennő templomában nagy számban tartották és nevelték a szent madarat s mint tudjuk, a tudománynak a mai napig is jelképe. Az Akropolisz őrzője volt. A magasabb rendű bölcsességet jelképezi. A női attribútumok, a Hold és az éjszaka szimbóluma.

A bagoly értelmi képességei valóban nem csekélyek. Jól megfér társaival is. Éjjel vadászik apró emlősökre, bogarakra, egérre, verébre. A bagoly első tojás után kotlik, ezért különböző korúak a fiókák. A nagyobbak elárvult öccseikről is gondoskodhatnak.

 A mi kuvikunk galambnagyságú, de annál zömökebb. Háta sötét egérszínű, szabálytalan fehér foltokkal. A farktollakat rozsdasárgás foltok tarkítják. Szeme kénsárga. Leginkább odvas fákban bővelkedő erdőszéleken, falvak, tanyák közelében, padlásokon, tornyokon telepszik meg. Napközben rejtekhelyén gubbaszt. Kísérteties árnyként suhanó éji röpte és kuvikolása megrettenti a babonás embereket. Az a hiedelem járja, hogy ahol felhangzik szava, nemsokára meghal valaki, lélekvivő madárnak tartják. Van hol bálványként imádják, máshol az ördög reinkarnációjaként gyűlölik.

A mediterrán országokban szeretik, Palesztinában pedig szerencsemadárnak tartják.
A mágia, az előjelek, a csendes bölcsesség és a sötétben látás misztériuma lengi körül.


A kánaánita alvilágistennő – Lilit – gyöngybagoly alakban élt.
A tatárok kánja fekete éjjeli baglyot viselt aranypajzsán, mivel a mitológia szerint az első mongol uralkodó, Dzsingisz kán életét egy ilyen madár mentette meg.

Kínában az „Első Kovács” emblémája bagoly. A kovács az anyagon uralkodó mágikus képességek és alakítóerő megszemélyesítője. Huang-tit, a Szaturnusz jellegű Sárga Császárt tartották az „Első Kovács”-nak.

A keltáknál is a kovácsok szent madara, mivel a kovácsok beavatottak, a közönséges ember elől elrejtett dolgoknak, és a fémek természetének ismerői.

A bagoly a későbbi időkben a főnix ellenpárja, a szerencsétlenség előhírnöke lett.
Mexikóban, az azték kultúrát megelőzően az esőisten szent madara volt, az aztékoknál viszont démoni éjszakai lénynek és rossz előjelnek számított.
Az Északi Szél megszemélyesítője.

A pueblo indiánok szerint a madár a halál istenével áll kapcsolatban, de egyben a termékenység szelleme is.

A régi Angliában a búskomorságba esett, elszegényedett embert „bagolyverte” jelzővel illették.

A kabarok egyik szent állata a fülesbagoly volt, méghozzá az óriástermetű, fekete, éjjeli életmódú bagoly lett a Mindenség Nagy Istene jelképévé. Buhunak nevezték, míg a török-tatár nyelvekben ugu, uhu a bagoly neve.
A világ számos részén kivételes gyógyerőt tulajdonítottak neki. A bagoly a mágia és a sötétség, a bölcsesség és a jövendőmondás madara.


Forrás: Temesvári Gabriella
Állatok a mitológiában

Kihalt állatok

A cikk címe szomorú. Benne olyan állatok vannak, amik miattunk haltak ki. Az erszényes farkas hivatalosan 1986-ban halt ki. Tasmániában élt, azelőtt előfordult Ausztráliában és Új-Guineában is, ezt bizonyítják a benszülőttek sziklarajzai, az elvadult kutyák kiszorították  Új-Guineáról és Ausztráliáról. Az erszényes farkasnak csíkjai voltak, mint a tigrisnek. Tápláléka kenguruk , más erszényesek és madarak voltak. A faj utolsó példánya Benjamin volt, a hobarti állatkertben élt.

A Steller-tengeritehenet Georg Wilhelm Steller, orvos és természetbúvár fedezte fel 1741-ben a bering-tengeri útján. A faj az Alaszka és Oroszország közötti Bering-tengeren élt. Vízinövényekkel táplálkozott. A felfedezése után 27 évvel kihalt, mert az utolsó példányát megszigonyozták.



A dodómadár a 17. században halt ki. Az Indiai-óceán egy szigetén Mauritiuson élt. Az első emberek, akik a szigetre hajóztak a dodókat megették, megkostólták a húsát, de a dodóhús nem volt finom. A dodómadarak az ostobaságuk áldozatai voltak, mert az ember által behozott állatok kiszorították őket.

A moa és a Haast-féle sas voltak új-zéland legnagyobb madarai. A moák futó madarak voltak, a magasságuk volt 3 méter. A Haast-féle sasok a levegő urai voltak Új-Zélandon, a karmai akkorák voltak, mint egy tigrisé. Ez a két faj a maorik vagy új-zélandi benszülőttek miatt halt ki.

Az őstulok a szarvasmarha  őse. Ismertető jele a nagy szarvai voltak. Előfordult Európában, Elő-Ázsiában és Észak-Afrikában. 1627-ben végleg kihalt.

A karibi barátfóka 1952-ben tűnt el a Föld színéről. A Karib-tengerben és a Mexikói-öbölben élt. Az életmódja pont olyan volt, mint a ma élő fókafajoknak. Ez volt az első újvilági emlősállat, mellyel Kolombusz hajósai találkoztak és le is vadászták őket.Kolombusz második hajóútjáról írt beszámolóban szerepel e állatfaj. A faj kihalását a húsáért, zsírjáért való vadászata idézte elő.



A vándorgalamb egy észak-amerikai galambfaj volt, ami nagy rajokban repült. Kanadában és az Egyesült Államokban nyaralt. Telelni Mexikóba és Kubába vonult. Az indiánok is vadásztak rájuk, a fehér ember vadászata a vándorgalambokra nagyobb mértékű volt. 1914-ben tűnt el a faj a Föld színéről.

 

 A kvagga zebraféle volt, amely Dél-Afrika szavannás területein hatalmas csoportokban élt. Alapszíne barna, feje és a nyaka csíkos.  Amikor a búrok letelepedtek Dél-Afrikában, a kvaggát szórakozásból vadászták, húsát csak a szolgák és a munkások fogyasztották. Bőrét lakásokban használták, de exportálták is. Agresszív viselkedése miatt marhacsordák őreként is alkalmazták, tudniillik riasztó hangjukkal jelezték, ha idegen közeledett. Búr eredetű elnevezése - kvagga - is erre utal.

 

Az utolsó vad kvaggát 1878-ban ölték meg, míg a legutolsó példány az amszterdami állatkertben pusztult el 1883. augusztus 12-én. Az 1800-as évek első felében még viszonylag gyakori volt az állatkertekben, de tenyésztését elmulasztották.

Állatokról

Állatoknak az állatok (Animalia) országába tartozó élőlényeket nevezzük. Az állatokkal a zoológia tudománya foglalkozik.

"Őseink többet éreztek, tudtak az állatokkal kapcsolatban, mintsem néhány más nép, avagy manapság mi gondolunk felőlük .

  Állatábrázolások a jégkorszakig – azaz Kr.e. 60000-10000 év közötti időkig – követhetők nyomon. A megtalált alkotások zömét a XIX. század végén francia és spanyol barlangok falfestményein fedezték fel, de csak a XX. század elején kezdték felismerni az archeológusok ezek különleges jelentőségét, és ekkor kezdték jelentésüket is kutatni. Eredményként egy olyan távoli, történelem előtti korszak kultúrájára derült fény, melynek létezését eddig fel sem tételezték.

 A barlangokat, melyekben ezek a sziklavésetek és festmények találhatóak, még manapság is szokatlan varázs tölti be.

- A Csendes óceán partján a legendák szerint a holló teremtette az életet és a rendet, elrabolta a Napot és a Holdat egy ellenséges szellemtől. Megszerezte és elhelyezte az égen. Később ivóvizet is szerzett, a folyókat halakkal és víziállatokkal népesítette be.

- Egy indián történet szerint a fecske ellopta a tüzet a Napból, és farktollain tartva lehozta az embereknek a földre.

- Az amerikai indiánok mitológiájában a pulyka szerepet játszott a világ teremtésében és megmutatta az embereknek, hogyan lehet gabonát termelni és miként űzhetik el a gonosz szellemeket.

- A babiloni teremtéstörténet szerint az istenek, akiket Tiamut-Anyaistennő az élet vízéből teremtett, addig nem keltek életre, míg a delfin elő nem hívta őket.

 - A róka Perzsiában szent állat, mert a holtakat átsegítette a mennybe.

- A nyugat-szudáni mandingók totemállattól származtatják magukat, hitük szerint a halál után lelkük a megfelelő állatba költözik, ezt az állatfajt szigorú szabályok, tabuk óvják.

- A közép-afrikai őserdei növénytermesztők nem az embert, hanem csak a titokzatos mágikus erőt származtatják totemállattól. Először a nemzetség őse kapta a manát, tőle pedig a mindenkori legidősebb nemzetségfő örökli.

- Amerikában, az északnyugati partvidék törzseinél található a totemhit, ahol a nemzetség tagjai mitikus állatőstől származtatják magukat. A totemizmussal hozható kapcsolatba az egyéni védőszellemek tisztelete is.

- Egy afrikai mítosz szerint egy párduc szerzett ivóvizet a hegyektől ordításával, azóta is mennydörgésnek hiszik a párduc üvöltését.

- A kalina indiánok hite szerint mindent Amana kígyó-istennő hozott a világra. Lakóhelye az ég vize. Nemcsak teremtő, hanem a vizek istennője is.

- Az indiánok szerint a Harkály a föld mélyéből kiszabadította az embereket és megtanította őket a vadászatra, földművelésre és a zeneszerszámok használatára.

- Észak-Amerika legelterjedtebb teremtő figurája a Búvármadár. Lemerült a tengerbe, iszapot hozott fel. Ebből keletkezett a Föld. A Földet egy óriás Teknős tartja a hátán.

- Az irokéz mondákban a Nap birodalmából egy bölcs Varjú érkezett a földre, ő hozta a kukoricát az embereknek.

- A maja mitológiában négy óriás jaguáristen tartja az égboltot. Tollaskígyó teremtette a világot, a növényeket, állatokat, és kukoricaliszt-tésztából a maják őseit.

- Az azték Kutya-isten a holtak földjéről hozott emberi csontból újrateremti az egyszer elpusztult emberiséget.

- Melanézia őslakói szerint az emberek ősei kígyók és krokodilok voltak.

   Szintén teremtéstörténet: az Úr a négy legnagyobb bálnára bízta a föld négy sarkát. Az ő feladatuk volt, hogy fenntartsák hátukon a földet, és ne engedjék alásüllyedni a feneketlen világtengerbe.

- Egyiptomban Kosisten agyagból formázza az embereket, Béka-istennő lehel beléjük életet.

- Kínában Nu-Va kígyólábú teremtő istennő agyagból formázta az embereket." /Temesvári G. Mítikus állatok/

 A teknősök a Testudines (vagy Chelonia) rendet alkotó hüllők. Kihalt és létező fajaik egyaránt vannak. 200 millió évvel ezelőtt már voltak teknősök. Ma körülbelül 300 ismert teknősfaj él a világon. Nagyon hosszú életű állat.  /A vicc szerint azért él sokáig a teknős, mert beletörött a páncéljába az idő vasfoga. Tény, hogy nagyon hosszú életű állatok. Vannak feljegyzések 152 évig élt óriásteknősről./

Érdekességek az állatvilágból

Hosszú időn át tartotta magát az a nézet, hogy együttérzésre és együttérzése kimutatására kizárólag az ember képes, ezért az empátia kifejezetten emberi vonás, olyan tulajdonság, ami megkülönbözteti az embert az állatvilágtól.
 
Az Emory Egyetem állati viselkedés-kutatója Teresa Romero és munkatársai A Yerkes Nemzeti Főemlős-kutató Központban szabadban élő csimpánzok között figyelték meg az együttérzés megnyilvánulási formáit – nyolc éven keresztül.
Más kutatóknak is voltak hasonló feljegyzései, de az övék kitűnik a többi közül rendkívül nagy számával: összesen háromezer körüli dokumentum elemzéséből vonják le következtetéseiket.
A nagy számú eset hozzásegítette a kutatókat, hogy észrevegyék a különbözőségeket, amelyek a bunda-tisztogatás, az ölelések, a gyengéd érintések és a csókok formái között lehettek. Például, a nőstény csimpánzok lényegesen együttérzőbbek voltak a hímeknél.
Ezek az eredmények teljes mértékben egybe esnek az embernél szerzett tapasztalatokkal. Ez egy adaptív viselkedés, ami feltehetően az anya-gyermek erős érzelmi kapcsolaton alapul. Az a képesség, hogy megértse, előre lássa, és rögtön reagáljon a bébi szükségleteire, rendkívül fontos az anya számára – ha jól akarja betölteni szerepét -, ezért valószínűleg az ilyen, együttérző viselkedést a természetes szelekció támogatta.
Érdekes, hogy hasonló viselkedésmódot lehetett megfigyelni a rangsorban elől álló hímeknél is, akik szintén gyakran nyújtottak vigasztalást. Ez arra az általános békéltető funkcióra utal, amit a legmagasabb rangú hímek betöltenek a csimpánz-közösség életében.
Egyébként rászoruló csimpánzok a legtöbbször a rokonaiktól, a társadalmilag közel állóktól kaptak együttérzés-nyilvánítást – két-háromszor többször, mint másoktól. És azokat támogatták a rokonszenvükkel, akik a múltban hasonló segítséget nyújtottak nekik. Ha a támadó szenvtelenül otthagyta áldozatát és nem kötött békét vele, akkor vagy 50 %-kal többször nyújtottak vigasztalást a társak.
Ez a kutatás az ember és az állatvilág közötti folyamatosságra világít rá – nem csak alaki, anatómiai vagy fiziológiai, de pszichológiai és érzelmi szempontból is.
forrás: Zöld Újság

Amikor egy vadon élő állat az emberektől kér segítséget..

Egy csapat könnyűbúvár az ördögráják éjszakai életét figyelte január 11-én Kona sziget partja mentén, amikor hirtelen delfinsipítást hallottak, és egy palackorrú delfin úszott feléjük. A delfin egyenesen az expedíció vezetőjéhez, Keller Laroshoz úszott. Hosszan és komótosan úszkált a búvárok körül, majd egyszer csak Laros körül kezdett el körözni és folyamatosan a hasát mutatta neki. Ahogy közel jött és hozzám nyomakodott, egyértelművé tette, hogy segítséget kér - mondta a profi búvároktató és ördögrája-szakértő.

 Laros hamarosan észrevette, hogy a delfin nem tud rendesen mozogni, mert egy horgászzsinór rátekeredett, és a horog beleakadt a melluszonyába. Az emlős békésen hagyta, hogy az ember megpróbálja kiszabadítani.

„Hamar észrevettem a bal első uszonyára tekeredett zsineget, amely az egész testét körbefogta és a horog is beleállt. Teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy tőlem akar segítséget kérni. Megpróbáltam letekerni. Kiszedtem a melluszonyba akadt horgot. A zsinór a szájából lógott ki és szorosan rátekeredett az uszonyára. Megpróbáltam kézzel lefejteni a damilt, de féltem, hogy fájdalmat okozok neki, illetve még jobban megsebesíthetem az állatot, így elővettem egy kést, hogy azzal vágtam le” - mondta Laros.
A búvár hozzátette, hogy az állat türelmesen és békésen tűrte a hosszú műveletet. A búvároktatónak sikerült eltávolítani a horgot és a zsinór jó részét, de amikor a többi búvár is csatlakozott hozzá, és megpróbálták a maradék zsinórt is leszedni, akkor a delfin elúszott, és nem tért vissza többé. Sajnos nem sikerült az összes béklyótól megszabadítani, mert a vízi emlősnek idővel fel kellett mennie a felszínre levegőért, de legalább a horgot és a sérülést okozó zsineget eltávolították róla.
forrás: Richpoi Hírek

Állatok - babonák

Általános felfogás a gólyáról, hogy a család, a hűség, az anyai gondoskodás, a bőség szimbólumának tekintették, és már a régi időkben is közkedvelt, nagy tiszteletnek örvendő állat volt.

 Az ókori görögök úgy vélték, hogy a gólyákban az elhunyt emberek lelkei élnek tovább, míg az arab világban a Mekkába eljutni nem tudó elhunytak lelkét vélték felfedezni a gólyában, akinek így madárszárnyon kell megtenni ezt az utat.

Európában szerencsehozóként, tekintettek rá. Régen úgy hitték, hogy akinek a házára gólya telepszik, és fészket rak a kéményre, annak a házát megvédi a villámlástól és a tűztől, gazdagságot és hosszú életet hoz a ház népére. A gólyafészket nem szabadott lerombolni, mert akkor átok sújtotta a leromboló házát.
Az ókori rómaiak Vénusz istennő állatának tekintették a gólyát, aki szerelmet és áldást hoz a gólyafészekkel rendelkező házra és népére; a gyereknek hírül adva, hogy gondoskodniuk kell majd szüleikről.

További népi hiedelmek a gólyáról:

• Akinek a háza udvarán, vagy a ház előtti árokban békát fog a gólya, ott gyermekáldás várható.
• Aki először álldogáló gólyát pillant meg tavasszal, az egész évben lusta lesz, de ez a "csapás" megelőzhető az alábbi mondóka fél lábon történő elmondásával:
  "Gólyát látok, fél lábon állok,
  Aki nem áll fél lábon, Lusta lesz a nyáron."
• Aki repülő gólyával találkozik először, az egész évben szorgalmas lesz.
• Aki földön álló gólyát lát az egész évben otthon marad, aki repülő gólyát lát az egész évben utazni fog.
• A kisbabák, a tó közepén kinyílott vízililiomok között „teremnek”. Oda csak a gólya tud bemenni hosszú lábával, majd hosszú csőrével megfogja a baba hasát, és egy pelenkába beleteszi. Így alakul ki a köldök. A gólya a csőrében összefogja a pelenka csücskeit, felszáll, és annak a háznak az ablakán teszi be a babát, ahol gyermekáldást várnak. Mivel a gólya nem tudja, hogy kisfiút vagy kislányt szeretne a család, így véletlenszerűen dől el a kisbaba neme.

 

A fehér gólya a magyar nép kedvelt madara, de szinte egész elterjedési területén szeretik az emberek, különféle hiedelmek kötődnek hozzá. Több európai nép – például a litvánok – hozzánk hasonlóan a nemzet madarának tartja. Még a finn gyerekeket is a gólya hozza, pedig arrafelé nem fészkel a szerencsehozó madár, s előfordulása is csak alkalmi.

 

 

Vannak közismert, kedvelt madaraink, mint a gólya, a kakukk, de egyik sem tudott oly közel férkőzni az emberek gondolatvilágához mint a fecske. Számtalan dalban, versben, mondókában megénekelték már. A népi hiedelmek hosszú időn keresztül isten madarának tekinteték és nagy tiszteletben részesítették. Mindenhol örömmel nézték ha fészket rakott az eresz alá. Úgy tartották, hogy szerencsét hoz a házra és népére. Nem is csoda, hogy a fecske az ember egyik legkedvesebb madara lett, hiszen oly közelségben éli életét, neveli fiókáit, hogy már szinte ” házi madárnak ” tekinthetnénk, és kedvessége, bájossága semmihez nem hasonlítható.
Tavasszal, amikor a villás farkú füsti fecskék megérkeznek Dél-Afrikai téli szállásukról, gyakran ugyanazt az ereszaljat, istállót keresik meg, ahol tavaly fészkeltek.
A néphit nálunk az isten madarának tekinti. A fecskét nagy előkészületekkel várják tavasszal az egész Kárpát-medence területén. Erdélyben, a Nyárád-mentén nagypénteken a gyerekek kitakarítják az ott hagyott fészkeket és kalácsdarabokat tesznek beléjük. A kalotaszegi gazdák leveszik kalapjukat és úgy köszöntik az első fecskét, és Kisasszony napján ugyanúgy búcsúznak el tőlük.
 . Általános hiedelem volt, hogy ahová a madár fészket rak, az a porta szerencsés lesz. Aki megütötte, vagy megölte a szent állatot, vagy leverte a fészket, azt hamarosan szerencsétlenség érte. Alsófehéren úgy tartották, hogy az ilyen embernek elszárad a keze, Udvarhelyen pedig azt mondták, hogy megmarja a kígyó, míg Jászladányban a nép szerint az isten néma gyerekkel bünteti meg a rongálót. Palóc vidéken azt mondták, hogy a fecske tüzet visz arra a házra, ahol a fészkét leverték.

A mongoloknál megmaradt egy ősi mítosz,  abban azt olvashatjuk, hogy a fecske mentette meg az emberiséget a mitikus íjász nyilától. A korai „kínai” mitológiában - mely nagyon sok hun elemet őrzött meg - a fecske termékenységi szimbólum és egyben az Ég küldötte is.  A sokszor csak feketének emlegetett madár segítette hozzá az egyik ősi, kínai-hun dinasztiát a gyermekáldáshoz. A történet szerint az anya éppen vízben fürdött és fiúért imádkozott. Éppen akkor repült arra egy fecske és a nő szájába ejtett egy tojást. Az asszony azt lenyelte és hamarosan fia született. A motívum nem egyedüli a belső-ázsiai térségben, hiszen hasonlóval találkozhatunk a Kr. u. 2 századi hun rokon népnél, a szienpinél. Tan Si Huaj születése kapcsán feljegyezték, hogy a fentivel nagyon hasonló módon született a nagy hadvezér és államférfi: az anya szájába jég hullott és attól termékenyült meg./forrás: barikád./

 .



A kakukk képes megjósolni, hogy meddig él az ember, ehhez a következő kérdést intézzük hozzá: „Kakukkmadár, mikor lesz a nyár, hány esztendeig élek én?” Ahányat szól a kakukk, annyi évet él a kérdező. Hasonlóan kaphatnak választ az eladósorban lévő lányok, ha férjhezmenetelük évét kérdezik a madártól.

Éjjeli állatokat nappal látni szokatlan, és a hit szerint a természet rendje ellen való, talán ezért is övezi babonás félelem a jelenséget. Sokáig baljós ómennek tekintették, ha bagoly néz be az ablakon, illetve denevér repül a szobába. Nemcsak a bagolyhoz, de a verébhez is kapcsolódtak babonák. Az ókori Rómában úgy tartották, a verebek viszik a halott lelkeket az alvilágba, és balszerencsét hoz, ha egyet is elpusztít valaki közülük 


A Varjú

 

A varjak bámulatos intelligenciával rendelkeznek, és - „unokatestvérükkel”, a hollókkal együtt - sokak szerint ők a legokosabb madarak. Képesek a tevékenységük megtervezésre és az egymás közti kommunikációra. Egyes fajaiknál a kezdetleges eszközhasználatot is megfigyelték. Megtaníthatók a számolásra, valamint egyes szavak, rövid mondatok elmondására. Némelyikük „kiejtése” jobb, mint a papagájoké. Intelligenciájuk ellenére ritkán válnak hobbi vagy háziállattá. Erről elsősorban a kártékonyságuk tehet, ami olykor nagyon sok kellemetlenséget okozhat. Az idők során az emberek számára varjú egyre inkább a mezőgazdasággal, a betakarítással kapcsolódott össze, Franciaországban még ma is fesztivált szentelnek e madárnak. A velük élő paraszt emberek számára a varjak többek voltak, mint egyszerű madarak, a beszélőképességük és az emberekhez való kötődésük miatt egyesek „tollas embereknek” nevezték őket.

E figyelemre méltó madarak világszerte szerepelnek a legendákban és mítoszokban. Bölcsességük, intelligenciájuk okán gyakran álltak az ősi istenek, mitológiai királyok szolgálatában. Akárcsak a hollók, a varjak is az isten, a halál vagy a katasztrófa hírnökei. Kínában a fekete varjú a gonoszságot és a rosszindulatot testesíti meg, míg a vörös vagy aranyszínű a Napot és a gyermeki kegyességet reprezentálja. A mitikus ábrázolásokon a napot gyakran egy háromlábú varjúval jelenítették meg, mivel a három a fény és a napot megtestesítő istennő száma volt. A japán sinto vallásban a szent varjak az istenek hírvivői. A zsidó hagyomány a halál madarának tekinti, míg a keresztényeknél a magányt jelenti, valamint a Sátánt szimbolizálja. Azt mondják, hogy csak egyszer választ párt magának, ezért a hűség kifejezője is. E monogám természetük lehet az oka annak, hogy az esküvői ünnepségeken szokás volt két varjat elengedni. Ha a madarak együtt maradtak, az annak a jele volt, hogy a házaspár is hosszú ideig kitart egymás mellett, ám ha a repülés közben elváltak, ugyanezt prognosztizálták a fiatalok esetében is. (Egyes helyeken az előrejelzésre varjak helyett galambokat használtak.)

Egykoron azt hitték, hogy a madarak viszik a lelkeket a mennyországba, vagy a túlvilágra. Mivel a madarak repülnek, kézenfekvő volt ezt a gyakorlatot hozzájuk társítani. Ha pedig a madár berepült a házba, arra gondoltak, hogy a madár a házból kíván egy lelket magával vinni a halálba. Számos kultúrában a varjakat és a hollókat tekintették a lelkek hordozóinak. A halállal való összekapcsolásuk valószínűleg onnan ered, hogy a varjakat gyakran láthatták, hogy a csatamezőkön, vagy a temetőkben emberi és állati maradványokkal táplálkoznak.

E madarak és a hozzájuk tapadó babonák szerepet kaptak az emberek mindennapjaiban is. A varjakat már a régi római idők óta jövendölésre használják. A ház körül köröző varjakat általában nem tekintik jó ómennek. A varjúcsapat egy közelgő harc vagy nagy katasztrófa bekövetkeztére figyelmeztet. Egy magányos varjú megjelenése, egyetlen ember halálát hirdeti. A haláleset abban a házban várható, amelyik fölött a varjú látható. A negatív babonás megítélésükből fakadóan, a varjak a népi hiedelemben jó ismerői a boszorkányoknak.

A walesiek szerint, ha egy varjú keresztezte az útjukat, balszerencsét jelentett. Ha viszont két varjú repült át előttük, a szerencse megfordulását jelezte. Az Egyesült Államok keleti partján található New England állam lakói számára viszont a balra elhúzó két varjú a balszerencse egyértelmű jele volt. A jóslás érdekében gyakran megszámlálták a varjakat. Egy régi angolszász népi rigmus szerint egy varjú rosszat jelent, a kettő viszont szerencsét hoz. A három varjú egészséget, a négy jómódot jelez, az öt varjú azonban betegséget, a hat pedig halált jelent.

Indiában a varjúkárogás vendégek érkezését jelzi előre. Másutt jelentéssel bírhat a károgás ideje és a károgások száma is.

Az angoloknál döglött varjat találni az úton jó szerencsét jelez, viszont a templomkertben látott varjak valamilyen szerencsétlenség vagy katasztrófa hírnökei. Egy régi francia mondás szerint a gonosz papokból hollók, míg a rossz nővérekből szarkák lesznek. A görögök az elviselhetetlen embertársukat a „Menj a varjakhoz!” szavakkal küldték a pokolba. Az írek viszont az elszalasztott lehetőséget kapcsolták össze e madárral. A jól ismert „eső után köpönyeg” mondásunknak náluk a „mehetsz érte a varjak után” felel meg. A régi rómaiak pedig, ha valamit megoldhatatlannak tartottak, azt mondták, hogy olyan ez, mintha a varjú szemét kellene kiszúrni. Azt pedig, hogy a varjak miért oly csendesek a nyár közepén, amikor levedlik régi tollruhájukat, a francia parasztok régen azzal magyarázták, hogy titokban a fekete tollaikkal kívánnak adózni a Sátánnak.

A koreaiak szerint, ha kora reggel iskolába vagy munkahelyre menet varjakat lát az ember, az egész napja balszerencsés lesz. A pechsorozat legalább egy napig fog tartani. Sri Lankán, ha egy varjú átrepül a ház fölött, az annak az előjele, hogy a bennlakók közül valakinek el kell távoznia. Ha a háztetőn egy varjú károg, jó hírek várhatók; ha a ház előtt károg, látogatók jöttére lehet számítani.

Az álomfejtők úgy vélik, hogy varjúval álmodni, csalódást jelent mindenben, bánatra, balszerencsére figyelmeztet, sőt halált is jelezhet. Ha varjúkárogást hall, akkor mások rossz tanácsára hallgatva vagyonvesztésre számíthat az álmodó. Fiatalember számára viszont azt jelzi, hogy egy asszony, aki kiszemelte magának, hamarosan elcsavarja a fejét.

A természet csodás alkotásai

A természetnek évmilliók álltak rendelkezésére, hogy kifejlesszen olyan megoldásokat, melyekről mi emberek sokáig csak álmodhattunk.

Delfin

A delfin   elképesztő sebességre képes, holott a testét fedő izomréteg ezt nem tenné lehetővé. Ám egy ügyes csellel mégis fürge vadásszá lett, ez pedig nem más, mint az áramvonalas fej.

A delfin orra olyan jól „formatervezett” hogy az állat gyakorlatilag ellenállás nélkül hasítja a vizet. Ezt a tulajdonságát használták ki az emberek is, amikor a hajóikat tökéletesítették.

Csiga

Az, hogy az ember páncél mögé bújik egy támadáskor, egyáltalán nem új keletű dolog. A régi népek is láthatták, hogy a teknős, vagy éppen a csiga is így tesz, és ezt leutánozták

 

Bogáncs

Talán a legismertebb természet ihlette találmányok egyike a tépőzár, melynek eredetijét a bogáncs adta. Ennek a virágnak a termése sok apró kiálló szálat tartalmaz.

Ettől azonban még nem tapadna, ám minden ilyen szál kampós véggel rendelkezik, így ha nem teljesen sík a felület, hanem szálas rendszerű, akkor azon megkapaszkodik. Ezt ismerte fel George de Mestral, és alkotta meg az azóta is használatos tépőzárat.

 

Szitakötő

A másik legismertebb természeti technika a szitakötő repülési módszere. A közel sem egyszerű rendszer tökéletesítője egy magyar tudós, Asbóth Oszkár volt.

A helikopter kezdetben sok áthidalhatatlannak látszó problémával küzdött, ám Asbóth, egy szitakötőből ihletet merítve, végül legyőzte a nehézségeket.

 

forrás: Bien.hu Természet a tudományban

 

 

GPS nélkül..

Vajon az állatok hogyan képesek a navigálás bonyolult műveleteit összehangolni, iránytű, térkép és GPS (műholdas helymeghatározó rendszer) nélkül?

Közismert, hogy a postagalambok vissza tudnak térni több száz kilométeres távolságból olyan tájakról is, ahol előtte sohasem jártak. Lenyűgöző az a navigációs képesség, amellyel a vonuló állatok ismeretlen területeket szelnek át egy cél felé haladva. De nem csak a vándormadarak, vagy az óceánokat átúszó bálnáknak és teknősöknek kell nagyszerűen tájékozódniuk, hanem az aprócska hangyáknak, vagy a méheknek is ügyesnek kell lenniük, hogy piciny világuk útvesztőiben ne tévedjenek el.

„A” pontból „B” pontba

Valamennyien éreztük már elveszettnek magunkat egy nagyváros forgatagában, autóutakon, vagy akár egy bevásárlóközpont polcai között is. A legtöbb ember nagyon gyengén tud tájékozódni, ennek bizonyítéka a GPS helymeghatározó eszközök térhódítása, az úton elhelyezett táblák sokasága, amelyek segítsége nélkül csak nagy nehézségek árán tudunk eljutni „A” pontból „B” pontba.

GPS – műholdas térkép











Mielőtt belekezdenénk az állatok navigálási képességének a boncolgatásába, gondoljuk végig, mennyire összetett tevékenységre van szükség a térben való tájékozódáshoz. Ha bárkit is egy ismeretlen területen raknának ki pár óra járásnyira lakhelyétől, aligha lenne ötlete, hogy merre induljon haza. Térképpel és iránytűvel felszerelkezve sem tudna visszatalálni, ugyanis ahhoz, hogy a megfelelő irányba induljon el, tudnia kell azt, hogy hol van éppen, azaz ismernie kell a kiindulási pontot. Vajon az állatok hogyan képesek a navigálás bonyolult műveleteit összehangolni, iránytű, térkép és műholdas helymeghatározó rendszer nélkül?

Hogyan talál haza a macska?

A macskának kiváló a vizuális memóriája, ezért a szabadba kijáró macska jól tud tájékozódni, és nem is szokott elveszni. Közismert dolog azonban, hogy akkor is helyes irányban indul hazafelé, ha több tíz kilométerre elhurcolják otthonától. Ennek bebizonyítására egy német zoológus néhány cirmost dobozba zárva, kacskaringós útvonalat választva, otthonuktól több kilométernyi távolságra lévő mezőre vitt, ahol korábban egy labirintust épített fel. Az útvesztő közepéből huszonnégy folyosó indult ki a szélrózsa minden irányába. A labirintust lefedték, hogy a Nap vagy a csillagok fénye ne segítse a tájékozódást. A macskákat betették a labirintusba, majd hagyták, hogy irányt válasszanak. Az esetek többségében azon a folyosón indultak el az állatok, amerre az otthonuk volt.

 Bebizonyosodott, hogy nem legenda az, hogy a macska hazatalál, de hogy hogyan, arra a zoológus nem tudott elfogadható magyarázattal szolgálni. A legkézenfekvőbbnek tűnt, hogy a macskák memóriatérkép alapján tájékozódtak. A tudósok azt feltételezték, hogy az állatok emlékezetükben tárolták a sok kanyart és fordulatot, s folyamatosan korrigálták magukban a hazafelé vezető útvonalakat. Ezt a feltevést is eloszlatta azonban néhány további kísérlet. Utazás előtt ugyanis elaltatták a macskákat, és úgy szállították azokat a kihelyezett labirintusba. A magukhoz tért állatok így is tudták, hogy melyik folyosón kell hazaindulniuk. Viszont nem találtak haza a cicusok, ha mágnest rögzítettek a fejükre. Ebből a kutatók arra következtetnek, hogy a hatodik érzék rejtélyének kulcsa vasból van. A macskák testében feltételezhetően vasoxidot tartalmazó idegi struktúrák, ún. magnetoreceptorok vannak. Ezek térbeli elhelyezkedése a Föld mágneses mezejének a hatását idegi impulzusokra fordítják le, és segítik az állatot a helyes irány kiválasztásában. Természetesen nem elhanyagolható a macskák kiváló hallása sem a hazafelé vezető útirány meghatározásába.

Iránytűs postagalambok

Megfigyelésekkel, kísérletekkel megállapítást nyert, hogy a galambok a Föld mágneses mezejét használják tájékozódásra. Német kutatóknak nemrégiben sikerült kikutatni azt is, hogy miképpen működik a galambiránytű.

Az iránytű a csőrben található













Bebizonyították, hogy a postagalamb csőre kb. 85 nanogramm vasat tartalmaz. A vasoxidot tartalmazó rendszer szimmetrikusan, 3-3 bőrfoltban helyezkedik el a csőr két oldalán. Az idegsejtek mindegyik foltban három irányból veszik körül ezeket a képződményeket, és a mágneses tér változásait a központi idegrendszerbe továbbítják. Ennek a szervnek a jelenléte és térbeli elhelyezkedése elegendő ahhoz, hogy a csőr iránytűként szolgáljon.

Nemcsak a galambok képesek a mágneses tér érzékelésére. Egyes rovarok, halak, kétéltűek, hüllők, madarak és emlősök is rendelkeznek magneto-receptorokkal. Kenneth Lohmann, az Észak-Karolinai Egyetemen professzora bebizonyította, hogy az álcserepes teknősök érzékelik a Föld mágneses terét.

Ezek a teknősök Észak-Amerika keleti partjainál költenek, a kikelő kisteknősök pedig azonnal megkezdik nyolcezer kilométeres vándorlásuk az Atlanti-óceánon. Életbevágóan fontos számukra, hogy ne térjenek el az óceáni meleg áramlások irányától, mert a hideg vízben kétségtelenül elpusztulnának. Évek múltán, amikor ivaréretté válnak, visszatérnek Florida partjaihoz, és ott szaporodnak.

A magneto-receptorok elhelyezkedése

Lohmann és munkatársai annak bizonyítására, hogy a Föld mágneses pólusai alapján tájékozódnak a kisteknősök, felállítottak egy tengervízzel töltött medencét. A medence köré elektromos huzalokból egy ketrecet építettek, amelynek segítségével változtatható mesterséges mágneses mezőt tudtak létrehozni. A mágneses tér megváltoztatásakor a teknősök is más irányba kezdtek el úszni. Eredményeik igazolták várakozásaikat: a kisteknősök navigációjára a mágnesesség van hatással.

Tájékozódás a Nap és a csillagok segítségével

A Nap és a csillagok helyzete alapján tájékozódó madaraknak nem elég meghatározni az égtájak irányát, figyelniük kell arra is, hogy az adott napszakban hol helyezkedik el a Nap az égbolton. Vagyis rendelkezniük kell belső iránytűvel és belső órával is. Ez sem elegendő azonban a tájékozódáshoz, ha a madár nem tudja meghatározni a kiindulás helyét. Ennek vizsgálatára Albert Perdeck, a Texas A&M Egyetem kutatója és munkatársai több ezer seregélyt fogtak be Hollandiában, és gyűrűzésük után Svájcban engedték őket szabadon. Az elengedést követő hónapokban számos madarat fogtak be szerte Európában. Miután azonosították a befogott seregélyeket, arra a következtetésre jutottak, hogy az idősebb madarak, amelyek már megtették a vándorutat az előző években, visszataláltak eredeti útvonalukra. Úgy tűnt, elengedésük után felismerték, hogy nem Hollandiában vannak, ezért letértek a megszokott délnyugati irányról, és északnyugat felé fordultak, így eljutva természetes telelőhelyükre. Velük szemben a fiatal egyedek, amelyek abban az évben keltek ki (így nem lehetett tapasztalatuk az útvonalról), nem tudtak arról, hogy áthelyezték őket, és folytatták útjukat délnyugatra, mígnem Spanyolországban kötöttek ki. A kutatók mindezt úgy magyarázták, hogy az útirány genetikailag rögzült a madarakban, de útjuk során megjegyzik a tájat, és a későbbi tájékozódásukhoz felhasználják ezeket az ismereteket.

Akkor most jobbra?














Az éjjeli vándormadarak tájékozódását kutatva Stephen Emlen, a Cornell Egyetem viselkedésökológusa egy planetáriumot épített, amelyben indigópintyeket vizsgált. Ezek a madarak a csillagok állása alapján tájékozódtak, és repülési irányuk korrigálásához figyelembe vették az idő múlását. Emlen és munkatársai felfedezték, az indigópintyek pontos navigációjukhoz teljes csillagképeket használtak fel. Egyik kísérletükben fokozatosan leoltották a planetárium kupolájába vetített csillagok többségét. A madarak kevesebb csillagot látva egyre pontatlanabbul voltak képesek meghatározni a helyes irányt. A kutatók egy másik vizsgálatuk eredményei alapján arra következtettek, hogy a vonulás iránya öröklött a madaraknál, de az északi irány felismerését meg kell tanulniuk. Ebben a kísérletben a fiatal madarakat úgy nevelték fel, hogy egy megfordított égboltot vetítettek nekik. Amikor ezeket a madarakat reptették a planetáriumban, akkor azok nem tudták az Északi Sarkcsillag alapján meghatározni a repülésük irányát.

Memóriatérképpel a labirintusban

A hangyák felfedező útjuk során újra és újra meghatározzák a hangyaboly irányát. Ehhez vektoriális összeadást végeznek. Az élelemgyűjtés útvonala felrajzolható sok, egymást követő vektor sorozataként. A hangya minden forduló előtt "kiszámolja" a fészek és jelenlegi pozíciója közé húzható vektor irányát, és rögzíti memóriájában. Ily módon a hangyák nem csak a vízszintes, hanem a függőleges síkban is tökéletesen tájékozódnak. Mivel a hangyák memóriája igen korlátozott, így feltételezhetően csak kevés vektort képesek egyszerre észben tartani. Ezért a hangyáknak időről időre törölniük kell memóriájukból a már szükségtelen vektorokat, hogy újabb útvonalat legyenek képesek elraktározni. Ez a törlés a fészekbe való visszatérés alkalmával automatikusan aktivizálódik, és a hangya tiszta memóriával indulhat neki a következő felfedezőútnak.

A hangyák tájékozódását segíti az is, hogy képesek megjegyezni a fészek környezetében lévő tárgyakat, amelyeket segítik a visszatérést a már felfedezett utakra és képesek az ellenkező irányban újra megtalálni a már feltérképezett tápláléklelőhelyet, és társaikat is oda tudják vezetni.

Új kérdések, megválaszolatlan dilemmák lesznek és vannak is az állatok tájékozódását illetően. További kutatómunkára van szükség, hogy kiderüljön, hogyan is működik valójában az állatok tájolási mechanizmusa. A mindenki kíváncsiságát kielégítő válasz még várat magára.

Forrás: Dr. Sarnyai Zoltán: Az állatoknak nem kell GPS
Fókusz