Hans Christian Andersen, a nagy dán meseköltő

1805. április másodikán született Hans Christian Andersen, akinek történetei a mai napig elvarázsolják a felnőtteket is.



Szegény családba érkezett, emiatt az elemi iskolát sem végezte el gyerekkorában. 14 éves sem volt, amikor Koppenhágába ment szerencsét próbálni, később itt tette le az érettségit. 1827-től ösztöndíjjal elvégezte az egyetemet. Verseket, színműveket, valamint regényeket is írt, de híressé a meséi tették, amelyeket harmincéves korától, pénzkeresési szándékkal kezdett el papírra vetni.

Andersen, amikor már meséivel az írói hírnév csúcsára jutott, Életem meséje című önéletrajzában így vallott életéről: „Szép mese az én életem, gazdag és boldog mese. Ha ifjúkoromban, amikor szegényen és egyszál
magam nekivágtam a világnak, egy mindenható tündérrel találkozom, s az így szólít meg: »Válassz utat és célt, képességeidnek és értelmednek megfelelőt, s ahogy ezt az evilági bölcsesség megkívánja, én őrizlek és vezetlek azon az úton« – ha így szólt volna hozzám az a tündér, akkor sem élhettem volna boldogabban, okosabban és jobban…”

Amikor már elismert író lett, s anyagi lehetőségei megengedték, szinte állandóan úton volt. Bejárta Németországot, Franciaországot, Svájcot, Olaszországot, végigjárta a Balkánt, a Duna mentét, Angliát, Hollandiát, Svédországot, Norvégiát, Portugáliát, Spanyolországot, Észak-Afrikát. „Vándormadár-természete” elhozta hazánkba is. Útinaplójában gyönyörű sorokat írt a budai hegyekről, kellemes élményeket szerzett akkori színházunkban, hangversenytermünkben, megcsodálta a Nemzeti Kaszinó könyvtárát, gazdag folyóiratanyagát, felkereste Gül Baba sírját.

Meséiben nemcsak csodálatos lények, hihetetlen történetek, a régi mesék jól ismert alakjai találhatók. Legtöbb történetének, meséjének színtere a környező világ, amelyben élt. „Ó, mi mindent meséltek már nekem ezek a rózsák, de még a csigák is!” – sóhajtott fel öreg korában kertjében sétálva. Valóban, mesét mondott neki a tavaszi illat, a leszakított virág, a lehulló vízcsepp, a tölgy és a fenyő, a rongy és a foltozótű, a pillangó és a bogáncs, a szél és a hóember, a malom és a régi ház.

A rút kiskacsa

Történt egyszer, hogy a hattyúk királynéjának elveszett a tojása, s hogy-hogy nem egy baromfiudvarban, Háp asszony farmján találta magát. Kacsamama ugyanolyan szeretettel ápolta, melengette ezt a tojást is, mint a többi kicsinyét. A legszebb tojásból kelt ki az utolsó kis újszülött, aki bizony nem úgy nézett ki, mint a kishúgai. Állandóan azt csivitelte magában, hogy "kacsa vagyok, kacsa vagyok". Az udvar és az ól apraja-nagyja elnevezte rút kiskacsának. Háp asszony úgy döntött, hogy a lánykacsák maradhatnak az udvarban, de a rút kiskacsának mennie kell. Magányosan vándorolt a világban, s mindenki kinevette. A rút kiskacsa arról ábrándozott, hogy egyszer majd úgy fog repülni, mint a fehér hattyúk, s ő lesz majd a madarak hercege.

 

Mesék - Aiszóposz meséi

A vadkecskék és a kecskepásztor

A kecskepásztor kihajtotta kecskéit a legelőre, és látta, hogy vadkecskék közé keverednek; mikor aztán beesteledett, valamennyit behajtotta a saját barlangjába. Másnap nagy vihar kerekedett, úgyhogy nem tudta a nyájat a szokott legelőre kihajtani, és így otthon etette meg őket. A sajátjainak csak kevés élelmet adott, éppen csak hogy ne éhezzenek, az idegeneknek viszont többet halmozott oda, hogy azokat is magához édesgesse. Mikor azután a vihar véget ért, mindet kihajtotta a legelőre; a vadkecskék azonban a hegyekhez érve azonnal elfutottak. Mikor pedig a pásztor hálátlansággal vádolta őket, amiért elhagyták, bár nagyszerű ellátást kaptak tőle, visszafordultak, és így szóltak: "Éppen ezért még jobban őrizkedünk tőled; mert ha minket, akik tegnap kerültünk hozzád, többre becsültél a régieknél, világos, hogy ha ezután mások is hozzád kerülnek, azokat meg elibénk helyeznéd."

A mese bizonyítja, hogy nem kell szívesen fogadni azok barátságát, akik régi barátaiknál többre becsülnek minket, míg újak vagyunk; meg kell gondolnunk, hogy ha fölöttünk is eljár az idő, másokkal barátkoznak össze, és azokat fogják többre tartani

.A halászok

A halászok húzták a hálót; mivel az nehéz volt, már előre örültek és táncoltak, mert azt hitték, hogy sok a zsákmány. Mikor azonban a partra húzták, csak kevés halat találtak, ellenben telis-tele volt a háló kövekkel és homokkal. Erre mértéktelenül megharagudtak; nem is annyira magáért a dologért nehezteltek, hanem mivel az ellenkezőjére számítottak. De egy öreg így szólt közöttük: "Hagyjuk abba, barátaim; úgy látszik, az öröm testvére a bánat, és ha annyira örültünk már előre, most nyilván szomorkodnunk is kell."

Így hát fogadjuk el, hogy milyen változékony az élet, s nem kell nekünk sem büszkélkednünk; gondoljuk meg, hogy a túlságosan szép időből viharnak kell támadni.

A tengeri utazók

Néhány utas hajóra szállt, és tengeri útra indult. Mialatt a nyílt tengeren voltak, történetesen óriási vihar támadt, és a hajó csaknem elsüllyedt. Az utasok megszaggatták ruháikat, jajveszékelve könyörögtek atyai isteneikhez, s fogadalmi ajándékokat ígértek, ha megmentik őket. Miután elült a vihar, és ismét kiderült az ég, örvendezni kezdtek, táncoltak és ugrándoztak váratlan megmenekülésük miatt. A szilárd lelkű kormányos viszont így szólt hozzájuk: "Barátaim, úgy vigadjatok, hogy a vihar esetleg újra kitörhet."

A mese arra tanít, hogy ne büszkélkedjünk túlságosan a jó sorsban, hanem gondoljunk arra, hogy a szerencse változékony.

 

Aiszóposz, Ezópus (Kr. e. 6. sz. eleje-közepe)

Görög író.

A felszabadított rabszolga a meseirodalom egyik legnagyobb alakja, az állatmese műfajának továbbvivője, a művészi, rövid, csattanóra kiélezett forma kidolgozója (fabula). Meséinek szereplői állatok és szegény emberek, állásfoglalásuk a szegények és gyengék igazságának védelme.


Az "életmentő" halászsas és a mafla gólya meséje...

http://www.origo.hu/…/20150311-kruger-hoppon-maradt-a-golya

Mesék Mátyás királyról

 Szamár a csillagász és csillagász a szamár

Mikor Mátyás király kiindult a kíséretével, megkérdezte a csillagászt, hogy:
– Lesz-é eső?
A csillagász feltolta a szemüvegét, és mondta:
– Felséges királyom! Nem lesz eső, mert nagyon szép idő van, indulhatunk!

Mikor mentek, a juhásznak a szamara megszólalt, háromszor a szavát hallatta. Mátyás király odahívatta a juhászt, hogy mi ennek a jelentősége. Azt mondja a juhász:
– Felséges királyom! Szamaram valahányszor a szavát hallatja, bőven hull az esőnek harmatja!
Megint megkérdezte a csillagászt, akkor is azt mondta:
– Szép idő lesz.
A juhász csak mondta:
– Felséges királyom, ne indulj el, mert nagy eső lesz!
De a csillagász csak azt mondta, hogy nem lesz. Nem haladtak egy félórányira, amikor nagy zivatar és nagy eső lett, még a csillagásznak a pápaszeméről is csurgott a víz.
Akkor azt mondta Mátyás király:
– Szamár a csillagász és csillagász a szamár.


Mátyás király és Kinizsi

Történt egyszer, hogy Mátyás király a Bakonyban, Nagyvázsony környékén vadászott. Nagy meleg volt; a király beüzent a barátok klastromába, hogy erősen megszomjazott.
Mindjárt futottak a barátok, és aranykupában finom somlai bort hoztak a királynak.
De Mátyás király hozzá sem nyúlt, hanem azt mondta:
- Ilyen melegben nem iszom bort.

Meghallotta ezt a malomajtóból Kinizsi Pál, az erős molnárlegény, aki éppen malomkövet forgatott. Beugrott hát a korsóért és futott vele a királyhoz. Amikor  odaért, azt mondták a barátok:
- Ejnye fickó, hát a tálca hol marad?
Visszafut Kinizsi, felkapja a malomkövet és azon nyújtja a korsót.
Mátyás királynak megtetszett az a derék legény. Ott nyomban nekiajándékozta Nagyvázsonyt. Szót váltott vele, bevette seregébe, aztán harcba küldte a török ellen.
Amikor Kinizsi bátorságával is kitűnt, Mátyás még jobban megszerette, és egyszer azzal bízta meg, hogy követségbe menjen a török császárhoz.
De Kinizsi, aki a csatamezőn nem ijedt meg a töröktől, semmiképpen nem akarta vállalni ezt a kitüntetést.
A király így biztatta:
- Jó hívem, Kinizsi Pál! Ha a török a te fejedet leüttetné, én a fejed helyébe harmincezer török fejet vágatok le!
- Úgy bizony  - mondta erre Kinizsi -, de a harmincezer fej közül egy sem illik úgy Palkó nyakára, mint ez a mostani fejem.

Mátyás meg öreganyó húslevese

Mátyás vadászgatott erdőrengetegben
sok vadásztársával egybekeveredten.
Déltájt, míg a szakács ebédet készített,
elsétált a király, és el is tévedett.
Elmúlt a délidő, aztán esteledett.
Királyunk megfáradt, és elcsigázódott,
mikor pislogó fényt pillantott meg amott.
"No, ide benézek" -gondolta jó Mátyás -,
"éjszakára veszek itt magamnak szállást."
Öreg anyóka ott, erdő mélyén lakott.
"Adj' isten jó estét, édes öreganyám!"
Kopogtatott, és így köszönt be a király.
"Néked is szép fiam, adj' isten néked is!
Mi járatban erre, amerre madár sincs?"
Eltévedtem Anyó, sűrű lett az este,
vadásztársaimhoz utat nem lelem meg."
"Ha világosságban nem találtad őket -
egyet mondok fiam, kettő lesz belőle -,
éjjel az erdőben reménytelen eset.
Ám itt ez a dikó, ezen megpihenhetsz,
van nekem egy tyúkom, megfőzöm azt neked."
Térült-fordult Anyó, tyúkot kopasztotta,
főzött abból levest a királynak nyomba'.
Megmelegedett a király szíve, mikor
elébe került a finom leves, bizony.
Megolvasta, hogy hány zsírkarika van a
párolgó levesnek tetején, és mondta:
"Nem tudod te, anyó, ki vagyok én, ugye?
Bizony Mátyás vagyok, magyarok vezére."
"Jaj fiam, kegyelem, meg nem ismertelek,
és királyhoz illőn meg sem tiszteltelek!"
Válaszolt Mátyás így:"Bizony megtiszteltél
elégedett vagyok: megettem leveskéd.
Utolsó tyúkodat adtad a vendégnek,
jól megkopasztottad, megfőzted levesnek.
Kapsz aranyat tőlem, mégpedig épp annyit,
ahány zsírkarika leveseden úszik."
Vette Mátyás király a pénzes iszákját,
s öntötte asztalra anyóka aranyát.

Ekkor kopogtattak kunyhónak ajtaján:
örvendett sok vitéz királyuknak láttán:
"Hej, urunk, királyunk, esszük a te lelked,
már az egész erdőt bejártuk mi érted!
Miért jöttél ily messze? Utat elvétetted?
Aggodalmunk, mint a tenger teéretted!"
Látták a kísérők a tenger aranyat,
kérdezték a királyt, mi oka van annak?
Mátyás meg elmondta annak sorát szépen.
Gondolta egy kukta, aki ott volt éppen:
"Így gazdagszom én meg, király leveséből.
Főzök zsíros levest holmi jó kövérből..."

Ahogy eltervelte, aképp cselekedte,
a húslevest már másnap elkészítette.
Sejtette a király, honnan is fú a szél,
méregbe gurulva, ím eképpen beszél:
"Hej kukta, ne, te ne! Miféle leves e'?
Egy zsírpacni ennek az egész teteje!
Leves ez, te kukta? Ördögadta dolga:
nem leves ez, csupán leves utánzata.
Itt egy arany, vegyed!Egy arany az árad,
egy zsírkarika, mi leveseden árad.
Egy zsírfolt az egész: ilyféle levesek
királyi asztalon nem gőzölöghetnek!
Kapsz tőlem aranyat! Olyat, mint kevesek!
Pusztulj udvaromtól, többé ne lássalak,
aranyért levest főzz más-más királyoknak!"

Kókadt fejjel hagyta el kukta a királyt,
sok aranyat akart, ami néki nem járt...

Mesék Mátyás királyról

Hogyan került a holló Mátyás király címerébe?

Mátyás ifjú korától igen nagy vitéz volt. Sokat csatázott mindenféle ellenséggel. Egyszer, hogy, hogy nem a poroszok fogságába került. A porosz vezér úgy gyűlölte, annyira haragudott rá, hogy megparancsolta a katonáinak:

- Mátyást mindennap fogjátok eke elé! Hadd szántsa a hegyoldalakat, bánja meg azt is, hogy a világra jött!

Így szenvedett Mátyás, nehéz rabságban, porosz földön. Egyszer az édesanyja, Szilágyi Erzsébet, meghallotta, hogy az ő egyetlen fia micsoda nyomorúságban sínylődik. Előhívatta az egész háza népét, szolgákat s katonákat. Megkérdezte tőlük:

- Melyiktek vinné el hamarabb ezt a levelet a fiamnak?

- Én viszem, én viszem! - versengtek a szolgák.

Akkor csak lereppent egy nagy, fekete holló, s kikapta a levelet Szilágyi Erzsébet kezéből, s elszállt.

Mátyás még azon az estén megkapta az édesanyja levelét, s választ is küldött a hollóval.

Megírta, hol szenved, hogy szenved, s hogy eke elé fogják mindennap.

Mikor Szilágyi Erzsébet ezt elolvasta, a szíve szinte meghasadt a gyermekéért. Nagy szándékot tett fel magában, s üzenetet küldött Mátyásnak:

- Apád helyett apád leszek!

Ebből Mátyás megtudta, hogy hamarosan kiszabadul.

Szilágyi Erzsébet akkora csapatot gyűjtött, hogy Mátyást ki tudták szabadítani a rabságból. Az asszony is ott harcolt a katonákkal, mint egykor Mátyás apja, Hunyadi János.

Amikor Mátyást királlyá választották, a címerébe hollót tetetett, mert a holló vitt neki hírt a nehéz rabságba.

/Kóka Rozália meséiből/

Tündérek

A tündérekről általában kedves mesék jutnak az eszünkbe, ahol e parányi, jóságos csodalények fehér ruhában, varázspálcával a kezükben pillangóként repkednek, teljesítve a jó emberek kívánságait.

A tündér szó, angolul "fairy", eredete a latin "fata" (sors, istennő), illetve az ófrancia "fay" (varázslat, bűbáj) szavakra vezethető vissza. Tehát mindenképpen olyan felsőbbrendű, halhatatlan lényre utal, aki emberfeletti varázserővel rendelkezik. A meséken kívül sok néphit- és mondavilágában léteznek, de legerősebben Írországban és a Balkánon maradtak fenn.

Az ír tündérek
Az írek szerint régen, amikor az ember még közelebb állt a természethez, a tündérek együtt éltek az emberekkel. Ekkor a tündérek óriások voltak, majd ahogy az emberek egyre inkább kizsákmányolták a természetet, törpévé váltak, és a föld alá menekültek. A föld alatt tündérösvények mentén közlekednek, amelyek tündérbokrok közelében húzódnak, mint a kökény, galagonya vagy a mogyoró. Írországban még ma is látni "tündérdombokat" (sidhe), melyeket egy-egy tündérkirály és -királynő ural. Az év egy bizonyos napján előbújnak, de általában nem láthatják őket az emberek, csak azok, akik szépen tudnak zenélni. A monda szerint a tündérek hozták magukkal a hárfát még amikor istenek voltak, de mivel táncolni jobban szerettek, mint zenélni, így a zene tudományát később az emberekre hagyták.

Az itt élő tündérek betegségeket, és egyéb kellemetlenségeket okozó negatív alakok voltak. Az emberek féltek tőlük, ezért nem is merték a nevükön nevezni őket, nehogy haragra gerjedjenek. A balkáni tündérek általában a tavaszi és koranyári pogány ünnepeken jelentek meg az emberek között, de olykor vihar vagy forgószél formájában is előfordultak. Sok vár van itt, amelyről úgy vélekednek, hogy tündérek lakták vagy építették őket. Ilyen például a dévai, aranyi vagy a kolozsvári vár. Némelyikükben időnként még ma is megjelennek azok a tündérek, akik ott laktak.

Tündér etimológiája nem tisztázott – vannak, akik egy sumer szógyököt ismernek fel benne (dingir sumer nyelven „isten(ség)”, „ég” jelentésű; egyébként ugyanebből a szóból vezetik le a tenger-t is), sőt a magyar népmesék Tündér Ilonáját is egy sumer isten nevéből származtatják .


 

Fabula

A fabula latin szó, jelentése kitalált történet, mese". Két fajtája van: állatmese, növénymese.

Állatmese: rövid, csattanóval végződő, gyakran párbeszédes formában megírt történet, szereplői állatok, de   emberi tulajdonságokkal vannak felruházva. Főleg Indiában terjedtek el, de gazdag a görög és a római irodalom is Esopus, Phadrus, Babriosz költeményeinek köszönhetően. Legismertebbek az állatmeséi a francia La Fontaine írónak. A magyar irodalom is gazdag, Heltai Gáspár 100 híres fabula c. könyve igazolja ezt. Rajta  kívül Pesti Gábor írt híres fabulákat. 

  Aiszóposz Szamosz szigetén élt a Kr. e. 6. századba n. Már életében nagy tekintélynek örvendett. Ő tette naggyá a mesét, talán előadásmódjával, talán azzal, hogy írásba foglalta őket, talán, hogy közéleti szereplésein politikai eszközként használta. A meséknek az európai kultúrában való elterjedése szempontjából kiemelkedő a Kr. e. 1. században élt római Phaedrus munkássága: a görög mesék latin fordításával irodalmi rangot szerzett a műfajnak. A modern Európa jórészt az ő révén ismeri az ezópusi ha- gyományt. 

Aiszóposz fabulák

	A macska és a madarak A macska meghallotta, hogy valamelyik udvarban a szárnyasok betegeskednek. Orvosnak álcázta magát, fogta a mesterséghez szükséges eszközöket, odament, és az udvar előtt megállva megkérdezte tőlük, hogy érzik magukat. Azok nyomban megfeleltek neki: "Jól - ha te elmégy innen." Így van ez az emberek közt is: a hitványak nem csapják be az okosokat, még ha teljes erejükkel tettetik is a segíteni akarást.

 Ezopus fabulái Pesti Gábor szerint (Bécs, 1536)

 A mesék fordítása az első nyomtatott, magyar nyelvű szépirodalmi termék.   Kötete száznyolcvanöt Ezópusnak tulajdonított mesét tartalmaz. A rövid lélegzetű s az eredetiben is meglehetősen szűkszavú meséket híven, takarékos egyszerűséggel, szép magyarsággal fordította. A történeteket nem bővítette, színezte, mint három évtizeddel később Heltai Gáspár, de stílusával, előadásával határozottan esztétikai hatásra törekedett , hogy belopja az emberek lelkébe a tisztes és hasznos tanulságokat. E szándéka  a magyar széppróza első  tudatos mesterévé avatta.

Pesti Gábor (vagy ahogy maga írta nevét:Gabriel Pannonius) pontos születési és halálozási évszámát nem ismerjük. Az 1520-as években Budán tartózkodott, később, 1530 után, János király udvarában, ahol a gyulafehérvári tudós humanista kör tagja lehetett. Ez időben gyulafehérvári kanonok és küküllői főesperes – holott pappá sohasem szentelték. Bécsben többször megfordult, baráti-ismerősi viszony fűzte az ottani katolikus-erazmista humanistákhoz. A 1536 és 1538 között, amikor is munkái megjelentek, Bécsben élt, 1536-ban az egyetemre is beíratkozott. Majd ismét János király és Izabella szolgálatába állt, életéről az utolsó adat 1548-ból való.

Heltai Gáspár a 16. században oly kevés számú polgár-íróink egyike. Sikeres vállalkozó, sörfőzde-, papírmalom- és nyomdatulajdonos, a városi közfürdő egyik építtetője, aktív politikus, gazdag közéleti férfiú. Katolikus papnak indul, majd fokozatosan elfogadja a lutheránus hitelveket; 1543-ban ővele küldik el Wittenbergbe a brassói zsinat határozatait. Találkozik Lutherrel és Melanchthonnal, az egyetemen elmélyíti teológiai ismereteit, de egy év múlva már ismét szeretett városában, Kolozsvárott van. Soha többé nem utazik külföldre: a szellemi kalandot jobban kedvelte a valósnál. 1550-ben betársul Georg Hoffgreff kolozsvári nyomdájába, majd 1559-től ő lesz az egyedüli tulajdonos. Ez időtől haláláig (lapszámban mérve) nagyobb terjedelemben ad ki magyar nyelvű nyomtatványokat, mint a század összes többi magyarországi nyomdája együttvéve. 1559-ben csatlakozik a helvét irány követőihez, egy évtized múlva pedig, talán közvetlenül Dávid Ferenc hatására, antitrinitáriussá lesz. Jelentős teológusi, egyházszervezői, tipográfusi, szerkesztői munkássága.
E 16. századi német anyanyelvű polgárember a magyar próza mestere.
A Száz fabula az aesopusi mesék legmodernebb felfogását követi: amikor a mese-sorba elegyítve már nem-aesopusi mesék tolmácsolnak világnézeti álláspontokat sőt aktuálpolitikai nézeteket, mesék, amelyek már inkább novellák, amelyekben már emberek szerepelnek az állatok allegorikus figurái helyett, mesék, amelyeknek már Heltai szavaival „Semmi szükség igen hosszú értelmet megjegyeznünk.”  

forrás: A reformáció magyarországi irodalmából

Digitális tankönyvtár

Hol volt, hol nem volt - a mesék

 1785. január 4-én született Jacob Grimm német meseíró és mesegyűjtő.

Jakob Grimm, a Grimm-testvérek legidősebbje. 

Nyelv- és irodalomtudósként megteremtette a német nyelvtudományt, mégis a neve a mesegyűjtéssel illetve annak kiadásával forrt össze. A Grimm-testvérek mesekötetei világszerte óriási népszerűségnek örvendenek. 

Hol volt, hol nem volt...

A mesékben gyógyító erő lakozik. Hatalmuk van felettünk, noha nem követelik meg, hogy bármit is tegyünk, csak meg kell őket hallgatnunk. Ajtókat vágnak a korábban üres falakra, megindítják a belső életet. A mese koordinátái – „hol volt hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl…” – a mesehallgatót egy sajátos lélekállapotba, a tudatelőtti és a tudattalan birodalmába helyezik. A mesélés, mesehallgatás során a felszínre húzunk valamit, ami jobbára nem kellemes tevékenység. A mesemondó és a mese hallgatója is archetípusos energiákat kezel, és ha találkozol az archetípussal, ha nyitott vagy rá, az megváltoztat. Olyan mértékben gyógyszer, amilyen mértékben hajlandó vagy én-ed „feláldozni” és a történetbe helyezni 

A mese azáltal gazdagítja életed, hogy mozgásba hozza a képzeleted, hogy fejleszti az intellektusod, hogy eligazít az érzelmeidben, hogy megbékít félelmeiddel, vágyaiddal, hogy elismeri nehézségeid, és ugyanakkor megoldásokat is javasol kínzó problémáidra. Röviden: egyszerre reagál személyiséged minden megnyilvánulására. Sohasem lekicsinylően, hanem mindig teljes mértékben elismerve problémáid komolyságát, egyben erősítve bizalmad önmagadban és a jövőben. A mese belső konfliktust jelenít meg szimbolikus formában, mintát nyújt az ember belső problémáinak megértéséhez és megoldásához, megoldási javaslatait csak finoman, áttételesen jelzi, nem követel, biztonságot és reményt nyújt, minden mintha magától értetődő lenne, valóság és csodás egybemosódik, színtere a képzelet amelyhez a való világ csak az elemeket adja, eseménysorait a varázslat és a csoda mozgatja, fesztelen, hétköznapi stílusban szól, nem támasztja fel azt az igényt, hogy a hallgatók elhiggyék.
De elhisszük, hogy bármelyikünkkel megeshet, mindig e világból tekint a túlvilági dolgokra/dolgokba, „névtelen” hétköznapi csodák által segített cselekvő a szereplő, aki itt a földön köztünk éli majd tovább boldog éltét
A mese minden döntést ránk bíz, még azt is, ha nem akarunk dönteni. Rajtunk múlik az is, hogy magunkra vonatkoztatunk-e valamit a meséből, vagy egyszerűen csak élvezzük
a csodás eseményeket. Ez az élvezet a záloga annak, hogy életünk során kellő időben megértjük majd rejtett jelentését. Maga a mesehallgatás, a mese képeinek befogadása olyan, mint a magvetés: azoknak csak egy része ver gyökeret a mesét hallgató agyában. Egy részük közvetlenül tudatos szinten kezd hatni, mások a tudattalanban indítanak be bizonyos folyamatokat. És sok közülük hosszú ideig passzívan várakozik, mígnem az illető eléri azt a fejlettségi szintet, amikor ezek is elérhetik a tudatát.
Minden jó mese jelentése többszintű, és azt csak a mesehallgató maga tudhatja, hogy egy adott pillanatban az ő számára melyik bír jelentőséggel. Ezért fontos, hogy a mese jelentését sohasem szabad elmagyarázni a mesehallgatónak. A konkrét tanulságok, tanácsok mellett – mert hogy ilyen meséink is akadnak – egy sokkalta nagyobb ajándékkal is meglepnek: némi töprengés után azt éled meg, hogy magad birkóztál meg a feladattal. A személyes probléma megértése, és a magad erejéből való megoldásának élménye kell ahhoz, hogy megtaláld a belső biztonságod és helyed a világban. A mese a közvetített képek által – ha kibontod azokat – erre tesz képessé.

A mese a lélek tápláléka.

 

A mese mágikus dolog, ami megmutatja a látható és a láthatatlan egységét, ahol az ember lakozik. A mese oly régóta szól az emberekhez, oly sok tudást tárol, hogy szinte minden emberi helyzetre és tulajdonságra van éppen megfelelő mese, ahol választ kaphatunk, hogyan kell megoldani a hozzá kapcsolódó problémákat.  

Ha e meséket nem tekintjük "gyógyító történeteknek" akkor is megtapasztalhatjuk megnyugtató, simogató,vigasztaló hatásukat.

Pusztán a mesehallgatás képes olyan folyamatokat elindítani a lélekben, amit nevezhetünk egyszerűen lélekfrissítésnek. A mese olyan "helyszínre" viszi el az embert, ahol ritkábba jár: a  tudattalanba, az ősképek birodalmába, ezért már maga a megmerítkezés is felszabadító erővel hat. Ráadásul ez a merítkezés egy olyan agyi funkció segítségével történik, amelyet a  mindennapokban szintén minimális üzemmódban működtetünk: a jobb agyféltekével. A történetekben való gondolkodás hozzátartozik  az emberhez.Mindarra, amit történeteken keresztül tanulunk meg vagy élünk át, sokkal jobban emlékszünk, mint azokra a tudáselemekre, amelyeket vagy bemagoltunk, vagy amelyeket a fejünkbe vertek. Ennek egyik oka, hogy a történetek mindig az érzelmeket célozzák meg.
Maga a mesemondás ősi, egyetemes, s minden kultúrában mágikus, rituális jelenség. Bizonyos helyzetekben akár az életben maradás egyetlen biztosítéka volt, az eszkimók számára a mesék meghallgatása és a beléjük szőtt jó tanácsok átadása-átvétele, majd ezt  követően integrálása a  mindennapokba, az élet és  halál közötti különbséget jelentette, nekik ugyanis be kell tartaniuk bizonyos szabályokat, hogy megéljenek a kegyetlen sarki éghajlaton.
A  hagyományos zsidó esküvőkön a ceremóniamester mondott meséket a ifjú párnak és a násznépnek.

Az emberiség első meseterapeutája minden bizonnyal Sahrazád (leánykori nevén Seherezádé) lehetett, aki addig mesélt egy megcsalt és bosszúra éhes férjnek, míg annak lelkében le nem csillapodott a düh, a féltékenység, a zűrzavar és a bosszúvágy. Sahrazádnak nem volt könnyű dolga, hiszen ezeregy éjszakán keresztül kellett mondania a meséket, s e különös mesemondás tétje nemcsak az volt, hogy a felesége hűtlensége miatt városa leányait sorra legyilkoló uralkodó dühét megfékezze, hanem az is, hogy ő - húgával együtt - életben maradjon.
Rettegett Ivánról járja az a történet, hogy nem tudott nyugovóra térni anélkül, hogy meg ne hallgatta volna három vak mesemondóját.

Mit lehet tanulni a mese hőseitől? A mesehősöknek nincs múltjuk, az állandó jelenben élnek, nem tervezgetnek, hanem cselekszenek, nem elképzelik, hogy hogyan szeretnének élni, hanem konkrét lépéseket tesznek ennek érdekében. Teszik a dolgukat,  és ezáltal bennünket is elmozdulásra késztetnek. Ez azt jelenti, hogy a mesék felelősségre szólítanak fel magunkért és a körülöttünk élőkért egyaránt.

/forrás: mesék a  gyógyításban és a mindennapokban
Boldizsár Ildikó /