Szegény családba érkezett, emiatt az elemi iskolát sem végezte el gyerekkorában. 14 éves sem volt, amikor Koppenhágába ment szerencsét próbálni, később itt tette le az érettségit. 1827-től ösztöndíjjal elvégezte az egyetemet. Verseket, színműveket, valamint regényeket is írt, de híressé a meséi tették, amelyeket harmincéves korától, pénzkeresési szándékkal kezdett el papírra vetni.
Andersen, amikor már meséivel az írói hírnév csúcsára jutott, Életem meséje című önéletrajzában így vallott életéről: „Szép mese az én életem, gazdag és boldog mese. Ha ifjúkoromban, amikor szegényen és egyszál
magam nekivágtam a világnak, egy mindenható tündérrel találkozom, s az így szólít meg: »Válassz utat és célt, képességeidnek és értelmednek megfelelőt, s ahogy ezt az evilági bölcsesség megkívánja, én őrizlek és vezetlek azon az úton« – ha így szólt volna hozzám az a tündér, akkor sem élhettem volna boldogabban, okosabban és jobban…”
Amikor már elismert író lett, s anyagi lehetőségei megengedték, szinte állandóan úton volt. Bejárta Németországot, Franciaországot, Svájcot, Olaszországot, végigjárta a Balkánt, a Duna mentét, Angliát, Hollandiát, Svédországot, Norvégiát, Portugáliát, Spanyolországot, Észak-Afrikát. „Vándormadár-természete” elhozta hazánkba is. Útinaplójában gyönyörű sorokat írt a budai hegyekről, kellemes élményeket szerzett akkori színházunkban, hangversenytermünkben, megcsodálta a Nemzeti Kaszinó könyvtárát, gazdag folyóiratanyagát, felkereste Gül Baba sírját.
Meséiben nemcsak csodálatos lények, hihetetlen történetek, a régi mesék jól ismert alakjai találhatók. Legtöbb történetének, meséjének színtere a környező világ, amelyben élt. „Ó, mi mindent meséltek már nekem ezek a rózsák, de még a csigák is!” – sóhajtott fel öreg korában kertjében sétálva. Valóban, mesét mondott neki a tavaszi illat, a leszakított virág, a lehulló vízcsepp, a tölgy és a fenyő, a rongy és a foltozótű, a pillangó és a bogáncs, a szél és a hóember, a malom és a régi ház.
A rút kiskacsa
Történt egyszer, hogy a hattyúk királynéjának elveszett a tojása, s hogy-hogy nem egy baromfiudvarban, Háp asszony farmján találta magát. Kacsamama ugyanolyan szeretettel ápolta, melengette ezt a tojást is, mint a többi kicsinyét. A legszebb tojásból kelt ki az utolsó kis újszülött, aki bizony nem úgy nézett ki, mint a kishúgai. Állandóan azt csivitelte magában, hogy "kacsa vagyok, kacsa vagyok". Az udvar és az ól apraja-nagyja elnevezte rút kiskacsának. Háp asszony úgy döntött, hogy a lánykacsák maradhatnak az udvarban, de a rút kiskacsának mennie kell. Magányosan vándorolt a világban, s mindenki kinevette. A rút kiskacsa arról ábrándozott, hogy egyszer majd úgy fog repülni, mint a fehér hattyúk, s ő lesz majd a madarak hercege.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése