A legnagyobb királyi kegy halálakor érte őt: a királyi palotában hunyhatta le örökre szemét, ott, ahol erre a királyi család tagjain kívül senki halandónak nem volt joga.
Madame Pompadour, alias Jeanne-Antoinette Poisson 1721. december 29-én született kétes hírű, de jómódú, és polgári származású szülők gyermekeként Párizsban. Anyja a város legszebb asszonya hírében állt, amit boldogulása érdekében nem mulasztott el kihasználni. Jeanne-Antoinette körültekintő nevelésben részesült, előbb zárdában, majd a család előkelő párizsi otthonában, ahol neves tanárok csiszolták született bájjal párosuló, kiváló képességeit. Szépsége, műveltsége, karakteres stílusa, valamint kapcsolatai révén megnyíltak előtte a társadalmi élet legfontosabb színterei, a szalonok.
1741-ben házasságot kötött Charles Guillaume Le Normant d'Étioles-lal, akihez a fáma szerint elsősorban a férfi nemesi címe vonzotta. Párizshoz közeli kastélyukban válogatott társaság időzött, többek között Fontenelle, Montesquieu és haláláig közeli barátja, az akkor már európai hírű Voltaire. Otthonában Madame d'Étioles színházat rendezett be, ahol maga is fellépett színészi tehetségét, szép énekhangját felvillantva. Lassanként a legelőkelőbb társaságba is bekerült, és híre hamarosan a királyi udvarba is eljutott. Ő azonban ennél többre vágyott. A legenda szerint egy jósnő már kilencéves korában azt jövendölte neki, hogy egyszer a király szeretője lesz. Valahányszor XV. Lajos az Étioles-hez közeli erdőben vadászgatott, rendszeresen feltűnt egy nyitott hintó, benne egy szép fiatalasszonnyal, aki után az uralkodó hamarosan érdeklődni kezdett.
A király először 1745-ben vitte Versailles-ba a férjétől akkor már különváltan élő későbbi Madame Pompadourt. Az udvar a hölgy polgári származása miatt csak rövid, gáláns kalandra számított kettejük között, de tévedtek. Pompadour tudta, hogy a tartós sikerhez szépsége önmagában nem elegendő. A király megbecsülésén felül meg akarta nyerni a királyné, Mária Leszczynska és az udvar pártfogását is. Színházi társulatot szervezett Versailles-ban, amelybe hercegek és hercegnők számára megtiszteltetés volt bekerülni. A nyitó előadáson Moliere Tartuffe-je volt műsoron 1747-ben. Ez az asszony, aki képes volt két évtizeden át elbűvölni és lenyűgözni a fásult, élvhajhász királyt, lovagolt és táncolt, rajzolt és metszeteket készített, énekelt és szavalt, s a legkifinomultabb műértéssel olvasott el és ítélt meg minden új művet - drámát, filozófiai írást, regényt és államelméletet.
XV. Lajos gyakran látogatta a királyi palota második emeletén lakó kedvesét. Ha minisztereivel tárgyalt, közben rejteklépcsőn is lejuthatott szeretőjéhez. Ilyenkor a miniszterek kénytelenek voltak megvárni őt, hogy fenntartsák a látszatot: mindvégig az ország ügyeivel volt elfoglalva az uralkodó. Pompadour időről-időre vacsorát adott lakosztályában, és különös kegynek számított, ha valaki meghívást kapott ezekre. Eközben Madame Pompadour mind nagyobb befolyásra tett szert az udvarnál. 1752-től már a király gálaasztalánál is ott állott a széke, 1756-ban pedig udvarhölggyé nevezték ki, miután szakított "botrányos" életével. (A királyné udvarhölgyének ugyanis "makulátlannak" kellett lennie.)
A márkinő leköltözött a földszintre, intim kapcsolata megszűnt a királlyal, az uralkodó barátja lett. Befolyása azonban nem csökkent, és továbbra is maitresse déclarée (bejelentett szerető) maradt. Saját dolgozószobájában rendszeresen találkozott miniszterekkel és a királlyal. Beleszólása volt a külpolitikába, és nem kis szerepet játszott az európai diplomácia nagy fordulatában (ranversement des alliances): elősegítette a francia-osztrák szövetség létrehozását, ami a hétéves háború kirobbanása idejére (1756) átrendezte a szövetségi rendszert. Franciaország azonban a háborút kedvezőtlen békékkel zárta, s a kudarcért a közvélemény elsősorban a kegyencnőre hárította a felelősséget.
Madame Pompadour pénzügyei is ártottak jó hírének: óriási összegeket költött építkezésekre, ruhákra, ékszerekre, szerencsejátékra. Fontosnak tartotta azonban a művészetek és a tudományos élet pártolását is. Rokonszenvezett a felvilágosodással, olyan embereket támogatott, mint Montesquieu és Rousseau, Voltaire pedig az ő közbenjárásával emelkedhetett a halhatatlanok közé. Elévülhetetlen érdemeket szerzett abban is, hogy 1762-re megjelenhetett az Enciklopédia mind a 17 kötete, de az illusztrációkat tartalmazó további 11 kötet megjelenését (1772) már nem érhette meg.
Megítélése a kortársak és az utókor szemében is ellentmondásos. Kétségtelen, hogy "Alsószoknya" - Őfelsége, az ahogy II. Frigyes porosz király nevezte - rendkívüli asszony volt. A király közeli és megbecsült barátja maradt egészen 1764. április 15-én bekövetkezett haláláig, s XV. Lajos őszintén megsiratta őt.
Forrás: mult-kor.hu
Vajon boldog volt-e valaha is Madame Pompadour, Európa első udvarának a sors által elkényeztetett úrnője? Tragikusan alakult a magánélete. Egy olyan közegben, ahol a családi kapcsolatok semmit sem számítottak, őt bensőséges szálak fűztek családtagjaihoz. De miközben mindent elért, az egykori polgárlányból hercegnő lett, akit egyidejűleg a felvilágosodás nagyjai is becsültek (és mecénásukként is tisztelhettek) – gyorsan elhaltak mellőle szerettei. A legnagyobb csapás 1754-ben érte, mikor meghalt tíz éves kislánya. Harminchárom éves korától egyedül érezte magát Európa legnyüzsgőbb udvarában.
Rendkívül kifinomult stílusa volt, s adottságait mindig megfelelően hangsúlyozta.
Megjelenése kecses volt és elegáns, egyáltalán nem kihívó. A róla készült festményekről a rokokó korszak minden jellegzetes eleme visszaköszön: a fehérre púderezett, apró kontyba és csigákba rendezett haj, erősen festett arc, a mély dekoltázsú ruhán megannyi szalagcsokor, virágdísz és gyöngy.
Madame de Pompadour, a világ talán első divatdiktátora, joggal lehetne büszke arra, hogy még ma is “másolják” stílusát.
Miután a király anyagi támogatását is élvezte, megengedhette magának, hogy horribilis összegeket költsön toalettjére, s igyekezett megjelenését is a legnagyobb rafinériával „megalkotni”. Szerette a különleges anyagokat, a fenséges díszeket. Stílusát szívesen utánozták a hölgyek, főként hajkölteményeit, kalapjait, szőrmegallérjait és kézitáskáit igyekeztek lemásolni. A rokokó korszakban jellegzetes hímzett, sarkas selyemcipőkből is rengeteget vásárolt, mely a kor szokásai szerint a majd' földig érő szoknya alól kilátszott.
A fennmaradt ábrázolások is alátámasztják, hogy viseleteit mindig az aktuális divat szerint választotta meg, s komplett korrajzot adnak a kor divatjáról:
Öltözékeinek jellegzetes rokokó darabjai a manteau, mely egy derékkal egybeszabott, uszályos felsőszoknya, és a schneppe nevet viselő csúcsos ruhaderék. A ruhák felső részét erősen merevítették, de azt fűző helyett virágokkal, szalagcsokrokkal díszítették.
A szűk ruhaujjak könyökig értek, alóluk kilátszott a dús csipkével, fodrokkal díszített ingujj. Gyakran a ruhák ujján is visszatért a ruhaderék szalagdíszítése.
Annak ellenére, hogy a rokokó korai évtizedeiben az élénk színek voltak kedveltek, Madame Pompadour leggyakrabban pasztell színeket viselt: világoskéket, zöldet, barackot, rózsaszínt, s a fehér különböző árnyalatait, melyeket más színekkel kombinált. Kedvelte a dúsan hímzett brokátokat, azonban ruháinak színhatása összességében még így is visszafogott volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése