Bonsai képek...

Minden fa aranyat terem...

KIRÁLY FÁJAA király fájának egy öreg almafát neveznek a mi falunk határában.
Idegen meg sem fordulhat nálunk anélkül, hogy azt meg ne mutatnánk neki.

- Jól nézze meg, mert ilyent vagy látott életében, vagy se - így szoktuk neki bemutatni a király fáját.

- Szép fa ez nagyon - ezt feleli a vendég rendesen, s azt gondolja magában, hogy nincs biz azon semmi különös szépség se. Olyan, mint a többi öreg fa.
Mohos a dereka, ritkás a koronája, aprós a gyümölcse.

Azért mégis nevezetes fa ez nagyon. Mégpedig arról nevezetes,
hogy már egynapos korában aranyalmát termett. Mégpedig nem is egyet, hanem kettőt. Mégpedig olyan nagy úr szeme láttára, mint amilyen a király.

Persze régen volt ez nagyon, a régi jó időben, mikor még a só is sósabb volt, a méz is mézesebb volt. Akkor történt egyszer, hogy a királynak dolga volt mifelénk. Az öreg harangozó azt mondja, hogy csak a mi templomunk harangjának a szavát akarta meghallgatni.

Elég az hozzá, hogy ott lovagolt el egyszer a király a falu végén.
Nagyon el volt merülve az ország gondjaiban, s tán föl se emelte volna a fejét, ha egyszerre el nem nyeríti magát a lova.

- Mi bajod, Pejkó? - riadt fel gondolataiból a király, megsimogatva a ló sörényét.

Nem volt a Pejkónak semmi baja, csak az öröme volt nagy.
Mégpedig annak örült nagyon, hogy odaállt elejbe egy kis ember,
ásó volt a kezében, és azzal tisztelgett katonásan.
De olyan katonásan ám, hogy még a királynak is öröme telt benne.

- Fogadjisten, szolgám - adta vissza a köszöntést emberségesen.
- Kinek tiszteljelek?

- Támadi Balázs a becsületes nevem.

- Vitézhez illő név - mosolygott a király.

- Huszár voltam - húzta ki magát kevélyen a fehér hajú kis ember.

- Hát most mi vagy? - kérdezte a király.

- Most csak afféle szegény vincellérember vagyok - szúrta az ásóját a földbe Támadi Balázs, és vágta vele a hantot, mint huszár korában az ellenséget.

Meg is tudakolta tőle a király, hogy mi lesz abból.

- Gödör biz ebből, tiszt úr.

- Hát aztán minek lesz a gödör, Támadi Balázs?

- Ennek e, tiszt úr, ennek e! - emelte föl az öreg a földről a vastag facsemetét.

- Nem terem már az teneked, Támadi Balázs - mosolyodott el a király -, minek vesződsz vele?

- Nono, tiszt úr, teremhet az még énnekem is! - törölte le az öreg
inge ujjával homloka verejtékét.
- De ha nekem nem, a maradékaimnak bizonyosan.
Nem tudom, kiféle lehet a tiszt úr, de bizonyosan tudom, hogy csak arról a fáról szedi a legjobb ízű almát, amit az apja ültetett.

Egyik szeme elmosolyodott a királynak, a másik könnybe borult.
El is érzékenykedett, meg is indult, s egy vadonatúj aranyat hajított le a gödörbe.

- No, isten megáldjon, Támadi Balázs - emelte a kezét a sapkájához.

Az öreg vincellér azonban akkorát rikkantott, hogy megint csak vissza kellett fordítani a Pejkót.

- Hohó, tiszt úr - kapta fel ujjongva az aranyat -, nem megmondtam,
hogy teremhet még ez az almafa énnekem magamnak is?

A király elnevette magát, és még egy aranyat hajított le az öreg huszárnak, aki hálálkodva csapta össze a kezét.

- Ó, bárcsak egész erdőm volna ebből a csudafából, amelyik már egynapos korában párjával termi az aranyat!

Eddig van a mese a király fájáról. Az igazság pedig az, hogy minden fa aranyat terem, amelyiknek gondját viselik.

este...... a csend hangjai....

Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben, vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.  /Márai/

 

A csendet vágyom,
egy lágy ölelést,
néhány könnycseppet,
mit a boldogság ajtaján hagyott rés
....kettőnknek engedett.   /Kelemen Zoltán: Lehelet/

A Föld a virágokkal mosolyog ránk...

Szép tájakon...... a Solfatara kráter /saját fotók/

 Solfatara egy alvó vulkán krátere Pozzuoli mellett, Nápolytól északra, amely kénes kigőzölgéseiről híres.

A boldogság olyan, mint a pillangó

 

.

A süni szívébe akkor kezdte belopni magát a szomorúság, amikor az ősz beálltával nem talált már több lehullott piros almát a fák árnyékában. A puha avar sem tompította bánatát, amelyben reggelente a forrás vizéig gurult. Most nem is volt hozzá kedve, csak bandukolt lefelé a keskeny ösvényen, s közben azon morfondírozott, miért is van olyan egyedül. Bár kedves kis sün volt, mégsem kereste a többi erdei állatka társaságát. Amolyan magányos életet élt, bár jóban volt mindenkivel, mégsem mondhatta el, hogy igazi barátja volna. Megmosakodott a lassan csörgedező vízben, megrázta magát, és elindult vissza az úton. Úgy érezte a szíve egyszerre üres és nehéz.

Egy öreg, kiszáradt tölgy alatt lakott takaros kis kuckójában. Ahogy nyitná az ajtót, egyszer csak egy apró, színes szárnyú pillangó röppent a kilincsre.
-Hogy hívnak?-kérdezte a süni?
-A pillangó nem válaszolt, csak megrebbentette szárnyait, és könnyedén, kecsesen a süni vállára repült. És a süni szíve megtelt valamivel, amitől hirtelen olyan könnyűnek, és jókedvűnek érezte magát, hogy legszívesebben nagyott ugrott volna. De ehelyett óvatosan kinyitotta az ajtót, és besétált a kuckójába. A pillangó körberöppent a kis szobán, majd megpihent az egyik cserepes virágon. A süni óvatosan leült elé, és csak nézte-nézte az apró, törékeny pillangót, a csepp fekete csápokat, bársony szárnyacskákat, amelyen oly gyönyörű színek alkottak leírhatatlanul szép mintákat, hogy a süninek még a szeme is könnybe lábadt. Csak mikor már kezdett beesteledni, akkor kapott észbe, gyorsan összecsapott valami vacsorát, meglocsolta a virágokat és kiseperte a konyhát. Közben oda-oda pislantott a pillangóra, félve, nehogy eltűnjön, de az nem mozdult. Aztán boldogan bújt ágyba, úgy helyezkedett, hogy fekve is láthassa a kis jövevényt. A pillangó hangtlanul felröppent, és megpihent a kiságy végében. A süni sokáig feküdt még nyitott szemmel. Azon az éjjelen mosolyogva merült álomba.

Másnap reggel vidáman ébredt. Úgy tűnt, a csodálatos pillangónak esze ágában sincs továbbállni. A süni kicsit félve nyitotta ki az ablakokat, hogy kiszellőztessen, de a pillangó csak könnyedén leírt egy-két kört a tisztáson, megpihent néhány színes virágon pár röpke pillanatig, aztán újra belibbent az ablakon. A süni ugrándozva indult a forráshoz, a pillangó pedig mindvégig ott röpködött körülötte.
-Olyan gyönyörű vagy! - mondta neki a süni. - Amióta velem vagy, minden olyan szép lett. Vigyázni fogok rád, és szeretni foglak, amíg csak élek.

A napok ugyanúgy teltek, a pillangó mindehová magával kísérte a sünit, úgy tűnt, végleg mellette marad már. A süni szíve csordultig telt boldogsággal, mindenkit nevetve üdvözölt, egész nap vidáman ugrándozott, a kertje megszépült, s kis lakása ragyogott a tisztaságtól.

Az egyik reggelen kis mókuscsapat játszadozott a tisztáson. A pillangó kiröppent, és könnyed tánccal köszöntötte az apró sereget. Azok kacagva kergetőztek vele, ugráltak az ágakon és cigánykereket hánytak örömükben. A süni összeszorított szájjal figyelte az ablakból. Két órába is beletelt, mire megjött a kis mókusok mamája, és továbbindultak. A pillangó megpihent az ablakpárkányon. A süni szíve haraggal telt meg. - Hogy lehetsz ilyen? Csak játszol, és rólam teljesen megfeledkezel! Én közben takarítok, teát főzök, virágot locsolok. Te pedig csak repkedsz ott kint. Hogyan tehetsz ilyet? Hogy lehetsz ilyen önző?

A pillangó összedörzsölte apró csápjait, s a süni orrára repült. Onnan tovább, leírt egy kis kört, megcsiklandozta a süni fülét, majd a magasba emelkedett, és eltűnt a fák között. A süni szeme kerekre nyílt. Aztán kirohant a tisztásra, de a pillangónak már nyoma sem volt. A kétségbeesés összeszorította a torkát. Rohanni kezdett az erdőben. Minden levél alá bekukkantott, minden apró ágat megnézett, de hiába. Egyedül maradt. Sírva rogyott le egy kőre, a fejét arcába temette, és keserves zokogásban tört ki. Egy öreg harkály ült a fán mellette. Sok telet megért már, az erdőben mindenki tisztelte bölcsessége és jósága miatt.
-Ejnye, no, mi bánthat egy ilyen takaros kis sündisznót?
A süni könnyeit nyeldesve mesélte el, hogyan talált rá a csodálatos pillangóra, hogyan éltek boldogan, és hogyan hagyta őt most magára végtelen keserűségben...
A harkály egy darabig hallgatott. Aztán megkérdezte: - Mondd csak gyermekem, milyen is volt ez a pillangó?
A süni letörölte könnyeit, és megpróbálta szavakba önteni azokat a csodálatos színeket, mintákat és alakzatokat, amiket a pillangó szárnyán látott.
A harkály bólintott.
-Értem már... Ne búslakodj, kis barátom! A boldogság pillangója ritka vendég nálunk. Váratlanul érkezik, de sosem tudhatod, meddig marad nálad. Ne sírj, visszatérhet még hozzád. De nem várhatod el, hogy egész életedben csak melleted legyen! Ha jön, örülj neki, csodáld, szeresd, de soha ne tegyél neki szemrehányást, mert akkor azonnal tovább áll.
A süni letörölte könnyeit.
-Akkor most mihez kezdjek?
-Ideje tüzifát gyűjtened. Nyakunkon az ősz...

Aznap éjjel a süni a pillangóról álmodott...

....november van..

'Ha a hold ember alakot öltene
öreganyó lenne ki éjjel
éberen vigyáz ránk.

A nap édesanya lenne
és melengetne bennünket,
ringatna sugár karjaiban.

A szél a szélsőséges takarító
itt tiszta rendet rakna,
ott rendetlenséget teremtene.

A virágok játszó
kisleányok lennének
és a szellő hangjára
táncra kerekednének.

A szomorú fűz
szépséges lány volna,
dús hosszú haja
a levegőben lobogna.

És a büszke tölgy
derekas legény lenne,
szeme még a viharban
sem rebbenne meg.