A népi műveltséget a természet oldaláról kell megközelíteni. A régi falusi ember a természetben élt, élete, munkája a természettől függött. Mozgásfolyamatait, változásrendjét átélte, élete szervezőjévé vált. Ez az élmény művészetére, kultúrájára is jelentősen hatott. Ma egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mesterséges környezetben az ember csak egy bizonyos pontig érzi jól magát, a természet világától való elidegenedés előbb-utóbb lelki és testi betegségekhez vezet. Ezt a problémát nagyon szépen érzékelteti a magyar nyelv természet szava, amely egyszerre jelenti a külső természetet és az ember belső lelki világának sajátosságait. (,,Jó természetű ember” – mondja a szólás-mondás.)
Fontos, hogy a mai generációkhoz is közelebb kerüljön a természet. A régi ember a természet örökösen megújuló folyamatait szokásrenddel építette be az életébe mely nemzedékről nemzedékre öröklődött. Volt egy éves szokásrend és egy emberi életet végigkísérő szokásrend. Az éves szokásrend a természetben megjelenő átmenetekhez kapcsolódó szakrális szertartásokból állt. Ide tartozott a téli és nyári napforduló, a tavaszi és őszi napéjegyenlőség, valamint az ezek köré csoportosuló ünnepeink. Az évek múlásával pedig az ember egyik életszakaszából a másikba kerül. Minden életszakaszhoz és az ezek közti átmenetekhez is tartozik szokásrend. Alapvetően három nagy életszakaszt különböztetünk meg, a gyermek, a felnőtt és az öregkort.
Tanulással kezdjük az életet
Mint köztudott a gyermek fő tevékenysége a játék! A tanulást sem kell elválasztani a játéktól. Nem is olyan régen még minden fontos dolgot megtanultak játszva vagy játék közben. De nem mindegy, hogy mivel játszik a gyerek és milyen környezetben.
Kezdjük az elején. Ahogy világra jön egy élet, az édesanyja rögtön játszik vele. Legelőször a kisded mondókákat hallja anyja szájából a kicsi. Ide tartoznak az altatók:
Tente, baba, tente
Itt van már az este
Köszöngetnek szépen,
Csillagok az égen.
A cirógatók, tenyérjátékok, ahol a felnőttek a mondóka közben a gyermek arcát, kezét simogatják, majd a végén megcsiklandozzák:
Kerekecske, dombocska,
Itt szalad a nyulacska,
Itt szalad, ott megáll,
És egy körutat csinál,
Ide bújik, ide be,
Kicsi gyermek keblibe.
Az ujjolvasó mondókánál a felnőtt sorra megfogja a kisgyermek ujjait, a hüvelykujjától a kisujja felé haladva számol.
Ez a malac piacra megy,
Ez itthon marad,
Ez kap finom pecsenyét,
Ez semmit se kap,
Ez a malac visít nagyot:
Uí, uí, éhes vagyok!
Hüvelykujjam almafa,
Mutatóujjam megrázta,
Középső ujjam felszedte,
Gyűrűsujjam hazavitte,
A kisujjam mind megette,
Megfájdult a hasa tőle.
Azután jönnek a piszézők, láblógatók, állítgatók:
Áll a baba áll,
Mint a gyertyaszál,
Esztendőre vagy kettőre,
Nagylány leszen már.
Majd mikor már megtanult menni a gyerek, a sétáltatók és a táncoltatók következnek.
Jár a baba, jár,
Mint a kismadár,
Holnapután a kert alatt
Lepkét is fog már.
Aki nem lép egyszerre,
Nem kap rétest estére.
Mert a rétes igen jó,
Katonának az való.
Az igazán szórakoztató kisdedjátékok a tapsoltatók, csipkedők, ökölütögetők, ahol a felnőttek a kisgyerekek két kezét vagy öklét játékosan összeütögetik a mondóka ütemére. A csipkedő mondókáknál felváltva egymás kézfejébe csípnek. A lovagoltatóknál a gyermeket a térdükre vagy a nyakukba ültetik és ,,höcögtetik”, lovagoltatják.
Csíp-csíp, csóka,
Vakvarjúcska,
Komámasszony kéreti a szekerét,
Nem adhatom oda,
Tyúkok ülnek rajta,
Hess, hess, hess!
Töröm, töröm a mákot,
Sütök vele kalácsot.
Tisztítom a mogyorót,
Annak adok aki jó.
Hám, hám, hám.
Hopp, hopp katona,
Felülök a csikóra.
Én ülök a csikóra,
Ti meg ketten a lóra.
Mit csinálunk ma rosszul?
...... Ha olyan korban kerül tv elé a gyerek, amikor még nincs tisztába a méretarányokkal, akkor nem kis zűrt okoz benne, hogy azok az emberek, akiket nap mint nap lát, most egészen kicsik, még nála is kisebbek pedig felnőttek, és ennek az ellenkezőjével szembesül, amikor az utcán lévő óriás plakátokat látja.
Az énekes játék ma is vonzó eszköz, és még az is marad. Igazi szerepet azonban csak a játékban kap, ezen keresztül fejti ki érzelmi és értelmi hatásrendszerét. A játék empátiája mélyíti el a szövegekben az ember és a természet szoros kapcsolatát. Ennek a folyamatnak a kialakulásához önmagában az énekes játék sem elegendő. Fontos kiegészítője a mesevilág, a hagyomány tárgyi, képi kifejeződései, s nem kevésbé a vallások gondolatvilágának megismerése. Ezek az ismeretek vezetnek el hagyományaink hasznosításához.
Hagyományaink annyit érnek, amennyit gyermekeink fejlődéséhez, azaz a holnap számára nyújtanak. Értékük eldöntéséhez mérlegre kell tenni őket.
/Részlet Róka Margit
MAG közösség/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése