Magyar tudósok

Herman Ottó nevét örökre beírta a halhatatlan magyar tudósok közé.  (1835. június 26. – Budapest, 1914. december 27.)

 Talán ő volt az utolsó magyar polihisztor, akinek művei kisebb könyvtárat töltenének meg. Olyan tudományágakban alkotott alapműveket, mint a hazai ősrégészet, a néprajz, a nyelvészet, a természettudomány, ornitológia, környezetvédelem, szőlőtermesztés, ipari kendertermesztés, tudományos ismeretterjesztés.



Alacsony termetű, zömök ember volt, a legfeltűnőbb volt a külsején a nagy, zászlóforma szürke - később teljesen megfehéredett - szakálla. Szeretett kalap nélkül járni, csoszogó lépésekkel baktatott a József körúton, élénken beszélgetve, meg-megállva, sok heves gesztussal, hangosan, mint a nagyothalló emberek szokták. Inkább ő beszélt, s aki vele volt, az legfeljebb ha egy-egy szóval, vagy inkább csak mozdulattal vett részt a beszélgetésben: Herman Ottó nyilván elmondta helyette is az ellenvetéseket, amelyeket ő úgysem hallott volna. Külseje és mozgása szerint az átlagtól eltérő, feltűnő alak volt, aki nem ismerte, az utána nézett, aki ismerte, az rokonszenvező érdeklődéssel vetett utána egy pillantást. Az előbbiek aránytalanul kevesebben voltak, mert Herman Ottó Budapest legismertebb alakjai közé tartozott, szinte hozzátartozott a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli Budapest képéhez, s a huszadik században, mint a múlt század egy ittfelejtett emléke járt köztünk.

Herman Ottó még ennek a maga korának is a legkülönösebb alakjai közé tartozott. Maga a külső pályája is minden szabálytól eltérő volt: lakatosmesterséget tanult, iskolába nagyon keveset járt, közkatona lett, felvitte az őrmesterségig, obsitot kapott, vándor-fotográfus lett (akkor élte kezdő fiatalkorát a fotografálás), kedvtelésből megtanult állatokat preparálni, s ez a kedvtelése döntötte el karrierjét. Brassai Sámuel preparátort keresett az Erdélyi Múzeum számára, 30 forint havi fizetéssel, amelyet a saját csekély igazgatói fizetéséből szakított ki. Az állást Herman Ottó kapta meg, ezzel csaknem egy csapásra természettudós lett a hányatott életű fiatal emberből. Tisztára autodidakta volt (hányszor a szemére vetették ezt nálánál százszor jelentéktelenebb "módszeres képzettségű" szakemberek!), semmi iskolai képzettsége nem volt, amit pályája kezdetén tudott, azt bécsi múzeumok fiatalkori nézegetéséből, egy-két bécsi tudóssal való érintkezésből, néhány akkor divatban lévő népszerűen tudományos könyvből tanulta. Szilárd, világnézetté szervesedett természetfilozófiai felfogása sohase volt, a természethez való egyéni viszonya mindig lényegében irodalmi volt, érzelmeken és ösztönszerű megérzésen alapuló. S ezzel a készültséggel jóformán egyik napról a másikra kutató tudóssá tudott válni. A geniális szellem tette azzá: a természet érdekes és fontos részleteinek megérzésére való ösztön, a kongenialitás a látható világ jelenségeivel, a szenvedélyes érdeklődés a dolgok iránt, a megfigyelés szinte ősemberi módon elfogulatlan képessége, a közlés művészetének rendkívüli természeti adománya, az élénk temperamentum, amely azonosította magát mindennel, amivel foglalkozott, lelket vitt minden tanulmányozásába. Az átlag szakember ül a mikroszkópja végiben, és mialatt néz a lencséjébe, észre sem veszi, hogy amivel foglalkozik, az az életnek egy kis darabkája. Herman Ottó egész lénye sugárzott az élettől, mintegy villamos gyűjtőközpontja volt az élet gazdagságának és szépségének, s ha még olyan parányi részletjelenségét vizsgálta is a természetnek, abban mindig újra rekonstruálta az élet egész teljességét. Azért tudott izgatóan érdekessé tenni mindent, amihez hozzányúlt. A pókok különböző fajtái és életmódjuk bizonyára nem érdeklik a laikusokat, Herman Ottó monográfiát írt a pókokról és könyve szenzációt keltett egész Magyarországon. Az emberek egyszerre nagyon kíváncsiak lettek a pókokra, mert Herman Ottó beszélt róluk. Nem mondott semmi szenzációsat róluk, csak jól megfigyelte különféle fajtáikat, és azok különféle életmódjait, a pozitív eredményeket, amelyeket elért, igazán csak a szűkebb értelemben vett szakemberek értékelhették. Honnan való volt mégis az a rendkívüli érdeklődés a könyv és tárgya iránt egy társadalomban, amelynek minden más inkább tartozik a jellemvonásai közé, mint a természetrajzi részletkérdések iránti érdeklődés? Ezt csak Herman Ottó egyéniségének és tehetségének szuggesztivitása magyarázza meg, amelynek számára nincs közömbös közönség, amely passzionálni tudja az embereket a maga céljai érdekében, amely érdekessé és elevenné tud tenni mindent, amit kezébe vesz. Hogy Herman Ottó tudományos eredményei mennyire állják meg az idők próbáját, azt nem tudom megítélni, mert nem sokat értek azokhoz a tárgyakhoz, amelyekkel foglalkozott, de személyének rendkívüli kulturális hatását tisztán látom. Fel tudta kelteni és ébren tudta tartani egy időre a magyar intelligenciában a természettudományi megfigyelés iránti érzéket. A mi kulturális életünknek egészen sajátságos vonása, hogy a tudomány iránti közérdeklődés mindig egy személyhez van kötve, egy érdekes egyéniségű ember agitatív és szuggesztív személyi hatásához. Salamon Ferenc tette valamikor érdeklődés tárgyává a történeti stúdiumot, Thaly Kálmán a kuruc-kort, Rómer Flóris az archeológiát, Szarvas Gábor és később Szily Kálmán a nyelvtudományt, Herman Ottó a természetrajzot.

Herman Ottónak sem a tárgyai érdekelték az embereket. Ő maga, az ember, a szerző, Herman Ottó volt az érdekes. Megvolt benne az erős és független egyéniség közlékenysége, amely közölni tudta magát, akármiről beszélt. Nem valami a tárgy és a szemlélő közé tolakodó lírizálással, - bár néha, invita Minerva írott munkáiban erre is akad példa - hanem egyszerűen azzal, hogy a maga egyéniségén, tehát egy életen keresztül mutatta meg az olvasónak a természet jelenségeit. A ridegen objektív szakember erre azt mondja, hogy nem járt el teljesen tudományosan, mert a tárgyszerű tudományos előadásba irodalmi elemet vitt bele. Nyilván igaza is van a megállapításban, de aligha van igaza a megítélésben, mert a tudományban is az igazság bizonyos értelemben az egyéniséghez kötött: a kutató és közlő egyéniségén tud legjobban megmutatkozni, s a tudományos megismerés történetében az egyéniségnek, s a belőle fakadó intuíciónak van legalább is akkora szerepe, mint a módszeres objektív vizsgálatnak. Herman Ottó az autodidaxisból, amelyet minden lehető alkalommal a fejéhez vágtak, nagy értékeket hozott magával: a megfigyelésnek minden tudósi elfogultságától mentes frissességét, a lendületes, merész intuíciót és az előadásnak temperamentumosságát. Ezek valóban inkább egy kitűnő író erényei, mint a szaktudóséi, s ő valószínűleg nem is mint tudós fog műveiben tovább élni, hanem mint író. Kutatásainak és megfigyeléseinek érvényét megtámadhatja és túlhaladhatja a haladó tudomány, írói művészete még akkor is friss marad, mert éppen ebben van benne teljesen élete pályájának halhatatlan része: egyénisége. Ahogy Zola az íróról mondja, ő is temperamentumán keresztül nézte a természetet, az egész világot. Az életérzéke olyan friss és eleven volt, mint egy művészé és nem egyszer, ha tudományos szándékkal indult is a természetnek elébe, szembekerülve vele, a művész gyönyörködésével állott előtte. Innen természetleírásainak életteljessége. Jókain kívül nincs hozzáfogható leírója a természet szépségének és intimitásainak. Gyulai Pál nem alaptalanul vetette szemére, hogy gyakran "negélyezi" a szépirodalmi hatást az igazi stílus rovására, válogatni kell műveiben, de sokat lehet belőlük válogatni, s közte sok elsőrendűt.

Forrás: Schöpflin Aladár: Herman Ottó
/részlet/