Mondák - a Sóvidék mondái

[Kodáros]

A felsősófalvi népi hiedelmek közül talán a Kodároshoz fűzött mesés történetek a legismertebbek. A falu fölé ÉK-ről magasodó szikladomb mélyén van elrejtve a helybéliek hite szerint Darius király, más változatban Kodáros mondabeli király kincse. A kincskereső szenvedély a múlt század végén addig fokozódott, míg néhány ember egy közel 20 m mély barlangot ásott a domb oldalába. Munkájuk emlékét a barlang fölötti nagy andezit kőtömbbe bevésett felirat őrzi (“1889 B& N Ástuk”). A hiedelem eredete a Darius-mondák kialakulásával van kapcsolatban. Az írott források alapján úgy tűnik, hogy Ilosvai Selymes Péter 1548-ban írt “Nagy Sándor története” és más XVI. századi széphistóriák alapozták meg a Kárpát-medencében a “dariusi kincsek” mítoszának kialakulását.

A Kodáros név minden valószínűség szerint a Darius származéka. A monda helyhez kötésében számos tényező közrejátszhatott. A hegycsúcsok a népi hiedelmek, mondák egyik fő megnyilvánulási helyei. Feltételezhető, hogy a szikladomb mélyén egy üreg létezik, bár ennek kőzete andezit tufából van. A hely titokzatosságát a közelben lévő két temető is fokozhatta. A monda kialakulásának fő oka a domb tetején keresendő, ahol egykoron valamilyen emberkéz alkotta építmény állhatott. Ennek lepusztult - titokzatosnak, megmagyarázhatatlannak tűnő - maradványai alapozhatták meg a későbbiekben a népi hiedelem kialakulását.

[Rapsóné vára]

Rapsóné, Firtos és Tartód testvérek voltak s egy időben építették várukat. Este mind a három várban egyszerre gyújtották meg a gyertyát. Rapsóné értett az ördöngös mesterségekhez, várának köveit egy bűvös kakas és egy táltos macska hordta fel a hegyre. A Barátság-tető alatt, a Borza-vápában van egy barlang, abban laktak az aranyhajú, habköntösű tündérek, akiknek Rapsóné volt a királynőjük. Ezek mindannyiszor elkísérték, ha Firtoson és Tartódon lakó testvéreihez ment látogatóba.

A barlangban mulatozó tündérek egyszer behívtak magukhoz egy pásztorlegényt. Három napig énekeltek, táncoltak, muzsikáltak neki. Aztán leültek vele kártyázni, s egy kalap arannyal bocsátották el. A pásztor kiment, e kincset leöntötte a földre, s visszatért, hogy újra megtöltse kalapját. Hanem ekkorra eltűnt már a tündérvilág, és amikor a kint hagyott aranyát kereste, azt sem találta, mert szénné változott át. Rapsóné kincse nem is ott, hanem a Deszkásvár barlangjában van elrejtve.

Egykor kincskeresők addig ástak ott, míg egy nagy vasajtóhoz értek, melyet három lakat védett. Leütötték ezeket, mire az ezer év óta zárt ajtó olyan nagy zajjal pattant fel, hogy a hegy megrendült belé. A nyíláson át roppant kincshalmaz tűnt fel, de amikor hozzá akartak nyúlni, félelmetes hang hallatszott: "Emberélet esett áldozatul e kincs elrejtésekor, csak emberélettel lehet azt kivenni.!" A kincskeresők megszaladtak, s még elég jókor, mert mögöttük egy hatalmas szikla zuhant s elfödte a kincstár ajtaját.

[Rapsóné útja]

Rapsóné gazdag asszony volt, Parajd és Szováta között állott a vára. Amilyen gazdag, olyan vallásos is volt, és minden vasárnap négylovas hintón hajtatott Kolozsvárra misét hallgatni. De gyakran elkésett, mert rossz volt az út. A szép özvegy megegyezett az ördöggel, hogy jó utat készít neki Kolozsvárig, s fizetség fejében két hegy aranyat és egy völgy ezüstöt kap. Az ördög egy éjszaka olyan sima utat csinált a vártól Kolozsvárig, amilyen eddig még nem volt a világon. Ezen a bűvös úton olyan sebesen haladott Rapsóné hintaja táltos lovaival, hogy még a várban volt midőn elsőt harangoztak, de mikorra beharangoztak, már ott is volt a templomban. Egyszer kocsisa kalapját lefújta a szél, s az le akart szállni, hogy felvegye.

Ok nélkül szállasz le - mondta az asszonya - mert a kalapod már öt óra járásnyira maradt el. Az ördög hamarosan jelentkezett a fizetségért. Rapsóné sokáig húzta-halasztotta a fizetést, de végül nem tudott kitérni. Ekkor a ládájából kivett két aranyat és egy ezüstöt. Két mellére tett egy-egy aranyat, a kettő közé egy ezüstöt. - Itt a két hegy arany és az egy völgy ezüst, viheted! - mondta az ördögnek és nagyot kacagott hozzá. Az ördög megharagudott, hogy így rászedték, s szét is rombolta a szép utat azon az éjszakán.

[Athya, Etéd, Énlaka, Szolokma]

Volt egyszer egy székely ember, s annak három fia. Mind a három legénysorban volt már, meg akartak házasodni. Mondta nekik az apjuk: - Hát gyertek, fiaim, ki a határra, hadd osszam el köztetek a földeket. - Kimentek a határra, ott egy nap darab helyet kimért, s mondta a legidősebb fiának: - Ez a hely a tiéd! - A fiú aztán ide egy falut épített, s ennek a falunak Etéd lett a neve.

Amikor a nagyobbik fiúnak kimérte a helyet, továbbmentek, s a középsõnek is kimért akkorát. De a mérés után azt mondta: - Erről még szólók ma. - A középső fiú is falut épített erre a helyre. Ennek a falunak Szolokma lett a neve.

Hanem, míg az apa a középső fiának méregette a helyet, a harmadik nem győzte várni, míg rákerül a sor, s ingerülten mondta: - Nekem azt add! - Az apja így válaszolt: - Nem lehet, ott én lakom. - Ez Énlaka.

Adj hát nékem es, apám! - ismételte a fiú. Az apa kimérte a harmadik helyet is, s a harmadik fiú is falut épített ide. Ennek a falunak Atyha lett a neve.

[Firtos vára]

A vár úrnője, Firtos a jó tündérek királynője volt. Testvére Tartód azonban éppen az ellenkezője. Firtosnak igen megtetszett a vidék, és elhatározta, hogy a tetőn palotát épített magának. Meg is kezdődött az építőmunka. Arra járt Tartód, akinek a szívében irigység támadt. Fogadást ajánlott, hogy ő szebbet fog építeni, sőt még arra is lesz ideje, hogy Firtos palotájának sarokkövét kiemeltesse és a magáéba építesse be.

Firtos várában éppen a vár elkészültét ünnepelték, mikor váratlanul lecsaptak Tartód rossz tündérei, kifeszítették a sarokkövet, vasrúdra húzták, és elröpültek vele Tartód vára felé. Ámde az éjféli kakasszó úton érte őket, a vasrúd Korond felett kettétört, a kő leesett, és ma is ott látható rajta a gonosz tündérek által fúrt lyuk. A nép Likaskőnek nevezi. A kő lezuhanásával Tartód elveszítette fogadását, vára összeomlott, s büntetésből el kellett költöznie Firtos birodalmából.



  Kincses Kodáros: egy hely ahol, a föld alatt temérdek kincset ástak el, a lejárót viszont senki sem találta meg. Az emberek elkezdték átvágni a sziklát a lejárót kutatva, de mindenkit megrémít a jóslat, miszerint az első aki megtalálja a kincset, az meghal. A barlang, amely az emberek keze munkája, Felsősófalván található a falu közvetlen közelében.

Csillagokról

"A világegyetemben a csillagok nem magányosan tündökölnek, hanem csillagvárosokba, úgynevezett galaxisokba tömörülnek. A mi csillagvárosunk a Galaxis, így, nagy kezdőbetűvel írva. A Földről szabad szemmel látható összes csillag a Galaxishoz tartozik, mely korong alakú. A Galaxis síkjának irányába nézve sokkal több csillag látszik, mint az ég más területein. Ez a rengeteg csillag, mintegy összeolvadva, egy halvány tejszerű sávnak látszik, ez a Tejút. A Tejutat nagyobb városokból, így Budapestről sem lehet látni a fényszennyezés miatt. A Tejút a Hattyú csillagképnél két ágra szakad, amit egy, a csillagközi térben levő sötét köd fényelnyelő hatása okoz.

A Tejutat sok szép monda említi meg.

A székely eredetű monda a hun mondakör Csaba vezéréhez kapcsolódik. Két változata ismeretes, egyik a Csaba Útja, a másik a Hadak Útja.

Csaba Útja:
A szánakozó Hadúr csodát tett Csaba királyfi búcsúzásakor. Mikor az vitézivel elindult a holdvilágos éjjel, az égbe emelte őket, útjukat csillagok mutatták, s a lábuk nyomán gyémántszikra lobbant, mely ott maradt örökkön-örökké.

Hadak Útja:
Csaba királyfi az apjának, Attilának halála után kitört testvérháborúban csatát vesztett, és Bizáncba menekült. Seregének egy részét hátrahagyta, s ők a Csigle mezőn várták visszatérését. Az Erdélyben őrködni hátrahagyott székelyeknek Csaba esküvel ígérte, hogy veszedelem idején a segítségükre siet. Háromszor kellett a keletre tartó seregnek visszafordulnia. Előbb a föld rengése, az erdők zúgása adta hírül a bajt, egy esztendő múlva a folyamba siető patak s a tengerbe torkolló folyam továbbította a segélykérést, három év múltán pedig már csak a szélvész, a puszták vihara érte utol a legendás hadat. A monda szerint hosszú idő telt el ezután, Csaba is rég meghalt, segítségre már senki sem számított, amikor ismét háború sújtotta a népet, s a veszély minden addiginál nagyobb volt. A segítség azonban negyedízben sem maradt el. Ezúttal a Székelyek Járó csillaga (a Szaturnusz) vitte a veszedelem hírét a földről az "égi csarnokba". Csaba hadai a csillagos égen végigvágtázva érkeztek, majd - sebezhetetlenek lévén - teljes létszámban ugyanarra, ugyanoda vonultak vissza, miután az ellenséget megfutamították.
"A fényes hadak ösvénye pedig, melyet jöttökben és visszatértökben taposának, eltörölhetetlen marad az ég boltozatán: az ő lábaik és lovaik patkóinak nyoma az, mit derült éjfeleken mint tejfehér szalagot látsz tündökölni a magasban, s melynek azon órától Hadak Uta a neve a székelyeknél, melyre tekintve megemlékeznek ők Csabáról és hős atyjáról, Eteléről."

Egy másik székely monda a Tejutat Szépasszony Vásznának tartja:
"A szépasszony hűtlen lőn kedveséhez. Ez arcul csapta őt, s letűnt a feneketlen kristálytóba, ezt mondván: Várhatsz engem ezer esztendeig! A szépasszony most kedvesét ezer esztendő óta várja, éjjelenként kiteregetve vásznát s estve-reggel a kristálytó vizével öntözgetve azt, mi aláperegvén szüli a harmatot."

A Csallóközben a Tejutat Tündérfátyolnak is hívják:
"Élt egyszer a Csallóközben egy szegény halászlegény, aki beleszeretett a vízimolnár leányába. A molnár hallani sem akart a halászról, mivel gazdagabb kérőt szánt a lányának. Már éppen készültek volna a lakodalomra, amikor a halászlegénynek sikerült megszöktetnie a lányt. A menyasszony és a vőlegény rokonsága üldözőbe vette a szerelmeseket, s a lány fátyla, amely menekülés közbe beleakadt egy bokorba, nyomra is vezette őket. A molnár, amikor rájuk talált, haragjában mindkettőjüket megölte. Ekkor a lányból fehér, a fiúból piros liliom lett, de a gazda azokat is leszakította. A fehér liliom tündérlánnyá változott, felszállt az égbe, ahová magával vitte árulkodó fátylát is. A piros liliom helyén viszont bővizű forrás buzogott fel a földből. A tündérleány azóta is az égbolton úszó fátylán ereszkedik le éjjelenként a forráshoz, hogy szomját oltsa. Szomorú dalát még ma is gyakran hallhatják az éjszakai halászok."

Egyébként a népi képzelet gyakran kapcsolja össze a Tejutat a tündérek útjával, amelyen éjszakánként a földre ereszkednek. Erre utaló elnevezések: Tündérek Útja, Tündérek Járása, Tündérek Fordulója, Tündérút.
A Csallóközben a Harmatos Út név is ismert:
"Az égen látható út, amin a tündérek forognak meg jönnek le az égbül. Oszt hogy éjjel le ne térjenek az útrú, a mennybül harmat száll alá a csillagokra, hogy a’ látható legyen. Hajnalra meg főszárod, mikorra má’ a tündérek visszamentek az égbe, ezér’ híják harmatos útnak."
A Hajnalszakadék, Hajnali Hasadék elnevezések, valamint a csallóközi monda közötti hasonlatosság látszik. Ez előbbiek keletkezése valószínűleg onnan ered, hogy hajnal közeledtével fokozatosan tünedeznek el a halványabb csillagok, így a Tejút derengő fénye is eltűnik hajnalhasadtára, bár még a fényesebb csillagok világítanak. "
forrás: MCSE Várhegyi Péter


A régi népek 48 csillagzatot különböztettek meg. Honunkban majd mindannyi látszik: a Sarkcsillagtól az állatövig 21 csillagkép, a déli mennybolt 15 csillagzata, a többi 12 az állatkör képeiben. Ezeket a magyar néphagyomány több mint 630 csillag és csillagkép névvel látta el.

Néhány az ismertek közül:
Göncöl: Béresszekér, Illés Szekere, Kincső
Hold: Istenkalács
Jupiter: Magyarok csillaga
Kisgöncöl: Nagyboldogasszony csillaga
Mars: Hadakozó, Vérszemű csillag
Nap: Ruhaszárító csillag, Tarhonyaszárító
Sarkcsillag: Bábamatullája, Furucsillag, Göncöl Térítője
Szaturnusz: Székelyek csillaga
Tejút: Ég Útja, Éjjeli Kegyelet, Fejérárok, Fejérköz, Hadak Útja, Hajnalszakadék, Isten Barázdája, Isten Palástja, Isten Szeme, Isten Szérűje, Isten Útja, Jézus Útja, Legeltető csillag, Lelkek útja, Országút, Szalmahullajtó, Szalmásút, Szent Mihály útja, Részegember Útja, Tündérút, Tündérek Fátyla, stb. - 58 elnevezés
Vénusz: Hajnalcsillag, Alkonycsillag, Esthajnalcsillag, Ökörkereső csillag, Pásztor, Pásztorserkentő, Szarvaslegeltető, Szerelemcsillag, Vacsoracsillag, Vadak csillaga, Vadlegeltető - 11 elnevezés
Vénusz neve a magyar hagyományban: Hajnalcsillag, Alkonycsillag, Esthajnal-csillag. A középkorban voltak olyan műveltségek, amelyek a Hajnal- és az Alkonycsillagot két különböző bolygónak tartották. A Vénuszt a magyarság hagyományosan nevezte Esthajnalcsillagnak is.
/Beszélő csillagnevek,Vetési Zoltán/

Arthur király

 
Uralkodása Britannia aranykora volt, a szerelmes és harcias lovagok kora. Története évszázadokon át képzőművészeket és írókat ihletett meg

 Az Artúr-mondakör nevei nem csak Nagy-Britanniában csengenek ismerősen, szinte nincs olyan szeglete a világnak, ahol ne hallottak volna a középkori király kalandjairól.

A modern történészek néha azt is kétségbe vonják, hogy létezett-e Artúr király, bár azt senki nem vitatja, hogy alakja időtlen idők óta élénken foglalkoztatja az emberek fantáziáját.

A feltételezések szerint az 5. vagy 6. században élt római-kelta harcos, az angolszász hadak kérlelhetetlen ellenfele, a nyugati kultúra egyik legnagyobb becsben tartott történetének fő alakja lett. A legtöbb szakértő abban egyetért, hogy Artúr király legendáját először Geoffrey of Monmouth Anglia királyainak története a 12. században című munkája népszerűsítette. Geoffrey szerint műve egy elveszettnek hitt kelta kéziraton alapszik, amely Guinevere, Merlin, Caliburn kardja és Artúr sírhelyének történetéről szól.

A téma egyik szakértője, Michael Wood (In Search of England, In Search of Myths and Heroes)   azt állítja, hogy nem is a tények valóságtartalma a fontos, sokkal inkább az, hogy a mondakör hogyan tudott ennyire megragadni a kollektív emlékezetben.

„Ezek a mítoszok rendelkeznek azzal a képességgel, hogy újra és újra előjönnek a különböző kultúrákban, mivel nagyszerű történetekről van szó” – mondta el a történész. „Azt sugallják, hogy volt egy olyan aranykor, amely elvesztette ártatlanságát. Velünk élő történetek, amelyek összekapcsolják az embereket. Örökzöld téma – a hős, aki a sötétség, a gonosz hordák ellen küzd” – tette hozzá.

 /forrás:Múlt-kor/

 

A Kerekasztal mint mitikus tárgy szorosan kötődik Artúr alakjához, de még jobban összefonódott a nevével az a különleges, személynevet viselő tárgy, mely a nagy harcosokat és nagy lovagokat jellemzi: a kardja. Bűvös kard, mely olyan nehéz, hogy csak ő tudja forgatni, csodálatos módon győzi le vele ellenségeit, harcosokat és szörnyeket, főleg óriásokat, és amikor ez a kard egy tó mélyére süllyed, Artúr élete és hatalma véget ér.

 

Merlin a Varázsló

Az Arthur-mondák talán legkülönösebb és legrejtélyesebb alakja Merlin, egy erényes leányzó és egy inkubus (ártatlanokat megrontó, éjjel garázdálkodó gonosz szellem) fia.

Születése után Merlint sebtében megkeresztelték, így nem örökölte apja ördögi természetét, de néhány természetfölötti képessége így is megmaradt. Nemcsak a múltba látott, hanem a jövőbe is, és az sem okozott neki különösebb nehézséget, hogy tetszés szerinti alakba (törpévé, leánykává, agárrá vagy szarvassá) változzék.

Amikor azonban varázserejének titkaiba beavatta szerelmét, Viviane-t, a hölgy ellene fordította saját bűvös hatalmát, fejdíszének fátylával megkötözte, és egy toronyba zárta ót. Ettől kezdve senki nem látogathatta a varázslót, csak ő.

A Britannia királyainak története című műve előtt Geoffrey of Monmouth írt egy rövid latin nyelvű értekezést, a Merlin könyvecskéje címmel. Az olvasóközönség ebből ismerte meg a varázsló alakját.

A tudósok szerint Geoffrey Merlinjének több előképe volt, köztük egy Myrrdhin nevű walesi jövendőmondó és egy Lailoken nevű skót látnok.

Kóka Rozália: Mátyás király lopni járt

Egyszer Mátyás király álruhában kinn ténfergett a nép között. Hogy, hogy nem bekeveredett egy vén cigány asszony putrijába. Az öregasszony épp a kártyáit rendezgette. Mátyás illendően köszöntötte:

- Jó napot, adjon isten, öreganyám!

- Jó napot neked is, szép úrficskám! Mi járatba' vagy?

- Kedves öreganyám, szegény diák vagyok, vándorolok a világban. Azt hallottam, hogy kendnek nagy tudománya van. Jól tud jövendölni. Szeretném tudni, hogy szerencsés leszek-e az életemben? Vagy valami balsors fenyeget?

A cigányasszony jól végignézte az ifjút, vajon mennyi pénzt remélhet a jövendőmondásért?

- Szép úrficskám, adjon egy jó nagy darab pénzt, ha lehet, ezüstöt!

Mátyás belenyúlt a zsebébe, kivett egy ezüst tallért, letette az öregasszony asztalára. Akkor az öregasszony kirakta a kártyáit, elkezdte mondani:

- Ókusz, pókusz, imperátusz, aki vak, az nem lát, okos embernek van esze.

Gyorsan megkeverte a kártyákat, lecsapta, aztán még egyszer megkeverte, lecsapta, de amikor harmadszor is, utoljára a tök disznó jött ki, úgy felszökött, mint akinek az ülepét darázs csípte meg.

- Jaj, szép úrficskám! Adjon gyorsan még egy pénzt!

Mátyás belenyúlt a zsebébe, és adott még egy ezüstöt az öregasszonynak. Akkor az öregasszony azt mondta:

- Na, mutassa a kezeit!

Mátyás mind a két kezét az öregasszony kezébe tette. Az öreg cigányné nézegette a tenyereit, nézegette, csóválta a fejét, egyszer aztán azt mondja:

- Szép úrficskám! Magából nagyon nagyúr lesz! Még az is lehet, hogy a királyságig is felviszi, de ha lopni nem megy, meghal az első nevenapján.

Mátyás nagyot nevetett a cigányasszony jövendőmondásán, odavetett neki még egy ezüstöt, aztán kifordult a putriból, s elment a dolga után.

Ez a jövendölés egy nyári vásárkor történt. Mátyás, akárhogy is akarta, soha nem tudta elfelejteni, hogy mit mondott neki a cigányasszony:

"Ha lopni nem megy, meghal az első nevenapján."

Esziben volt a királynak még februárban is, amikor Mátyás napja közeledett.

Hitte is, nem is, amit a cigányasszony mondott, de bizony Mátyás-nap előtti éjszakán hiába próbált aludni, nem jött álom a szemére. Gondolt egy nagyot, elővett a szekrényből egy kopott bakaruhát, felöltözött, s kiszökött a palotából. Bolyongni kezdett a sötétségben, járkált utcáról utcára. Benézegetett a kerítéseken, hátha tudna lopni valamit. Hogy lopjon? Mit lopjon? Még soha életében nem lopott semmit. Addig-addig bolyongott, hogy végül bebotorkált egy sötét, lebuj kocsmába. A kocsma üres volt, csak a sarokban iddogált egy búslakodó katona. A másik sarokban meg a kocsmáros szundikált.

Alighogy Mátyás belépett a kocsmába, a kocsmáros már töltötte is neki a savanyú bort. Mátyás letelepedett a bora mellé, s akkor hozzászólt a baka:

- Hát te német, hol jársz ilyen későn? (Azért hitte a baka németnek Mátyást, mert hosszú orra volt, s a bajusza is le volt borotválva.)

- Innék egy meszely bort, mert kimenőn vagyok, s igen megszomjaztam - válaszolta Mátyás király. A baka megitta a borát, az asztalra vetett négy krajcárt, s menni készült.

- Ne menj még pajtás, igyál még egy meszely bort! Ha már kimenőm van, egy kicsit mulatni szeretnék.

- Nekem is kimenőm van, de pénzem az már nincs. Meg egy kicsi dolgom is volna - mondta a baka. - Egy kicsit pótolni akarom a zsoldomat.

- Hát, aztán, hogy lehet pótolni a zsoldot? Mondd meg nekem is, én is nagyon keveset kapok, hogy a fene enné meg!

- Ha eljössz velem, német és segítesz, akkor megmondom.

- Megyek én szívesen, mert az én erszényemet is megütötte a guta - mondta Mátyás. Készségeskedett nagyon. Ki is fizette a bor árát, s avval útnak indultak. Mentek utcáról utcára, egyszer csak odaértek egy nagy kőkerítéshez. Azt mondta a baka:

- Na, német, itt vagyunk!

Mátyás a szívéhez kapott:

- Mit akarsz itt? Ez a főminiszter kertjének a kerítése. Hogy mászol fel a falra? Odalent strázsa áll. Innen akarsz te lopni? - Mert, hogy szavamat egybe ne öltsem, Mátyás mindjárt gondolta, hogy a baka, bizony lopással akarja pótolni a zsoldját. - Ha megfognak, holnap vége az életünknek! - ijedezett Mátyás.

- Csináld, amit mondok! Ne ijedezz!

Átmentek az utca másik oldalára, s hát ott volt egy lajtorja, eldugva a fűben. Megfogták a két végét, odatámasztották a falhoz, s fölmásztak. Mátyás király úgy reszketett félelmében, mint a miskolci kocsonya. Mikor már fönn voltak a falon, akkor a létrát leeresztették a másik oldalon, s bemásztak a kertbe.

Azt mondta a baka Mátyásnak:

- Na, német, látod azt az ablakot, amelyik nyitva van?

- Látom - mondta Mátyás, de a foga úgy kocogott, hogy szinte hallani lehetett.

- Na, gyere, támasszuk oda azt a lajtorját! Én bemegyek, megrakodok ezüstkanállal, villával, késsel, aztán ne félj, lesz pénzünk elég, holtig ihatunk!

- Jaj, mi lesz, hogyha felébred a főminiszter? - aggodalmaskodott Mátyás.

- Dehogy ébred, nincs is itthon, bálban van a feleségével, tudom a szakácsnétól!

Akkor Mátyás elbújt egy bokorban, a baka meg bemászott az ablakon. Jól telerakta az asztalterítőt ezüstkanállal, villával, ezüsttálakkal. S hát, akkor lépéseket hallott. Híj, az irgalmát! Már nem bírt kijutni az ablakon, ijedtében bebújt az ágy alá. A főminiszter meg a felesége hazaérkeztek. Bezárták az ajtót, s ott az ebédlőben vetkőzni kezdtek. Vetkőzés közben a főminiszter megkérdezte a feleségét:

- Asszony, elkészíttetted az arany kávésfindzsát őfelségének?

- El, ám! - mondta az asszony.

- No, jól van.

Mátyás királynak az volt a szokása, hogy minden Mátyás-napon a főminiszteréknél reggelizett, így hát erre készülődött a házaspár. Azt mondja a főminiszter:

- Na, asszony, mi a királlyal reggelizni kezdünk, te beleteszed a findzsába a mérget, és ráöntöd a jó erős kávét, aztán, ha megreggeliztünk, akkor behozod.

- Jaj, ezt nem tehetjük! Hiszen Őfelsége mindig nagyon jó volt hozzánk, én ezt semmiképp nem teszem meg - sopánkodott a miniszterné.

- Te azt teszed, amit én parancsolok! - dühösködött a miniszter. - Nem leszek tovább szolga, ha király is lehetek!

Átmentek a hálószobába, de még ott is sokáig veszekedtek. A baka kimenekült az ablakon, lemászott a lajtorján. Pisszentett Mátyásnak, s aztán ügyesen kimentek a kertből, úgy, ahogy bejöttek. A lajtorját eldugták a fűbe, a sok ezüstneművel elindultak hazafelé. Amikor kijött a baka az ebédlőszobából, nagyon megcsendesedett. Hallgatott, mint böjtben a nagybőgő. El nem tudta képzelni Mátyás, hogy mi lelhette a bakát, mért vérzik úgy az orra, hiszen az ezüstneműt úgy megdézsmálta, hogy ketten is alig bírták. Egy idő múlva Mátyás nem állhatta szó nélkül.

- Mit búslakodsz, cimbora? Tán csak nem kevesled a zsákmányt?

- Dehogy, német, hoztam én annyi ezüstöt, hogy egész életünkben elegendő lesz! Feltéve, ha te, huncut áruló nem leszel.

- Ugyan, minek hiszel te engem? - bántódott meg Mátyás. Egy darabig megint hallgattak, majd Mátyás újra megszólalt:

- Ki veszi meg tőlünk ezt a sok ezüstöt? Minden darabon rajta van a miniszter neve, nem mondhatjuk, hogy a miénk! Akkor meg elkapnak, s aztán fellógatnak!

- A nyavalyát! Miért vagy úgy begyulladva? Hát mire való a kocsmáros? Megveszi az, ne félj, ha az apjáé volt is, csakhogy nyerhessen rajta. Ezen pedig többet nyer, mint amennyit nekünk ad érte, nyugodj meg. Most elrejtjük jól az ezüstöt, s holnap, amikor a többi katona a vakparádén lesz, Mátyás király nevenapján, én eladom, s aztán te, délután megkapod a magadét. Ne félj, iszunk egy nagyot!

Elásták az ezüstneműt, aztán hazaindultak. A baka csak sóhajtozott újra. Amint mentek, belebotlottak egy csárdába.

- Igyunk még egy meszely bort! Nekem még van néhány krajcárom - mondta Mátyás.

- Igyunk - hagyta rá a baka csüggedten, nem volt semmi kedve. Amint iszogattak, azt kérdezte Mátyás:

- Hát aztán, hogy talállak én meg téged ebben a nagy városban? Még a nevedet se tudom.

- Kovács János a nevem, az Alexander huszároknál szolgálok. A tizenötödik kompánia, harmadik szakaszban.

- S hát, téged hogy hívnak?

- Engem Mátyásnak hívnak.

Na, megitták a borukat, aztán a baka megint sóhajtozni kezdett. Mátyás már nem bírta tovább, megkérdezte egyenesen a bakát:

- Hallod-e, pajtás! Neked valami nyomja a lelkedet. Amióta kihoztad a kanalakat, villákat, azóta egyet sóhajtozol. Tán csak nem tettél kárt emberéletben?

- Bolond vagy német, ha ilyesmire gondolsz.

- Hát akkor meg mi a bajod, mondd már meg! - követelte Mátyás.

- Hej német, amit én most mondok, az nem a te eszedhez való. Neked a magyarok királya se inged, se gatyád, de, jaj, uram, istenem, nekünk magyaroknak! Mennyit mondta szegény édesapám, ilyen jó királyt, mint a mi Mátyás királyunk, az Isten is csak egyet tudott teremteni. Most ennek a drága embernek el kell vesznie. Jaj, ez az áldott király mindig csak az igazságot nézte. Egyforma becsülete volt előtte úrnak, szegénynek. Mégis el kell veszítenünk a drága, jó királyunkat!

- Hát, hogy kéne elveszítenünk? Ma láttam éppen, igen jó erőben volt a király - mondta Mátyás, de nagyot dobbant a szíve. Eszébe jutott megint a cigányasszony jövendölése.

- Azért mondtam, német, hogy ez nem a te eszedhez való dolog! Hát nem gondolod, hogy aki ma egészségesen sétál, azt még holnap el lehet veszejteni? Meg lehet mérgezni?

- Na, de a mi jó királyunkat csak nem akarja valaki megölni, vagy esetleg megmérgezni? - kérdezte Mátyás.

- Dehogynem, német! Pont ez az, ami engem így rág!

- Honnan tudsz te erről, baka? Ki mondta neked ezeket?

- Ki mondta, ki mondta? Hát hallottam, amikor az ágy alatt voltam, hogy mit mondott a főminiszter a feleségének. Azt mondta, hogy holnap reggel, Mátyás király hozzájuk jön reggelizni. A miniszter a feleségével egy arany findzsát készíttetett, abba teszik a mérget, s a kávéval felszolgálják neki. Szegény miniszterné asszony tiltakozott, de az a gonosz főminiszter ráparancsolt, hogy úgy kell lennie a dolognak. Látod német, ez fáj nekem! Tudom, hogy el akarják pusztítani a drága jó királyunkat, és nem tudom megakadályozni. Ma semmiképp sem mehetnék kihallgatásra, mert a király alszik, másnak meg nem mondhatom el, mert úgyse hinnének nekem. Jaj, el kell veszítenünk a drága királyunkat! Minek is mentem lopni? - jajongott a katona. - Mit tegyek? Megöl a bánat. Látod német, az se jó, ha szegény az ember, de az se jó, ha nagyúr, mint a mi jó királyunk. Ezer irigy tör az életére. - Így töprenkedett a baka, míg be nem értek a kaszárnya elé. Akkor azt mondta a baka Mátyásnak:

- Na, német, te is eredj haza! Aztán el ne járjon a szád, mert, ha elárulsz, ott öllek meg, ahol először találkozunk.

- Jól van pajtás. Jó éjszakát! - mondta Mátyás, sietve ment az első strázsáig. Ott aztán a mellén szétgombolta a bakaköpenyt, s megmutatta a királyi öltözékét.

Bement a hálószobájába, lefeküdt. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, reggelig azt hányta-vetette, hogy s miként legyen?

Egyszer csak megvirradt. A király inasa behozta Mátyásnak az ünnepi öltözékét. A király felöltözött, felkötötte a kardját és megparancsolta, hogy mire visszajön a főminisztertől, állítsák elő Kovács Jánost, az Alexander huszároktól, aztán elment a főminiszterékhez, reggelizni.

Amint a király belépett, feltűnt neki, hogy a főminiszterné se élő, se holt nem volt. A főminiszternek a szeme se rebbent, átkozott, megrögzött gonosztevő volt.

A király elé állt álnok pofával. Olyan szép köszöntőt pöndörített Mátyás nevenapjára, amilyent a király még soha nem hallott. Amikor a köszöntőnek vége lett, azt mondta a főminiszter:

- Fölséges uram, a feleségemtől meg fogadja el ezt az aranyfindzsát, melyet fölséged nevenapjára csináltatott, örök emlékül! Adja Isten, hogy még számos esztendeig jó egészséggel fogyassza belőle fölséged a kávét!

A miniszterné úgy reszketett, mint a nyárfalevél ősszel, meg se tudott mukkanni, csak tartotta a findzsát, tele kávéval.

Mátyás királynak a szeme se rebbent. Megköszönte a jókívánságokat, kezébe vette a remekmívű findzsát, s azt mondta:

- Ez bizony nagyon szép! Lám, még a címerem is rá van metszve! Ez a holló olyan mintha élne! Tudja mit? Mivel ma van a nevem napja, hát cseréljünk findzsát! Igyon miniszter uram az én findzsámból, az én egészségemre! Én majd iszom a miniszter úr findzsájából a miniszter úr egészségére.

- Azt nem lehet, fölséges uram, az nem lehet, hogy én igyam fölséged újdonatúj findzsájából az első kávét! Én, szolga létemre, hogy jöhetek ahhoz? - szabadkozott a főminiszter.

- De hát, ha én kérem?! - vonta össze szemöldökét Mátyás. - A király nevenapján mindenki köteles az összes kívánságát teljesíteni. Hát, kegyelmed se vonakodjék meginni ezt a kávét. Tudja, hogy én máskor se szoktam elállni a kívánságomtól nem hogy most, a nevem napján. Parancsolom! - állt fel Mátyás. Kirántotta a kardját, s azt mondta a főminiszternek:

- Menten kettéhasítom, ha meg nem issza!

- Kegyelmezzen uram! - vetette magát a király lábai elé a miniszterné.

- Keljen fel, asszonyom! Tudom, hogy ön nem akarta, hogy a férje megmérgezzen, de neki vesznie kell!

A főminiszter látta, hogy neki már harangoztak. Felhajtotta a mérgezett kávét, s menten vége is lett. Mátyás bosszúsan hazatért.

Mialatt Mátyás király a főminiszternél járt, az Alexander kaszárnyából elhozták Kovács János bakát, s jelentették, hogy őfelsége parancsára előállították. Mátyás király teljes pompában ült a trónján, s maga elé szólította a katonát:

- Kovács János, kend az éjszaka lopott.

- Jelentem alásan, fölséges királyom, igenis loptam. Nem tagadom, úgyis tudom, hogy elárult az az átkozott, nagyorrú német. Csak egyszer kerüljön a kezem közé, tudom Isten, hogy megfojtom - fenekedett a baka.

- Honnan lopott kend, mit lopott kend? - tettette haragost a király.

- Jelentem alássan, fölséges királyom, ezüstneműt loptam a főminiszter úrtól - hebegett a baka.

- Ki volt kenddel lopni? - kérdezte a király.

- Jelentem alássan, egy nagyorrú német.

- Hogy hívták? - mordult rá Mátyás a reszkető bakára.

- Jelentem alássan felséges királyom, azt mondta, hogy úgy hívják, hogy Mátyás. Valamicsoda Mátyás.

- Megismerné-e kend azt a németet?

- Meg én, jelentem alássan. Megismerném ezer közül is, mert akkora orra van, hogy nincs akkora egy egész szakasznak.

Erre Mátyás kilépett a szomszéd szobába, s magára kapta a kopott bakaruhát. S magát is bekísértette négy katonával. Amint belépett, a baka meglátta, menten rá akart rohanni, de a fegyveresek lefogták, csak kiabálni bírt:

- Te, huncut német! Ugye megmondtam, hogy elárulsz? Ugye jól sejtettem én, hogy te egy kém vagy, szegény bakák után leselkedsz? Na megállj, megöllek, ha addig élek is! - egyre csak neki akart rontani Mátyásnak.

A katonák nevették a komédiát, de a fegyvert keresztül tették az átkozódó baka előtt. Mátyás végre megelégelte a dolgot. Kigombolta a bakaruhát. Mikor Kovács János meglátta a fényes királyi öltözéket, menten térdre esett.

- Bocsásson meg, felség!

Mátyás odament hozzá, s azt mondta neki:

- Keljen fel fiam! Kend megmentette az életemet. Meggyőződhettem saját fülemmel, mennyire hűséges szeretettel van irántam. A tolvajságért azért megbüntetem. El kell vennie a szegény főminiszternét feleségül! Ma reggel megözvegyült! Kendet előbb kinevezem generálisnak, hogy ne hibádzzék semmi a boldogságból. Elfogadja-e?

- Elfogadom, jelentem alássan! - mondta Kovács János.

- Na, öltöztessétek generális ruhába! - parancsolta Mátyás király a katonáinak. - Aztán hívjatok papot, s hozzátok ide a főminiszternét.

A bakát mindjárt bevitték az udvari szolgák a fürdőházba, jól megmosták, felöltöztették, megfésülték. Újdonatúj generális ruhájában úgy feszített, mint egy bazsarózsa.

Bevezették a király elé Kovács Jánost, de akkor már ott volt a miniszterné is legszebb ruhájában.

Azt mondja Mátyás király:

- Asszonyom! Bemutatom önnek Kovács János generális urat. A generális úr megmentett engem a haláltól, önt pedig a méregkeverő urától. Tőle tudtam meg, hogy ön ártatlan, nem tört az életemre. Fogadja tőlem nevem napja alkalmából, örök emlékül, férjül ezt az ifjú generálist. Éljenek boldogan!

A miniszterné irult-pirult, azt se tudta, mit csináljon, hát odanyújtotta a kezét Kovács János generálisnak.

- Generális úr, aztán bánjon jól az asszonnyal! - mondta Mátyás nevetve. - Énvelem meg ne cipeltesse többet azt a lajtorját! Ezentúl nem kell a zsoldját pótolni holmi ezüstkanalakkal.

Nem bizony, még a bakákét se kellett, mert Mátyás azonnal elrendelte, hogy ezentúl minden baka háromszoros zsoldot kapjon!

Előkerült a pap is, összeadta az ifjú párt, s a király akkora lakodalmat csapott nekik, mintha az édes gyermekeit házasította volna. Adott nekik olyan jószágot, hogy hercegi módon is megélhettek belőle.

Mátyás-nap elmúltával, a király felvette kopottas diákruháját, felkereste az öreg cigányasszonyt. Az anyó most is a kuckójában ült, s a kártyáit rakosgatta. Mátyás illendően köszöntötte:

- Jó napot, adjon isten, szüle!

- Fogadj Isten, szép úrficskám! Hát kegyelmed mi járatban van?

Mátyás király akkor egy erszény aranyat tett a cigányasszony asztalára, s azt mondta neki:

- Köszönöm öreganyám, hogy megmentette az életemet! Tegye el ezt a pénzt, hogy soha többé ne kelljen szűkölködnie!

- Áldjon meg az Isten, szép fiatal úrfi, áldjon meg mind a két kezével! Ragyogtassa fel a csillagodat oly magasra, amilyenre csak emberét lehet!

Meg is hallgatta a fennvaló a cigányasszony kívánságát. Mátyásnak dicsőséges, nagy hatalmat adott, olyant, amilyent senki más, emberfia el nem érhetett.

Forrás: Kóka Rozália: Mátyás király rózsát nyitó ostornyele - Magyar Elektronikus Könyvtár

Minden fa aranyat terem...

KIRÁLY FÁJAA király fájának egy öreg almafát neveznek a mi falunk határában.
Idegen meg sem fordulhat nálunk anélkül, hogy azt meg ne mutatnánk neki.

- Jól nézze meg, mert ilyent vagy látott életében, vagy se - így szoktuk neki bemutatni a király fáját.

- Szép fa ez nagyon - ezt feleli a vendég rendesen, s azt gondolja magában, hogy nincs biz azon semmi különös szépség se. Olyan, mint a többi öreg fa.
Mohos a dereka, ritkás a koronája, aprós a gyümölcse.

Azért mégis nevezetes fa ez nagyon. Mégpedig arról nevezetes,
hogy már egynapos korában aranyalmát termett. Mégpedig nem is egyet, hanem kettőt. Mégpedig olyan nagy úr szeme láttára, mint amilyen a király.

Persze régen volt ez nagyon, a régi jó időben, mikor még a só is sósabb volt, a méz is mézesebb volt. Akkor történt egyszer, hogy a királynak dolga volt mifelénk. Az öreg harangozó azt mondja, hogy csak a mi templomunk harangjának a szavát akarta meghallgatni.

Elég az hozzá, hogy ott lovagolt el egyszer a király a falu végén.
Nagyon el volt merülve az ország gondjaiban, s tán föl se emelte volna a fejét, ha egyszerre el nem nyeríti magát a lova.

- Mi bajod, Pejkó? - riadt fel gondolataiból a király, megsimogatva a ló sörényét.

Nem volt a Pejkónak semmi baja, csak az öröme volt nagy.
Mégpedig annak örült nagyon, hogy odaállt elejbe egy kis ember,
ásó volt a kezében, és azzal tisztelgett katonásan.
De olyan katonásan ám, hogy még a királynak is öröme telt benne.

- Fogadjisten, szolgám - adta vissza a köszöntést emberségesen.
- Kinek tiszteljelek?

- Támadi Balázs a becsületes nevem.

- Vitézhez illő név - mosolygott a király.

- Huszár voltam - húzta ki magát kevélyen a fehér hajú kis ember.

- Hát most mi vagy? - kérdezte a király.

- Most csak afféle szegény vincellérember vagyok - szúrta az ásóját a földbe Támadi Balázs, és vágta vele a hantot, mint huszár korában az ellenséget.

Meg is tudakolta tőle a király, hogy mi lesz abból.

- Gödör biz ebből, tiszt úr.

- Hát aztán minek lesz a gödör, Támadi Balázs?

- Ennek e, tiszt úr, ennek e! - emelte föl az öreg a földről a vastag facsemetét.

- Nem terem már az teneked, Támadi Balázs - mosolyodott el a király -, minek vesződsz vele?

- Nono, tiszt úr, teremhet az még énnekem is! - törölte le az öreg
inge ujjával homloka verejtékét.
- De ha nekem nem, a maradékaimnak bizonyosan.
Nem tudom, kiféle lehet a tiszt úr, de bizonyosan tudom, hogy csak arról a fáról szedi a legjobb ízű almát, amit az apja ültetett.

Egyik szeme elmosolyodott a királynak, a másik könnybe borult.
El is érzékenykedett, meg is indult, s egy vadonatúj aranyat hajított le a gödörbe.

- No, isten megáldjon, Támadi Balázs - emelte a kezét a sapkájához.

Az öreg vincellér azonban akkorát rikkantott, hogy megint csak vissza kellett fordítani a Pejkót.

- Hohó, tiszt úr - kapta fel ujjongva az aranyat -, nem megmondtam,
hogy teremhet még ez az almafa énnekem magamnak is?

A király elnevette magát, és még egy aranyat hajított le az öreg huszárnak, aki hálálkodva csapta össze a kezét.

- Ó, bárcsak egész erdőm volna ebből a csudafából, amelyik már egynapos korában párjával termi az aranyat!

Eddig van a mese a király fájáról. Az igazság pedig az, hogy minden fa aranyat terem, amelyiknek gondját viselik.