„Hívom az élõket, gyászolom a holtakat, megtöröm a villámokat...” – így szól a régi harangok köpenyére vésett mottónk. Liturgikus és idõjelzõ funkcióját megõrizve, a harang napjainkban is az élõben leggyakrabban hallott hangszerhang. A nándorfehérvári diadalunkat hirdetõ déli harangszó pedig küzdelmes sorsunk keservét és sikerét jelzi az egész világnak.
Harang szavunk török eredetû (garan, kazan, kazan, kazgan), hangutánzó (onomatopoetikus) színezettel. A nyelvészek bizonytalanok a harang szóvégi ng-jét illetõen (Benkõ, 1967). Pedig ennek értelmezéséhez nem kellene másra gondolniuk, mint a harang hosszan zúgó hangjára. A parányi babacipõre varrt csengettyûtõl a hatalmas, néma, kétszáz tonnás cárharangig; a lovak lábára erõsített, naspolya formájú csengõtõl, a virágkehely alakú, bronz templomi harangokon át a napjainkban feltalált, fõként dekorációra használt, hasítékolt köpenyû alumíniumharangokig számtalan típusával találkozni.
Az akusztikai-zenei lényeget a héjforma rejti magában. A héj (ívelt lemezfelület) vastagsága a másik két méretéhez képest kicsi, ezért a lemezrezgés tulajdonságaival rendelkezik. Ám mivel félig zárt felületté alakított, valójában kétdimenziós rezgéseket végzõ háromdimenziós alakzatnak tekinthetõ, amelyben kihasználható a közrezárt levegõ rezgése is.
Noha a harang a keresztény kultúra egyik jelképe, fontos tudnunk, hogy számos nép a társadalmi öneszmélés kezdeti idõszakában a harangokat, a csengõket és a kolompokat az ártó szellemek elleni védekezésül használta, így ezeket az állatok nyakába, lábára, a házak bejárata fölé akasztották, vagy a ruhájukra erõsítették fel. Már a Római Birodalomban is általános volt a harangok eseményjelzõ, híradó és idõmérõ feladata.
A kereszténység közvetlenül az egyiptomi és a zsidó liturgiából vette át és tanulta el alkalmazását. A tibeti vallásban pedig például a tulipán formájú kicsi kézi harang, a drilbu a bölcsesség szimbóluma. A harangok õshazája valójában Kína, ill. a Sumér Birodalom. A hangszercélú bronzmûvesség mindkettõjüknél 6000 éves múltra tekint vissza. A kínaiaknál olyannyira fejlett volt a fémmûvesség, hogy például Huang Ti császár idejében, Kr. e. 246–209 között 12 darab, egyenként 22 tonnás harangot öntöttek viaszvesztéses eljárással (Schilling, 1985). A viaszvesztéses eljárás lényege, hogy viaszból elkészítik a harangot, majd megfelelõ, hõálló anyagokkal (pl. agyag) tapasztják körül, így készítenek öntõformát. Folyékony fémet, általában bronzot öntenek ebbe az öntõformába, a viaszt kiolvasztják, a forró fém befolyik a helyére, és kihûlvén felveszi annak eredeti, harang formáját. Az elsõ ismert harangok méhkas formájúak voltak, hasonlóan Magyarország legrégibb ismert harangjához, a Csolnok határában talált, a 11. században (vagy még korábban) öntött hangszerhez.
Hatalmas felbolydulást okoztak a hangszertörténész és akusztikus világban a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján felfedezett kínai pien-csung (csung harangokból álló harangjáték) leletek( A mintegy 2400–2500 éves harangok különlegessége, hogy egyszerre két, egymástól jól elkülöníthetõ hang megszólaltatására alkalmasak (Shen, 1987).
Mindez az európai harangoknál ismeretlen. A két hang hangköze kisterc (a zenében járatlanok kedvéért: pl. re-fá), esetenként nagyterc (dó-mi). A hangok ütéspontjait a szuj és a ku írásjelekkel jelölték meg. A hangok tisztaságát a vallás, a zene és az õsök tisztelete követelte meg!
/Pap János/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése