Ha a Balaton tava simára fagyott, igencsak örültek a nádaratók, mert akkor a tolókaszával könnyen „letolták” a nádat az apák és fiaik, míg az anyák és a lányok markot kötöttek. Nehezebb helyzet adódott, ha a tó jege behavazódott, mert akkor a gyalászkával – egykezes kis kaszával – történt a nádvágás. Miután megtörtént a learatás, kévébe kötötték, s szánnal a partra húzták a lakóházak tetejéhez, veremkészítéshez szükséges nádat. A befagyott Balaton jegét a jégvermekbe hordták a jégvágók, akik csizmájukra jégpatkót kötöttek, s törték, zúzták a jeget. A begyűjtés után jégvermekbe helyezték el, más hűtőeszköz híján a henteseknek, mészárosoknak, kocsmárosoknak és az orvosoknak egyaránt szükségük volt rá.
A munka mellett a szórakozásra is jutott idő. Már a 19. század közepétől elterjedt a parasztgyerekek körében a kezdetleges fakorcsolya. Majd a 19. század végén megjelentek a korcsolyázóegyletek is, de ebben a körben a korcsolyázás már úri sportnak számított, hiszen cipőre csatoltató acélkorcsolya szükségeltetett a testedzés ezen formájához.
Az 1860-as években, Keszthelyen bukkant fel először, az eredetileg Ausztriából származó fakutyázás szokása. Majd az 1878-as Jég- és Regatta Sportegylet kőnyomatos oklevelén fedezhetjük fel a fakutya naiv ábrázolását. Kezdetben inkább csak a férfiak próbálgatták, majd a 20. század elejétől már vegyes társaságokat látunk a korabeli ábrázolásokon. Nemcsak szórakozáshoz használták a támlás, támla nélküli, fa vagy vas fakutyát, hanem a halászok is ezzel indultak a jégi halászatra, sőt Cholnoky Jenő földrajztudós és kisegítő személyzete is ezzel vett részt egy balatoni expedíción.
A Balaton jegén összegyűlő korcsolyázó, fakutyázó társaságok téli jégfarsangokat rendeztek a lenyűgöző szépségű téli Balaton jegén. Ám íróink sem tudtak megfeledkezni a téli Balaton csodálatos világáról, s lírai, prózai opusokkal emlékeztek meg a természeti jelenségekről. A befagyott Balaton jellegzetességeinek és szépségének leírására a nagy mesélő, Jókai Mór Az aranyember (1872) című regényében lelhetünk rá. Jókai huszonöt évet töltött nyaranta Füreden. E tartózkodás sarkallhatta balatoni vonatkozású témák megírására. 1867-ben vásárolta meg azt a telket, ahol ma már az irodalmi múzeumként működő, hét helyiségből álló Jókai-villa áll, s 1870-től húsz éven át töltötte itt a nyarakat, leköltöztetvén az egész fővárosi személyzetet, de a madarakat, kutyákat, macskákat is. Itt kúrálta örökölt hörghurutját. Az aranyember lírai képei a balatoni tél csodavilágába kalauzolják az olvasót, pedig állítólag Jókai a regény megírásakor még nem látta a Balaton jégtükrét.
A téli balatoni tájképek sora azonban ezzel még nem zárul le. Eötvös Károly írta az első Balaton-monográfiát, Utazás a Balaton körül címmel. Ez tájleírások, anekdoták, megtörtént és mesés történetek könyve. Olvashatunk benne arról is, amikor a Balaton jege nem bírta el a rajta levő tömeget. Az anekdota szerint az 1830-as években egy lakodalmas menetet nyelt el a víz, az ifjú házasokkal együtt: „A kocsi alatt leszakadt a jég, s lovak és emberek a víz alá merültek. A kocsirúd vége kiállott a vízből, hátulsó kerekei a feneket érték. Lovak a rúd mellett, emberek a kocsiban, mintha semmi sem történt volna. Halott volt valamennyi. De a kocsis akkor is tartotta a gyeplőt, s a vőlegény akkor is tartotta menyasszonya kezét, s a menyasszony akkor is nyitott szemmel mosolygott.” Hasonlóan tragikus történet az alsóörsi és a balatonfőkajári halászoké is, akiket szintén a jégpáncél és a vihar kerített hatalmába, mert akármennyire is kellemes még télen is a Balaton partján időzni, azért: „A téli Balaton nem enged magával játékot űzni.”
forrás:Magyar Hírlap
/Oláh Ildikó: Téli Balaton festmény/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése